Mindenszentek ünnepe

Írta: Cséry Gergő nemesgulácsi plébános, a Pro Hungaria Sacra Klerikusi Testületének elnöke 

Az ünnep első nyomait a keleti egyházban találjuk, ahol már a IV. században megülték az összes vértanúk emléknapját. A római Egyházban IV. Bonifác pápa uralkodása idején, a pogány Pantheon épület keresztény templommá szentelésekor az új istentiszteleti helyet a Boldogságos Szent Szűz és Minden szent vértanú oltalmába ajánlja. 

A templom felszentelésének napja: május 13. Az ünnepet tehát eredetileg ezen a májusi napon ülték meg a keresztény hívek. Később IV. Gergely pápa az ünnepet november 1-jére helyezte át, s a francia uralkodót, Jámbor Lajost is arra bíztatta, hogy birodalmában honosítsa meg e szép ünnepet. A X. században november hónap egy új emléknappal bővül: ekkor kezdik el a Cluny-i bencések azt a gyakorlatot, hogy Mindenszentek ünnepét követő napon megemlékeznek halottaikról. Ez a szokás lassanként elterjed az egyes országokban, míg végül a XIV. századra általánossá válik az egész Egyházban. 

Mindenszentek ünnepe és Halottak napja abból a keresztény meggyőződésből származik, hogy a földi élet befejeztével nem ér véget minden, a lélek tovább él, minthogy Isten az ember lelkét halhatatlannak alkotta. Az Egyház tanítása szerint három nagy csoportba sorolhatók a keresztények. Ez első a ZARÁNDOK EGYHÁZ. Ezek lennénk mi, akik itt, a földön élünk, és úton vagyunk, életünk útján, mely élet Istentől indult el, és őhozzá is tér majd vissza. A középkori ember számára a zarándoklat egy hosszú, cseppet sem veszélytelen vállalkozás volt, melynek végén ott állt az elérni kívánt cél. Az Egyház ezért is használja ezt a képet a földön élő egyháztagokra, mert földi létünk sokszor nem egyszerű, veszélyekkel teli „úton” kell haladnunk örök célunk felé. A második csoport a SZENVEDŐ EGYHÁZ. Ők azok a lelkek, akik már befejezték földi életüket, de valamit még nem sikerült lezárniuk magukban, valamiért nem juthatnak még el az Istenhez. Általában valamilyen bűn az útjukat állja, melyet földi életükben nem bántak meg, vagyis lelkük nem egészen tiszta. Mivel már meghaltak sem bűnt, sem jót nem képesek tenni, ezért csak két dologra hagyatkozhatnak: Isten irgalmára és a földiek imáira, amivel segíthetik őket, hogy szenvedéseik véget érjenek. Amikor szenvedésről beszélünk, jó ha tudjuk, hogy nem fizikai szenvedésről van szó, minthogy a léleknek nincsen teste. Sokkal inkább lelki természetű fájdalomra kell gondolnunk: ezek a lelkek erős bánatot éreznek korábban elkövetett bűneik felett, vádolják magukat, amiért nem sikerült elkerülniük a rosszat. Ugyanakkor fájdalmat okoz nekik az a „távolság” is, amely elválasztja őket az Istentől. Ezek a lelkek tehát nem azért szenvednek, mert Isten bünteti vagy gyötri őket, sokkal inkább saját földi életük az, amivel nem képesek még szembe nézni, s ez tartja távol őket Istentől. Az imádság azonban nagyon sokat segít számukra, olyan vigasz ez a szenvedő egyház tagjainak, mintha valaki bátorítaná, vigasztalná őket. Az ima ugyanakkor közbenjárás is, mely kéri számukra az örök életet, a mennyei enyhülést. Ők azok, akikért tehát halottak napján imádkozunk, akikért szentmisét mondatunk, hogy feloldozást nyerjenek szenvedéseikből. A harmadik csoport a MEGDICSŐÜLT EGYHÁZ. Ők a szentek, akik már a mennyek országába jutottak. Amikor azonban azt mondjuk szentek: nem csupán azokra kell gondolnunk, akiket itt a földön szentként tisztelünk, hiszen nagyon sokan vannak olyanok, akikről nem tudjuk vagy nem tudhattuk, hogy milyen lelki életet élnek, s hogy Isten megadta nekik azt a kegyelmet, hogy haláluk után azonnal a mennybe kerüljenek. A megdicsőült lelkeket, – mert így is nevezhetjük őket – pedig arra kérhetjük, hogy járjanak közben Istennél értünk, s halottainkért, akik még nem élvezhetik az örök boldogságot. Így köt tehát össze bennünket az IMÁDSÁG a halottakkal és a szentekkel, s ezért mondhatjuk, bár szeretteink elvesztése megszomorít, a gyász összetör minden embert, de a feltámadásba és az örök életbe vetett hit által vigaszunk van, hogy elszakadásunk nem örök, hiszen egykor Istennél ismét együtt lehetünk. 

Végül szólnunk kell röviden a ma oly divatos Helloween-ről (okt 31.), amelynek semmi köze Mindenszentek ünnepéhez vagy Halottak napjához. Kelta eredetű pogány szokás, a szellemek és démonok éjszakája, amit a ’90-es évek elején divatból vettek át sokan, mit sem tudva annak eredetéről. Bár mind a mai napig vannak olyan megnyilatkozások ezzel a pogány szokással kapcsolatban, mintha az a Mindenszentek angolszász változata lenne. Tény, hogy igyekeztek „megkeresztelni” ezt az eredetileg kelta szokást, de ettől maga a tartalom tök lámpástul, halott kultuszostul teljesen idegen a keresztény túlvilág képétől és a katolikus meggyőződéstől. Keresztény ember ennek „ünneplésében” nem vesz részt! 

†

A halottak napjához kapcsolódó búcsúk: 

Aki a temetőt ájtatos lélekkel látogatja, és legalább lélekben imádkozik a megholtakért, november hónapban mindennap teljes búcsút nyerhet. 

Feltételek: gyónás, áldozás, imádság a pápa szándékára. 

Akik halottak napján meglátogatnak egy templomot vagy nyilvános kápolnát, teljes búcsút nyerhetnek a szokott feltételekkel. A látogatáskor egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet kell imádkozni. Ez a búcsú elnyerhető a megelőző vagy következő vasárnapon és Mindenszentek ünnepén is. 

PHS