Juan Donoso Cortés
Esszé a
katolicizmusról, liberalizmusról és a szocializmusról azok fő alapelveinek
tekintetében
(1851) (részlet)1
(1851) (részlet)1
Fordító:
Szepesi Edit
Arról,
hogyan változtatja Isten jóvá az áteredő bűnt és büntetést, és arról, milyen
tisztító hatással bír a szabadon vállalt fájdalom
Amennyiben mostani romlottságunkat úgy tekintjük, mint eredeti megromlásunk2 fizikai és szükségképpen bekövetkező hatását, és úgy, hogy ez a hatás addig tart, míg az oka, világossá válik, hogy ha nincs lehetőség az ok megszüntetésére, nincs mit tenni hatásának elkerülése érdekében sem. Az eredeti bűn, amennyiben mostani romlottságunk oka, egyúttal bevégeztetett tény is, akkor jelen romlott állapotunk olyan visszavonhatatlan tény, mely örökké tartó szerencsétlenségre ítél bennünket.
Más részről figyelembe kell venni, hogy a romlottság és a romlatlanság tulajdonságai nem egyesülhetnek ugyanabban a dologban, ebből következően a racionalista magyarázat alapján Isten és ember egyesülése semmiképp sem lehetséges, nem csupán a jelenben, hanem az eljövendőben sem. Amennyiben az emberi romlottság eltörölhetetlen és állandó, Isten pedig mindörökké romlás nélkül való, Isten romolhatatlansága és az ember állandó romlottsága közt lebírhatatlan taszítás3 és abszolút ellentmondás áll fenn. Az ember Istentől elszakított állapota tehát, e rendszer szerint a végtelen időkig tart.
Ily módon nem tudok meggyőződni az ember megváltása felől; mert e rendszerből logikusan épp a megváltás lehetetlensége következik. Az emberi balsorsból nincsen szabadulás, hacsak annyiban nem, hogy ezt a büntetést a bűn következményeként gondoljuk el. Ha a bűnt eltussolják, a büntetést is; ha eltussolják a bűnt és a büntetést, akkor balsorsunkat nem lehet jóvá tenni.
E rendszer szerint az ember szabad akaratát nem lehet megmagyarázni: ha az ember Istentől való szükségszerű elszakítottságba születik, abban él és hal, mire utal, és mi az ember szabad akarata?
Amennyiben a bűn és a büntetés nem ered át4 a megváltás és az emberi szabadság dogmája és velük együtt az összes többi a porba hullik; ha az ember nem szabad, nem ő a föld ura; ha nem ő a föld ura, akkor a föld és Isten nem az emberen keresztül kapcsolódik össze; és ha nem az emberen keresztül kapcsolódik Istenhez, akkor semmilyen módon nem kapcsolódik. Ha az ember nem szabad, akkor Istentől nem csupán egy bizonyos módon szakadt el, hogy aztán más formában visszatérhessen hozzá: elszakítottsága abszolút. Isten nem érheti el, sem jóságával, sem igazságosságával, sem pedig irgalmával. A teremtés összhangja semmivé enyészik, kötelékei megszakadnak, a dolgokban a káosz lesz úrrá, és minden dolog a káoszban lesz. Ez Istent illetően azt jelenti, hogy megszűnik katolikus (egyetemes), vagyis az élő Isten lenni; Isten a mennyei magasságban, teremtményei alant, teremtményei pedig nem foglalkoznak Istennel, és Isten sem foglalkozik teremtményeivel.
Semmi más nem tükrözi ragyogóbban a katolikus dogmákban rejlő isteni összhangot, mint az a csodálatra méltó kapcsolódás, amely mindegyiket egybefűzi, és amely olyan bensőséges is, hogy az emberi elme nem tud nagyobbat feltételezni, és azzal a rettentő választással szembesül, hogy vagy egyszerre fogadja el őket, vagy együtt utasítja el mind. Mindez azt jelenti, hogy a dogmák nem különféle igazságokat tartalmaznak, hanem egy azon igazságot, s a dogmák száma tökéletesen megegyezik ennek nézőpontjaival.
Továbbá nem merítettük még ki azon szükségszerű és sajnálatos következmények felsorolását, amik az ember balsorú bukásából adódnak, ha a büntetést teljes absztrakcióként értjük. Ha balsorsa egy azon időben nem maga büntetés is, ha csupán egy ok elkerülhetetlen okozata, akkor nem lehet megmagyarázni, hogy miért maradt fenn az a kevés, amit Ádám megőrzött, illetve mi továbbviszünk eredeti állapotunkból; és méltók vagyunk arra, hogy észrevegyük - annak ellenére, hogy első ránézésre nem így tűnik - , hogy nem az isteni igazságszolgáltatást, hanem ellenkezőleg, Isten irgalma az, amit legfényesebben tükröz amaz fenséges ítélet, mely a bűnbeesést azonnal követte. Ha Isten ítéletével nem lépett volna közbe e szörnyű katasztrófa során; ha látván az önmagától elszakított embert, hátat fordított volna neki, visszavonulván nyugalmába; vagy ítélet helyett átadta volna szabadon választott tőle és önmagától való elszakadása elkerülhetetlen következményeinek, akkor az ember bukása jóvátehetetlen lett volna, és kárhozata biztos. Azért, hogy bukására gyógyírt nyújtson, valamely módon Istennek kellett közelíteni az ember felé, s még ha tökéletlenül is, de irgalmas köteléke által újra egyesüljön vele. A büntetés lett új egyesítő kötelékké Teremtő és teremtettje közt, melyben titokzatosan van jelen irgalom és igazságosság együtt: az irgalom mint kötelék, az igazságosság büntetés formájában.
Ha a szenvedés és a fájdalom fogalmából eltávolítjuk a büntetését, azzal nem csupán Teremtő és teremtettje kapcsolatát szüntetjük meg, hanem tisztító és engesztelő tulajdonságaitól is megfosztjuk őket. Amennyiben a fájdalom nem büntetés, akkor abszolút rossz, a jó legkisebb nyoma nélkül; amennyiben büntetés, amely gyökeréből eredően, vagyis a bűn szempontjából ugyan rossz, de nagy jótétemény is egyben a bűnösök megtisztulása szempontjából.A bűn egyetemes volta a megtisztulás egyetemességének szükségszerű oka, mely egyetemesség ugyanakkor megköveteli az egyetemes fájdalmat is, melynek titokzatos vizében megtisztulhat az egész emberi nem. Ezáltal van magyarázatunk minden egyes megszületett ember szenvedésére, mely születésétől haláláig vele van. A fájdalom elválaszthatatlanul végigkíséri mindannyiunk útját e siralomvölgyben5, amit zokogásunk és panaszhangunk tölt meg, s könnyeink áztatnak. Minden egyes ember egy fájdalommal teli teremtmény, és minden, ami nem fájdalom, idegen számára; ha a múltra függeszti tekintetét, annak szertefoszlása nyomasztja; ha a jelenre, akkor azért szorong, mert jobbnak látja a múltat; ha pedig az eljövendőre, annak rejtélyes és homályos mivolta nyugtalanítja. Szűkös horizontja okán a múltat, a jelent és a jövendőt olyképp észleli, mintha minden volna, és ez a minden, semmi: a múlt már elmúlt, a jelen most van múlóban, a jövő pedig még nem létezik. A szűkölködő a kimerültségtől, a jóllakott a bőségtől, a hatalmas a gőg miatt, a semmittevő az unalomtól, az alacsonyabb rangú az irigységtől, a magasabb rangú a saját közönyétől szenved. A népeket ösztökélő konkvisztádort fúriák ösztökélik, s nem másért gázol át a többin, mert önmaga elől fut. A fiatalok húsát a bujaság szemérmetlen heve emészti; a férfit a becsvágy ragadja ki kezeiből, mely lángok más nemével perzseli és másféle máglyára veti; mikor a bujaságnak már nem kell és a becsvágy is elhagyja, a fösvénység veszi birtokába; s azt a hamis életet kínálja számára, melyet álmatlanságnak hív; a fukar öregember azért él, mert nem alszik: élete nem más, mint az alvás hiánya.
Beutazhatjuk a földet keresztben és hosszában, hátrafordíthatjuk és előre szegezhetjük tekintetünket, átszelhetünk teret és időt, az emberi domíniumban nem látunk mást, mint amiről itt beszéltünk: kiapadhatatlan fájdalmat és abba nem maradó keserveket. Épp ezen fájdalmat fogadhatjuk el önként, ez pedig minden nagyság mértéke, mert nincs nagyság áldozathozatal nélkül, az áldozathozatal pedig nem más, mint az önként vállalt fájdalom. Akiket a világ hősöknek nevez, éppen azok, akiket átdöfvén a fájdalom tőre, önkéntesen elfogadták a fájdalmat és a késszúrást. Akiket az Egyház szenteknek nevez, azok, akik minden lelki és testi fájdalmat együttesen fogadtak el. Szentek azok, akik a fösvénység szorításában utasították el a világ minden kincsét, szentek azok, akik mohóságtól kísértve maradtak mértékletesek, akik a bujaság hevében szentként vállalták a küzdelmeket, és szennyes gondolatokkal harcba lépve maradtak tiszták, akik oly magasságba emelkedtek az alázat által, hogy legyőzték gőgösségüket, akiket mások jóléte elkeserített, és úgy erősítették meg magukat, hogy szent derűbe fordították alantas kesergésüket; akik midőn a földre dobták minden becsvágyukat, az égig emelkedtek; akik restségüket szorgalommá formálták; azok, akiket ledöntöttek a terhek, elbocsátó levelet nyújtottak a bajoknak, s nemes erőfeszítéssel keltek a lélek örömére; akik önmagukba szerelmesen utasították el az önszeretetet mások javára, és adták át életüket értük hősies bőkezűséggel, és egészen elégő áldozatként6.
Az emberiség mindig is egyöntetű volt annak tekintetében, hogy a szenvedésben megszentelt erényt látott. Ez az oka annak, hogy minden időkben, minden tájakon, bármely nép tagjaként tisztelettel övezte a nagy formátumú balsorsot. Oidipusz király balsorsának beteljesedése napján nagyobb volt, mint dicsősége teljében; a világ nem ismerné nevét, ha az isteni harag nem dönti le trónjáról. Az a melankolikus szépség, amit Germanicus7 fiziognómiája tükröz, abból a csapásból származik, melyet élete tavaszán szenvedett el, és abból a szép halálból, amit a szeretett szülőföldtől távol halt, de Róma egész atmoszférájából is. Marius8, aki hatalomra jutása idején nem más, mint egy kíméletlen ember, fenségessé akkor lesz, mikor a mocsarakba veti magát azelőtt büszke hegyfokáról.9 Mithridátész nagyobbnak tűnik fel előttünk, mint Pompeius, Hannibál nagyobbnak, mint Scipio. Az ember, anélkül, hogy tudná az okát, mindig a legyőzött oldala felé hajlik: a balsorsot szebbnek látja, mint a győzelmet. Szókratész kevésbé nagy élete miatt, mint a halál miatt, amire szánták; halhatatlansága nem abból származik, hogy megmutatta, hogyan kell élni, hanem hogy megmutatta, hogyan kell hősi halált halni: kevésbé kötelezte el magát a filozófiának, mint a bürökpohárnak. Az egész emberiség felháborodását kiváltotta volna, ha Róma megengedte volna Caesarnak, hogy úgy haljon, mint más emberek: dicsősége épp akkora volt, hogy méltóvá kellett tennie a balsors koronájára. Ágyban, csendesen meghalni a legfőbb hatalom birtokában Cromwellnek épphogy megadatott. Napóleonnak másképp kellett halnia: akkor halt meg, mikor legyőzték Waterloonál: Európa száműzte, és Isten faragott neki síremléket az idők kezdete óta, amelybe végül tették; egy széles gödör választotta el a világtól, melybe fektették, s elfért e gödörben az Óceán is.
A fájdalom bizonyos értelemben egyenlővé tesz minden szenvedőt, ami azt jelenti, hogy minden embert egyenlővé tesz, mert mindenki szenved: az öröm elválaszt, a szenvedésben testvéri szálak egyesítenek bennünket. A fájdalom elveszi belőlünk a feleslegest, és azt nyújtja, ami hiányzik belőlünk, tökéletes egyensúlyba hozva ily módon az embert: a gőgös nem szenved anélkül, hogy gőgjéből ne veszítene valamennyit, sem a becsvágyó anélkül, hogy ne veszítene valamennyit becsvágyából, sem a kolerikus természet anélkül, hogy ne veszítene valamit ingerlékenységéből, sem a buja anélkül, hogy ne veszítene valamit bujaságából. A fájdalom nagysága abban áll, hogy csillapítja a szenvedélyek viharát; ugyanakkor megszabadít attól, ami kárunkat okozza, és azt teszi hozzánk, ami megnemesít: a keményszívű ha szenved, elkezd együttérzővé válni, a fennhéjázó alázatossá, a kéjsóvár tisztábbá. Az erőszakos lecsillapodik, a gyenge megerősödik. A fájdalmak nagy kohójából kilépve senki sem lesz rosszabbá, mint ahogyan belépett oda; a legtöbben azelőtt ismeretlen erényekkel felékezve lépnek ki: az istentelen hívőként, a fösvény koldusként, a keményszívű irgalmasan lép elő, aki sosem sírt, a könnyek adományát kapja. A fájdalom mindig hordoz valamennyit erőből, bátorságból és mélységből, melyek minden hősiesség és nagyság eredői; aki érezte már titokzatos érintését, növekedésnek indult: a fiúcska fájdalom árán jut ifjúkori életerejéhez, az ifjú a férfikor érettségéhez és komolyságához, a férfi szilárd hősiességhez, a hős a szentek szentségéhez.
Aki azonban az élvezet kedvéért elutasítja a fájdalmat, abban a pillanatban gyors és folytonos hanyatlásnak indul. A szentség csúcsairól a bűn szakadékába, a dicsőségből az hitványságba zuhan. Hősiessége gyengeségbe csap: a megadás szokásává válik, és a törekvést még emlékeiből is kitörli; az elbukás szokásává válik, és még azt is elfelejti, hogyan kell felkelni. A gyönyör kiöli élet- és lelkierejét, izmai elvesztik minden rugalmasságukat és tónusukat. A gyönyörben van valami, ami megront, enervál, és néma, jelentéktelen halált hoz. Jaj annak, aki nem áll ellen édes és álnok szirén énekének! Jaj annak, aki nem hőköl meg, és nem menekül fejét vesztve, mikor az illatos virágokkal csalogatja, aki nem menekül, még mielőtt önuralmát vesztené, és abba a halálközeli ájultságba zuhanna, amely az érzékek felé virágainak zamatát és illatának páráját közvetíti!
Ha ez megtörténik, vagy nyomorúságos módon összeroskad, vagy teljes mértékben átalakul: a kisfiú sosem lesz ifjúvá, az ifjú haja őszbe kezd fordulni, az öregember gyors hanyatlásnak indul. Az ember úgy veszti ott akaraterejét, elméje ragyogását, mintha kifosztották volna, épp úgy, ahogy a nagy dolgok iránt való érzékét is. Cinikus egoistává és bizarr módon könyörtelenné válik, úgy érzi, vérét megnevezhetetlen szenvedélyek hevítik: ha alacsony sorba jut, az igazságszolgáltatás és a hóhér kezére kerül; ha kiemelkedő pozícióba, mindenki összeborzad a rémülettől, ahogy kiengedi kezéből mohó étvágya és zabolátlan ösztönei gyeplőjét. Ha Isten a népeket büntetni akarja vétkei miatt, kéj hajhászó emberek lábaihoz láncolja őket. Mikorra érzékeiket eltompítja a gyönyör ópiuma, semmi más nem képes kirántani őket ostoba zsibbadtságukból, mint a vér szaga. Egyszerre voltak kéjencek és elpuhultak ama hevült tekintetű szörnyetegek, akiknek, mint császároknak szalutáltak a Római Birodalom praetoriánusai. Franciország egy időben tette imádat tárgyává a prostitúciót és halált: a prostitúciót templomaiban és oltárain, a halált a köztereken és a vérpadon.
Van tehát valami kártékony és romboló a gyönyörben, a fájdalomban pedig valami isteni és megtisztító hatású. Ám ne gondoljuk azt, hogy a két dolog, mivel egymással ellentétben állnak, nem járnak bizonyos értelemben együtt; mert ha valaki szabadon fogadja el a fájdalmat, bizonyos fajta megerősítő és felemelő spirituális örömöt is átél ezáltal, épp úgy, amint az az ember, aki a gyönyörök kezére adja magát, a kimerülés és lehangoltság fájdalmát éli meg. A fájdalom az az univerzális gyötrelem, melynek a bűn okán mindnyájan alá vagyunk vetve; bármerre fordítja tekintetét és bármerre indul az ember, úgy áll szüntelenül útjában a fájdalom, mint egy néma és melankolikus szobor. Van valami közös a fájdalomban és az Istenségben, mely körbevesz minket. A fájdalomhoz érkezünk akkor is, ha annak középpontja felé sodródunk, és akkor is, ha a kifelé menekülnénk belőle; a fájdalomtól futni és felé vonzódni annyi, mint Isten felé futni és hozzá vonzódni, aki felé minden léptünkben közeledünk, és vonzódunk minden vonzalmunkkal. A kettő között az a különbség, hogy némely fájdalmak által a jóságos és kegyes Isten felé haladunk, mások által az igazságos és haragvó Isten irányába, míg vannak fájdalmak, melyek által a megbocsátó és irgalmas Istenhez közeledünk. Ha vétkezünk, ahhoz a fájdalomhoz közeledünk, melynek neve büntetés, a lemondás és áldozathozatal által pedig a gyógyító fájdalom felé. Milyen őrületes Ádám utódainak tette, akik, mert nem menekülhetnek a fájdalom elől, az elől futnak, ami gyógyírt nyújt, és abba a verembe zuhannak, melynek neve büntetés!
Milyen csodálatos Isten, ahogy terveiben megnyilvánul, és milyen bámulatra méltó Isten kezének munkálkodása, ahogy a rosszat jóvá teszi, renddé a felfordulást, harmóniává a disszonanciát! Az emberi szabadságból ered a bűn disszonanciája, a bűnből az emberi faj lezüllése, az ember lezülléséből pedig a fájdalom, s a fájdalom ugyanakkor balsors a romlott, és büntetés a vétkező emberi nem számára: amíg balsorsnak tekintjük, elkerülhetetlen, amint büntetésnek, a tőle való megváltás is lehetővé válik; és mivel Isten kegyelme a megváltásban nyilvánul meg, a büntetésben is Isten kegyelme nyilvánul meg. Isten igazságosságának leghatalmasabb megmutatkozása egyúttal az irgalom leghatalmasabb aktusa. Ezáltal képes az ember, Isten segítségével, önmaga fölé emelkedni, önként fogadva el a fájdalmat, mely magasztos megadás azonnal páratlan erénnyé, vagyis gyógyírré alakítja a szenvedést. Ezen doktrína tagadása ad alapot annak az erkölcsi zűrzavarnak, melyet a bűn vetett el az emberiség tagjaiban, mely szükségképpen Isten bizonyos elemi tulajdonságainak, és az emberi szabadság teljes tagadásához vezet.
Ha ez a kérdés, ebből a szempontból tekintve, a teremtés rendjére általában vonatkozik, ugyanolyan módon, és ugyanazon okokból kifolyólag, mint az emberi és angyali bűnbeesés kérdése, akkor, jóval szigorúbb szempontok alapján, közvetlen módon és alapvetően vonatkoztatható az emberi faj rendjére, melyet Isten hozott létre, és az emberi természet különböző elemeiben nyilvánul meg. A fájdalom önkéntes elfogadása nem más okból nagy csodák előidézője, mint hogy azt a csodálatra méltó erényt foglalja magába, hogy radikálisan képes megváltoztatni lényünk erejének egyensúlyát. Általa megtörik a test lázadása, mely ismét aláveti magát az akarat parancsának; általa legyőzetik az akarat, mely ismét az értelem igájába hajtja fejét; a fájdalom önkéntes elfogadása fojtja el az értelem lázadását, mely megadja magát a kötelességek felsőbbségének; s kötelessége teljesítése által tér meg az ember Isten imádására, s a Neki való engedelmességre, melytől a bűn választotta el. Mindezen csodákat az az ember teljesíti be, aki heroikus és nemes szenvedéllyel fordul önmaga ellen, és azért vesz erőt testén, hogy alávesse magát akaratának, akaratán azért, hogy alávesse magát értelmének, értelmének végül azért, hogy az Istenben és Isten által működhessen, és Istennel egyesüljön a kötelességek kapcsa által.
Nem e helyen részletezzük, melyek a feltételei, és milyen dolgok lehetnek az emberi akarat segítségére ahhoz, hogy ilyen természetfeletti magasságokba emelkedjen. Most az a célunk, hogy kimutassuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy az akarat eme felemelkedése nélkül, mely a fájdalom önkéntes elfogadásában nyilvánul meg, nem lehet helyreállítani azt a felsőbb harmóniát és csodálatos rendet, melyet Isten ültetett el az emberben és annak minden képességében.
-----------------
2 Eredeti bűn
3 Repugnancia – undor. 265.o.4 Transmisión – áteredés, közvetítés. 267.o.
5 Valle oscuro – sötét völgy. 269. o.
6 holocáusto. 271. o.
7 Germanicus Iulius Caesar, Kr.e. 15 – 19.
8 Caius Marius, Kr.e. 157 – Kr.e. 86.
9 Mariust menekülése közben a Liri mocsarai között tették ki kereskedőhajók.
Köszönjük kedves olvasónk fordítását!
Pro Hungaria Sacra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése