Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

4. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ne feledjük, hogy a mai románok elsősorban a televízióból és a filmekből szerzik történelmi ismereteiket. 

– A filmek, az úgynevezett „nemzeti eposz”, melyet jól meghatározott céllal alkottak a kommunizmus idejében, a 70-es évek elején, körülbelül 1971 után (Ceau­şescu híres téziseit követően) keletkeztek, leszámítva két-három korábbi alkotást, akkor készítettek filmet Nagy István­ról (Ştefan cel Mare). Tör­ténelmi film­jeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz. Sajnos.

– De ezeket ma is újra meg újra vetítik. 

– Hát e filmek alapján jöttek létre bizonyos személyiségek: rendezők, színészek. Elsősorban Sergiu Nicola­es­cura gondolok. Minden tiszteletem az övé történelmi ismeretei és főleg filmes teljesítménye miatt. De sajnos, nyíltan ki kell mondanom, hogy nagy mennyiségben hamisította a történelmet, valótlan képet festve a hősökről. De ne foglalkozzunk most Sergiu Nicolaescuval. Általában a történelmi filmjeinkkel baj van. Jut eszembe egy kevésbé ismert film egy kevésbé fontos szereplőről, Pintea Viteazuról. Lássunk néhány hazugságot. Nagyon nagy hazugságot! A románokat elnyomták a Habsburgok, és a Habs­burgok ellen harcoltak. Ez a film üzenete. Nem igaz.

Pintea Vite­azu egy útonálló rablóvezér volt. S mivelhogy 1703 és 1711 között a kuruc szabadságharcban a magyar nemesek fellázadtak az osztrákok ellen, polgárháborús, zűrzavaros helyzet alakult ki, amelyből a rablók mindenképpen hasznot húztak. Mások is voltak, nem csak Pintea Viteazu. Közönséges rablókból verbuválódott csapataik voltak, amelyeket mind az osztrákok, mind a magyarok megpróbáltak a saját oldalukra állítani néhány nagyobb konfliktusban. Így vonult be Pintea Viteazu a történelembe. Jó, pénzt osztott a szegényeknek... Hát persze, így tudta megvenni a hallgatásukat... De még csak nem is ez a baj, hanem az a kép, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak. Ez egyszerűen nem igaz!

– Eszembe jut egy másik film Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş). A ’80-as évek végén készült. Karó­bahúzó Vlad havasalföldi és Nagy István moldvai fejedelem úgy beszélgetnek, mintha legalábbis barátok lettek volna. Azt mondja Vlad Istvánnak: „úgy teszel, mintha megtámadnál, hogy megtévesszük a törököt”. 
– Ismét egy hazugság, melyet a történelemkönyvekben is megtalálunk. Sok történész a következőképpen próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Nagy István Chilia városát és Havasalföldet, amikor a törökök lerohanták Karóbahúzó Vladé­kat: „hogy megmentse Chilia városát a töröktől”. Nem igaz, mert a török a tengerről támadt, Nagy István pedig a szárazföldről indított rohamot. Együtt­működött a moldvai és a török hadsereg, mégpedig a havasalföldiek ellen. Hamis tehát az elmélet. A film is hamisan mutatja be.

Amikor csak tehették, a havasalföldiek és a moldvaiak egymás fejét vették. Vagyis nem voltak barátok. Mindig ellenségeskedés dúlt a két ország uralkodói, hadserege és népe között. A nemzeti érzület modern képződmény. Csak a XVIII–XIX. századtól beszélhetünk nemzeti érzületről, román nacionalizmusról. De előtte nem. A középkorban havasalföldiek és moldvaiak voltak.

– Ön például miként készítene filmet Vitéz Mihályról? 
– Előtérbe helyezném Jósika István román származású kancellár szerepét, aki kidolgozta az egység tervét. A valóságnak megfelelően kiemelném Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerepét. Az egység tervét, az egész folyamatot, Vitéz Mihály történetét a 15 éves háború európai kontextusába helyezném. Vagyis bemutatnám, hogy mi történt valójában, a forrásoknak, dokumentumoknak megfelelően, a mi valódi szerepünket Európában és abban a háborúban. Vitéz Mihály jelentős uralkodó volt. Tudja miért? Rövid ideig, néhány hónapig, picivel több, mint egy évig ő vezette a legfontosabb harcokat a török ellen, az osztrákok által pénzelve. Miért? Egy Duna menti ütközőzóna megteremtésével próbálták gyen­gíteni a török jelenlétét Magyar­ország központi és északi térsé­gében. Mi egy másik szempontot követve eltúlozzuk Mihály jelentőségét, és ezzel bajt okozunk. Vagyis nem vagyunk hitelesek. Mi magunk játsszuk el a hitelünket. Saj­nos. Ha elfogulatlan történetírást művelnénk, akkor lehet, hogy nemzetközileg is elismernének.

– Tehát végül mégiscsak fontos volt az a rövidke ideig tartó egyesülés, amelynek inkább katonai-stratégiai okai voltak, nem pedig nemzeti megfontolások. 
– Pontosan. Az egyesítés indoka csakis stratégiai természetű volt. A valódi indok? 1526-ban, a mohácsi vészkor Európa közepén eltűnik a Magyar Királyság mint jelentős politikai és katonai hatalom. Merthogy egészen addig Magyarország verte vissza az Európa felé terjeszkedő Tö­rök Birodalmat. Gyakorlatilag összeomlott a térségben az erőegyensúly. Az osztrákok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy azt fenntartsák. Aztán 1600 környékén, Vitéz Mihály idejében, a 15 éves háború európai kontextusában Erdély fejedelme Jósika István kancellár tanácsa alapján arra jutott, hogy a három fejedelemség egyesítésével jelentős katonai erőt alkothatnának. A călugăreni-i ütközet utáni helyzet volt a minta. Vitéz Mi­hály visszavonult, és ezt követően meg­­érkezett az erdélyi hadsereg. Báthory Zsigmond parancsnoksága alatt állt Erdély, Ha­vasalföld és Mold­va hadserege. A három ország egyesített hadereje a Duna túloldalára verte vissza a törököt.

Báthory Zsig­mond nem foglalkozott többet ezzel a gondolattal, de átvette tőle Vitéz Mihály, mivel tudta, hogy a három fejedelemség jelentős erőt alkot együtt­véve. Így született meg az egye­sülés gondolata, amelyet aztán két évszázadon át elfelejtettek. Csak a ’48-asok fedezik fel újra. Tudta-e ön, hogy a XIX. századi tör­ténelemköny­vekben alig-alig említik Vitéz Mihályt? Nyilván Bălcescu írását leszámítva, amelynek azonban szinte semmi jelentősége nem volt akkoriban.

– De mi úgy tanultuk, hogy Băl­cescu írása megváltoztatta a szemléletet... 
– Dehogy! Nem volt jelentősége akkoriban. Majd csak 1920 után nyomtatták ki több kiadásban. S csak 1920 után népszerűsítették Bălces­cut, főleg a kommunizmus idejében. Miért? A XIX. században Bălcescu politikai eszméivel vált ismertté, nem pedig történészként. Ha már úgyis Vitéz Mihályról beszélünk, lássuk egy másik arcát: miként foglalta el a trónt? Hogyan gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvásárolja a trónt? Juhokkal kereskedett. Juhokat árult a Török Birodalomnak. Így gyűjtötte össze a vagyont. És ezen- kívül kölcsönökhöz folyamodott!

– Íme, mennyi szép története van a középkori történelmünknek! 
– Összevetve a mai történelemmel: Vitéz Mihály legelső törökellenes tette az volt, hogy összegyűjtötte a hitelezőket egy mulatságra, és mindannyiukat megölte. Ezt az eseményt a mi történetírásunk dicsőséges hőstettnek tekinti. Tehát elfogulatlanul szemlélve az eseményeket azt látjuk, hogy nemcsak hőstetteink voltak.

Ovidiu Nahoi

Forrás: Erdély.ma/Háromszék / Historia

Előzmények - Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

1. rész - Tovább a részletekhez...

2. rész - Tovább a részletekhez...

3. rész - Tovább a részletekhez...

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

2. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ön tanulmányokat, könyveket írt, mi­után ausztriai, lengyelországi, magyar­országi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?

– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Bu­dapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.

– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, ami­kor ilyeneket mondunk. 

– A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.

– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?

– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen pró­bálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket.

– Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában? 

– Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.

– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne. 

– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folya­matosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csa­tát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviştét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?

– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt. 

– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mi­hály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós pers­pek­tívá­ból, hitelesen lássuk.

Öreg Mircea

Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors raj­taütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Ba­jazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?

Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havas­alföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos he­lyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.

– Mondjon egy példát! 

– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.

(folytatjuk)

Forrás: Erdély.ma