A málenkij robot áldozataira emlékeztek Kismaroson

Az 1945. január 2-án Nagymarosról, Kismarosról, Zebegényből és a környék más településeiről kényszermunkára vitt emberekről emlékeztek meg a nemrég felújított, és most zsúfolásig megtelt kismarosi római katolikus templomban, ahol (...) Beer Miklós megyés püspök celebrált hálaadó misét.

Harrach Péter kereszténydemokrata politikus szerint a kommunizmusnak a fő bűne az emberi szabadság lábbal tiprása volt, ami életeket is követelt. „Istentelen és embertelen politikai hatalom nem kerülhet az ország élére” – vonta le a következtetést.

„Rövid időre, útjavításra”

A családok ezreinek életét megnyomorító internálás helyi történéseiről a kétezres Pest megyei község lakosainak nevében Poldauf Gábor (független) polgármester beszélt. Mint mondta, Kismaroson az is elég volt az elhurcoláshoz, hogy valakinek német hangzású neve legyen. Az összegyűjtöttekkel csupán annyit közöltek: rövid időre, útjavításra viszik őket, miközben azt sem engedték meg nekik, hogy rendesen felöltözzenek. A később élve hazatérők nem beszélhettek a velük történtekről, ezért is fontos most, közel 70 év múltán a közös megemlékezés. Az igazságtalanságot nem gyógyíthatja meg az idő, de emlékezni muszáj – hangsúlyozta a polgármester.

130 ezer embert hurcoltak el a szovjetek

A vasárnapi kegyeleti program a Kismaros egykori gyűjtőhelyén lévő emléktábla megkoszorúzásával zárult. A málenkij robot a második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka elnevezése. Romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civileket, elsősorban német nevű, 17 és 45 év közötti férfiakat, valamint 18-30 éves nőket. Összesen több mint 130 ezer embert hurcoltak el kemény fizikai munkára, szovjet iparvidékekre – legalább egyharmaduk odaveszett.

A Magyar Nemzet nyomán

Hány magyar nőt erőszakoltak meg a szovjetek?

A háborús nemi erőszakról, a szovjet katonák által a második világháborúban a magyar nők sérelmére elkövetett atrocitásokról forgatott filmet Skrabski Fruzsina. A Biszku-film rendezőjének legújabb, tabudöntögető dokumentumfilmje egy kibeszéletlen tragédiát dolgoz fel.

Mikor az oroszok bejöttek, Mária alig tízéves volt. Az idős asszony szomorú hangon idézi fel a családi tragédiát: apai nagyanyja egy távoli tanyán élt, hét szovjet katona erőszakolta meg. Az esetnek Mária nem, csak magatehetetlen nagybátyja volt a tanúja; az egyik katona pisztolyt szorított halántékához, mozdulni sem tudott. A nagymama – mondja Mária – mélyen eltemette magában a történteket.

Mária szívszorító története sajnos messze nem egyedi eset. A szovjet katonák által megerőszakolt magyar nők tragédiája élő, máig kibeszéletlen trauma, amelyről a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben szinte semmilyen társadalmi párbeszéd nem folyt, de alig van olyan ember, aki ne hallott volna a Máriáéhoz hasonló történetet. Ez Skrabski Fruzsina, a Novák Tamással közösen forgatott, a Biszku-ügyettárgyaló, nagy port kavart Bűn és büntetlenség című 2010-es dokumentumfilm rendezője legújabb alkotásának témája.

Ettől a filmtől nem várható, hogy ugyanazt a hatást éri el, mint a Biszku-film – mondta el a Múlt-kor megkeresésére Skrabski Fruzsina az először október 3-án az M1 képernyőjén vetített alkotásról. A rendezőnő ezt azzal indokolta, hogy egyrészt nem ő az első, aki a témával foglalkozott (Sára Sándor 1996-ban készítette el A vád című filmjét), másrészt nincs megnevezhető bűnös sem. „A szovjet katona nem jelenlevő, nincsenek konkrét nevek, amelyek alapján felelősségre lehetne vonni az elkövetőket” – fogalmazott Skrabski Fruzsina. A rendezőnőt régóta foglalkoztatta a téma feldolgozása, de csak a Biszku-film után gondolt arra, hogy ebből filmnek kell születnie. Skrabski Fruzsina rendkívüli nehézségekbe ütközött az interjúalanyok felkutatásakor: olyan megszólalót nem is talált, akit megerőszakoltak, viszont fellelt két olyan nőt, akinek megbecstelenítették az anyját, de csak az egyik nyilatkozott; a másik közvetlen áldozatnak, aki megszólalt, fejbe lőtték a nővérét, úgy hogy közben szorította a kezét.

Skrabskiék Oroszországban is forgattak, ahol az orosz veterán szövetségnél olyan második világháborús veteránokat kerestek, akiknek voltak tapasztalataik a polgári lakossággal kapcsolatos bánásmódról. Mivel Oroszországban a veteránok a legnagyobb nemzeti hősnek számítanak, úgy gondolták, hogy szentségtörésnek számít, ha egy olyan filmhez kérik fel őket, amelynek témája a Vörös Hadsereg tagjai által elkövetett súlyos atrocitások bemutatása. A rendezőnő kérdésünkre válaszolva azonban elmondta: egyikőjüket sem lepte meg, amikor ezekről kezdték el őket faggatni, s egyetlen egy interjúalany sem akadt, aki a félórás beszélgetések alkalmával felállt volna a székből.

Továbbra sem tudni, hogy hány nő eshetett áldozatul az erőszaknak, erről csak becslések vannak: a film 400-800 ezerre teszi a számukat. A rendezőnő szerint az itt harcoló egymillió katona közül minden tízedik követhetett el nemi erőszakot – ők azonban többször. Azonban mivel a moszkvai katonai levéltárak a magyar történészek előtt zárva vannak, a téma nehezen kutatható. Ezt Pető Andrea, a Közép-Európai Egyetem (CEU) Társadalmi nemek tanszékének docense is megerősítette a Múlt-kornak, amikor arról beszélt, hogy az ő kutatási engedélyét kétszer utasították el Oroszországban. Pető Andrea egy 1999-es tanulmányában azt írja, hogy a nemibeteg-gondozók és a helyi tisztiorvosok által készített jelentés szerint 50 és 200 ezer között lehet az áldozatok száma. Skrabski Fruzsina azonban hangsúlyozta, hogy ez csak egy erős becslés, mivel nem mindenki erőszak miatt lett nemi beteg és nem minden megerőszakolt fordult orvoshoz.

Forrás: Múlt-kor