Sacra Liturgia - Lelki áldozat

A szentáldozás a lelki áldozat szentségi kifejeződése†

Krisztus, amikor Egyházának ajándékozta áldozatát, magáévá akarta tenni az Egyház lelki áldozatát is, mely arra hivatott, hogy Krisztus áldozatával együtt önmagát is fölajánlja. Az áldozat üdvözítő ereje a szentáldozás által hat teljesen.

Az Eucharisztia a Krisztustól megígért teljes öröm előíze (vö. Jn 15,11.), „a jövendő dicsőség záloga”. Aki az Eucharisztiában Krisztussal táplálkozik, annak már itt a Földön örök élete van. (vö. Jn 6,54).

Elmondhatjuk, hogy nemcsak mi vesszük magunkhoz Krisztust, hanem Krisztus is magához vesz mindegyikünket. (Boldog II János Pál) Barátságot köt velünk: „Ti a barátaim vagytok” (Jn 15,14). Sőt, mi az életünket neki köszönhetjük: „Aki eszi az én testemet, általam fog élni” (Jn 6,57). A szentáldozásban titokzatos módon megvalósul Krisztus és a tanítvány „egymásban léte”: „Maradjatok meg bennem és én tibennetek” (Jn 15,4.).

XII. Pius pápa tanítja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja.

Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. A szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. (Vö. 2Pt 1,4.; 1Kor 11,28. A Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van”. Az Eucharisztia és a Gyónás két szorosan egymáshoz kapcsolódó szentség.)

Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztató tálca és áldoztató kendő segíti pap mozdulatai közben a Szentség védelmét.

Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt (lásd Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek megállapítását Schneider püspök Dominus est c. könyvében), majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény (indultum). Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. E modern gyakorlat azonban a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak, valamint a szükséges áhítatnak több szempontból sem felel meg.

A kézbeáldoztatás indultumának a felülvizsgálatát Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek, az Istentiszteletek és Szentségek Kongregációjának előző titkára közvetlenül is felvetette (lásd a Tengernek Csillaga 2011. szeptember-októberi számát). Ugyanezen álláspontját Antonio Canizares Llovera bíboros, a Kongregáció jelenlegi prefektusa is több interjúban megismételte már. (Lásd a Tengernek Csillaga 2011. november-decemberi számát.) XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.”

Fülep Dániel †Készült a Tengernek Csillaga 2012. július-augusztusi számába.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára