Szent Mihály Laikus Káptalan - Lassus-mise Misericordia-vasárnapon

Május 4-én, a húsvét utáni 2. vasárnapon (mely introitusának kezdetéről a Misericordia-vasárnap nevet viseli) a szokott déli misén a belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban a soknevű Orlande de Lassus (avagy Orlando di Lasso / Orlandus Lassus / Roland de Lattre) Surrexit Pastor bonus című, öt hangra írott miséjét hallhatjuk majd (vezényel: Muntag Lőrinc). 

Lassus (1532—1594) németalföldi reneszánsz zeneszerző-énekes az ún. franko-flamand avagy burgundi iskola legrangosabb tagjának számít, a XV—XVI. század fordulóját meghatározó németalföldi polifónia legfontosabb alkotói közé tartozik. Ötvennél több biztos szerzőségű miséje maradt ránk, ezek közül hallhatjuk most a témájában a Jó Pásztor-vasárnap nevet is viselő vasárnaphoz illeszkedő alkotását.

Forrás: Szent Mihály Laikus Káptalan

Szent Mihály Laikus Káptalan - Gyertyaszentelő Pierre de la Rue miséjével

Idén Gyertyaszentelő Boldogasszony (Purificatio Beatæ Mariæ Virginis) ünnepe történetesen vasárnapra esik, ezért 2014. február 2-án a szokott vasárnapi rend szerint és helyszínen, a belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban tartunk gyertyaszentelést, körmenetet és ünnepélyes szentmisét, 12 órai kezdettel. 

A résztvevők a gyertyákat a körmenetben kezükben viszik, a szentmise alatt pedig meggyújtják az evangéliumra, illetve Úrfelmutatástól áldozásig. A szervezők kérik a híveket, hogy az otthonra szánt megszentelendő gyertyákat hozzák magukkal, és a szertartás előtt adják át a ministránsoknak!

A gyertyaszentelést és a körmenetet követő misén felhangzik majd Pierre de la Rue többszólamú alkotása, a Missa Ave Maria (Kyrie; Gloria; Sanctus, Benedictus; Agnus Dei), illetve két motettája, a Gaude Virgo és az O salutaris Hostia — vezényel: Muntag Lőrinc. (...)

Forrás: Szent Mihály Laikus Káptalan

Hírek - Sacra Liturgia

Luigi Negri érsek a liturgia gazdagságáról és a tridenti rítusról

Luigi Negri, Ferrara-Comacchio érseke a tridenti rítus szerint celebrálta a szentmisét Poggettóban, pünkösdkor. Ennek kapcsán fejtette ki gondolatait a liturgiáról..

Luigi Negri szentbeszédében, amelyről most adott hírt a média, azt mondta a híveknek: „ihattok abból a friss forrásból”, amit XVI. Benedek adott nekünk, „használva az Egyház egyik nagy kincsét: a tradicionális liturgiát”. Negri leszögezte: a római liturgia két formája nem versenytársak. Az emeritus pápa csupán „növelni akarta a liturgia gazdagságát az egész Egyház számára”.

Az érsek leszögezte: Benedek pápa túllépett a felszínes, „régi” és „új” közti különbségtételen, ami a „törés hermeneutikája” követőinek sajátja, akik csak azt tudják nézni, hogy mi volt a II. Vatikáni Zsinat előtt, illetve utána. Ezzel szemben „csak egy Egyház van, ami a történelemben él, a Szentléleknek köszönhetően”.

Negri rámutatott: az Egyház engedi, hogy bárki szabadon terjessze a tridenti liturgia hírét. „Nincs senki, semelyik egyházmegye sem Olaszországban, sem a világon, aki megállíthatna titeket. Ha bármely püspök nemet mer mondani nektek, azonnal egyházi bíróság elé kellene állítani” – szögezte le Luigi Negri püspök. Gyorsan hozzátette: mielőtt ez történne, párbeszédre van szükség azon hívek és papok közt, akik kedvelik a tridenti rítust.

A főpásztor azt is kifejtette: ő maga korábban egy kis egyházmegyében, San Marino-Montefeltróban igyekezett a gyakorlatba átültetni Benedek pápa motu proprioját, ahol semmilyen szélsőséges reakcióval nem találkozott egyik oldalról sem.

Negri érsek rámutatott: a római rítus mindkét formája olyasmi, amivel gazdagíthatjuk a hitünket, és a híveket arra bíztatta, hogy értékeljék mindkettőt, mert azok „két kincs ugyanannak a népnek a számára”. „A liturgikus szabadság nem olyasmi, ami az Egyház egyszerűen nyújt nektek: hanem garantálja azt!” „Ferrara érseke nem megtartója és nem hirdetője semmilyen véleménynek. Csak egy véleménye van, Jézus Krisztus örök igazsága, az Egyház hagyománya, a Szentatya tanítása, és amit mond, amikor egységben van a pápával.”

„Mindig bátorítanom kell titeket. Amit kérek tőletek, az ugyanaz az alázatosság, amit Ferenc pápa mutat a világ számára szavaival és tetteivel, mielőtt bárki mást erre kérne.”

Forrás: Magyar Kurír

Hírek - Sacra Liturgia

Nem törli el Ferenc pápa a Summorum Pontificumot

Nem kíván Ferenc pápa akadályt gördíteni a régi rítusú mise elődje által liberalizált bemutatása elé, derült ki olasz püspökök egy csoportjának ad limina látogatásán.

Tavoliere régiójának püspökei nemrég jártak az öt évente szokásos ad limina látogatáson Ferenc pápánál. Conversano és Monopoli püspöke, Domenico Padovano többek közt a régi rítusú mise bemutatása lehetőségének kérdését is felvetette Ferenc pápa előtt az Il Foglio olasz lapbeszámolója szerint.

A pápa azzal válaszolt, hogy a püspököknek küzdenie kell egyes tradicionalista csoportok szélsőségei ellen, de ugyanakkor meg kell őrizniük a hagyományt és figyelniük kell rá, hogy a tradíció együtt tudjon élni az újdonságokkal is.

A régi rítusú mise bemutatásának lehetőségét még XVI. Benedek pápa liberalizálta 2007-es Summorum Pontificum motu propriojával, amelyben eltörölte a püspöki engedély szükségességét. Így bármely pap bemutathat püspöki engedély nélkül tridenti misét az 1962-es misekönyv szerint, ha erre hívek egy csoportja (vagy ő maga) igényt tart. Benedek pápa intézkedése kapcsán mind a püspököktől, mind a papoktól nagyvonalúságot kért a régi rítus és az ahhoz kötődő csoportok irányába.

A kontinuitás hermeneutikája blog az eset kapcsán hozzáteszi: az Egyháznak sokkal nagyobb problémái is vannak, ezért nem kellene rossz szemmel nézni, hogy egyes csoportok élnek a lehetőséggel, és a régi rítus szerint bemutatott szentmiséket látogatják. A blog bejegyzésének magyar fordítását a CLSMA blogján olvashatják.

Forrás: Magyar Kurír

Sacra Liturgia - A földi élet legnagyobb boldogsága

Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme†

Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. 

Egy alkalommal, osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi hívőnek a jelenlétében, szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért, megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon napjainkban?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal felelt George atya kérdésére: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Közösségből való Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon.

Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek megmentésének vágyát. Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves korom óta, – amikor először vehettem Őt [Jézust] magamhoz – bennem élt a lelkek iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során – amíg Indiába nem jöttem – avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.

Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40). Teréz anya a kongregáció szabályzatának tervezetét 1947 Úrnapján írva fogalmazza meg, hogy a nővéreknek a lelki életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben. Minden nővérnek meg kell értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.

Lelkiatyjának írja még szintén '47-ben, művének kezdetén: „Többször hatalmasra nőtt bennem a vonzódás az Oltáriszentséghez. Vágyódtam a Szentáldozásra. Éjszakánként nem tudtam aludni – és órák hosszat csak az Ő eljövetelére vágyódtam. Ez Asansolban kezdődött februárban – és most éjjel egy-két órára, úgy vettem észre, hogy 11 és 1 között, ugyanez a vágyódás megszakítja alvásomat.” Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Számára a nővérek megtelepedésének mindenkori alapfeltétele, hogy a rendházban, a kápolnában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus, mert mint gyakran írta és mondta: „nem lehetünk meg Oltáriszentség nélkül”. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Fontos, hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.”Miután biztosították számára mindazt, amit kért, kitörő örömmel írta egy levelében: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt – újra misét fognak mondani a nővéreknek!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az élő evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra. 1984. október 9-én, 6000 pap jelenlétében a következőt jelenti ki Rómában: „A szinódus alatt megkértem a Szentatyát, adjon nekünk szent papokat! És mi, a nővérek és családjaink szentek leszünk. Mert papok nélkül nem birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a pap nagysága.” Teréz anya megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott a katolikus papsághoz, mert számára az Eucharisztiát nyújtó papok nélkül elképzelhetetlen az életszentség útján járni.

1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Milyen szentté kell válnotok, hogy az ő helyét foglalhassátok el, és őt képviselhessétek a világban. (..) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a keresztre nézünk, láthatjuk, mennyire szeretett ő bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk, láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” Teréz anya mindig, mindenhol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Úr Jézusra fordította a lelkek figyelmét. Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. Teréz anya és nővérei számára a Legméltóságosabb Oltáriszentség valóban az élet kútforrása. A kongregáció a szentmise és szentáldozás, valamint a szentségimádás fényében bontja ki Krisztus szeretetét illatozó karizmájának szirmait Isten dicsőségére minden áldott napon. Az adorációban végzett szemlélődő ima a hét csendes napján, csütörtökön különösen fontos helyet kap minden ház életében. Az egyéni és közösségi rekollekciós napokon pedig a Szeretet Misszionáriusai teljesen a Szent Eucharisztia előtti hódolatnak és imádságnak szentelik idejüket és teljes figyelmüket. Teréz anya a Kenyér színében rejtező Úr szolgálóleánya, és erre az örömre hívja meg nővéreinek nőttön-növekvő seregét, s kínálja mindnyájunknak az egészen élő, ráhagyatkozó kapcsolatot a láthatatlan Istenséggel.

Teréz anya szentként fejezte be földi életét, és lépett az örök Atya házába. Teréz anya mennyei születésnapjának közeledtekor gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy meghallgatták kérését, és kórházi ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy Jézus mindig vele lehessen. A megfeszített Krisztus szomjúságával (Jn 19,28) telt el egészen az Oltáriszentségben, egyes-egyedül általa merített erőt szenvedésében. Kínjainak utolsó pillanatáig csak Jézus iránt epekedett. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, minden sötétségben, tette Krisztus világosságává a szeretet misszionáriusaként, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. „Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” - szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. A (...) száz esztendővel ezelőtt – 1910. augusztus 26-án Szkopjéban – született Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára.

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga szentáldozásról szóló kiadványához 2009. december 8-án. Megjelent a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában.

Vissza a Sacra Litrugia oldalára

Sacra Liturgia - Szentmiseáldozat eredete

A szentmiseáldozat eredete és a papság magasztossága†

Mint a Trienti Zsinat a legszentebb miseáldozatról szólva tanítja, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán alapította az – ószövetségi papságot és áldozati kultuszt beteljesítő – újszövetségi papságot és áldozatot, ennél fogva a papság elválaszthatatlan Krisztus áldozatától. „A mi Istenünk és Urunk tehát, noha önmagát egyszer s mindenkorra kész volt feláldozni a kereszt oltárán az Atyaistennek önmagát egyszer ajánlotta fel, hogy nekik [ott] az örök megváltást megszerezze.”

Krisztus papi mivolta azonban a halállal meg nem szűnhetett. Kedvelt jegyesének, az Egyháznak, az emberi természet által megkívánt látható áldozatot akart adni az Úr. Olyat, amelyben a kereszten egyszer bemutatott véres áldozat megújítást nyer, amely a világ végezetéig megőrzi emlékét, és annak üdvösségszerző ereje az általunk naponként elkövetett bűnök bocsánatára szolgál. Ezért az Úr megalapította a szentmiseáldozatot. Az utolsó vacsorán, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, az Úr magát Melkizedek rendje szerint való örök papnak (Zsolt 110,4.; Zsid 5,6; 7,17) nyilvánította. Saját testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek fölajánlotta, s ugyanazon színek alatt az apostoloknak nyújtotta. Így őket ekkor az Újszövetség papjaivá tette, és megparancsolta nekik és a papságban utódaiknak, hogy azt az áldozatot ők is bemutassák. Parancsát e szavakkal közölte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19; 1Kor 11,24), amint ezt a katolikus Egyház mindig is így értette és tanította.

Ettől az időtől kezdve az apostolok és a papságban utódaik az isteni Fölségnek bemutatják a Malakiás próféta által megjövendölt, tiszta áldozatot, amely miatt az Isten neve nagy a nemzetek között. S bemutatják ma is: a földkerekség minden helyén, a nappal és éjjel minden órájában az idők végezetéig.

Az isteni áldozat bemutatása valóságos áldozati cselekmény s nem merő jelkép. Ezért hatályos ereje van az emberi nemnek a bűnök által megbántott isteni Fölséggel való kiengesztelésére. „Az áldozattól megbékélt Isten a bűnbánat ajándékát és kegyelmet ad; a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is megbocsátja.” S ennek okát és magyarázatát is adja a trienti szent zsinat a következő szavakkal: „Azonos ugyanis itt az áldozat és a papok keze által az áldozatot bemutató azzal, aki a kereszten önmagát föláldozta, csak a fölajánlás módja különböző.”

A szentmise tehát a keresztáldozat megjelenítése. Az Újszövetség áldozata, amelyben két dolog történik:

1) Jézus Krisztus a maga vére keresztáldozatát vérontás nélkül megjeleníti olyan formában, hogy a kenyér és a bor színe alatt önmagát föláldozza az Atyának; 

2) a hívek önmagukat a kenyér és a bor jelképében az oltárra helyezik és ott önmaguk önátadását egyesítik Jézus Krisztus áldozatával, hogy így annak érdemeiben részesülhessenek. Így a keresztáldozat megjelenítése a legfölségesebb istentiszteletté válik, melynek során a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lesz, a jelenlevő hívők közösségé pedig egymással közösségre lépve és Krisztussal egyesülve eminens módon alkotják Krisztus misztikus testét.

Világosan kitűnik e tényből a katolikus pap hivatásának fönsége. A pap hatalmat kap az Úr Jézus Krisztus teste fölött. A szentmiseáldozat bemutatása a papság központi jelentőségű valósága. Joggal mondja Aranyszájú Szent János: „Bámulatos titkok ezek – csodálatosak és félelmetesek.” S így válik érthetővé Antiochiai Szent Ignác mártír szava a smyrnai híveknek, mely szerint minden méltóság csúcsa a papság.

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. március-áprilisi számába.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Sacra Liturgia - Szentmise és keresztáldozat

A szentmiseáldozat elválaszthatatlan a keresztáldozattól† 

A szentmiseáldozat valóságban és gondolatban elválaszthatatlan a keresztáldozattól. Ebben áll a szentmiseáldozat kimondhatatlan értékének és fönségének a titka.

A Trienti Zsinat tanítása szerint a szentmise viszonylagos áldozat, melynek értéke és valósága a keresztáldozat abszolút valóságában gyökerezik, tehát vele egy áldozatot alkot. Mindazonáltal igazi áldozat, tehát tőle különbözik is. Az Újszövetség örök abszolút áldozata a mi Urunknak a Golgotán bemutatott keresztáldozata, mellyel lényegileg azonos a szentmiseáldozat, mivel azonos az áldozat tárgya és az áldozat elsődleges bemutatója, az ember Jézus Krisztus. A Trienti Zsinat tanítása szerint „Egy és ugyanaz az áldozat [áldozat], ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.

A keresztáldozat az Újszövetség egyetlen áldozata. A keresztáldozat által Krisztus megváltott bennünket, s fölül nem múlható és kiegészülésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. „Nincs üdvösség senki másban” (vö. ApCsel 4,12), ezért máshol keresni az üdvösséget nincsen sem okunk, sem jogunk.

Ez az áldozat abszolút, azaz független minden más áldozattól. Minden egyéb törvényes áldozatnak tőle van az ereje és értéke; a szentmiseáldozat beteljesítője az ószövetségi áldozatoknak, melyek előképe és előkészítője Krisztus áldozatának. A szentmiseáldozat a maga értékéből teljesen elégséges, sőt felülmúlhatatlan értékű. A szentmise nemcsak dicsőítő (hódoló), hanem az Atyával való kapcsolatot közvetítő áldozat is. Krisztusnak a történelmileg egyszer megcselekedett önfeláldozását a szentmise titokzatos módon, de valóságosan megjeleníti. A keresztáldozat megújul (exercitur, perpetuat), éppúgy, mint az egy és maradandó mennyei Krisztus az átlényegülés által valósággal jelenvalóvá lesz az Oltáriszentségben.

A szentmise fölidézi a keresztáldozat emlékezetét. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, mondja az Úr. Ez az emlékezés nem egyszerű múltidézés, hanem a valóságos megjelenítése Krisztus történelmi tettének. A jelenvalóvá tétel mintegy kaput nyit az örök jelenbe, ahol a múlt egy adott pontjában bekövetkező esemény minden időkre ható volta nyilvánvalóvá válik, a Golgota áldozata pedig különösképpen is a történelem középpontjaként mutatkozik meg. Mert „egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a fölajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség”. Krisztus életének áramába tehát az Egyház által kapcsolódhatunk be.

A szentmise a keresztáldozat gyümölcseinek a közvetítője. A mi megváltásunk és üdvösségünk, amit a Megváltó a kereszten szerzett meg nekünk, számunkra úgy valósul meg, hogy átadjuk magunkat Krisztusnak, s egyesülünk áldozatával. Ez történik a szentmiseáldozaton keresztül, amely ténylegesen az ég és föld találkozása; az Atya irgalmának és szeretetének a forrása, és a mi Istennel való találkozásunknak legfőbb színtere. „A szentmiseáldozat nem egyszerűen liturgia, hanem a természetfölötti életnek a kútfeje, Krisztus testének élő szívverése, a mennyei Jeruzsálemnek és Isten országának titkoz központi napja, köréje kering Krisztusnak minden bolygó lelke, s tőle veszi világosságát és életét”.

Fülep Dániel

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Sacra Liturgia - A hitvallásról

Imádkozzuk a Niceai-konstantinápolyi hitvallást!†

A magyar egyházban sokfelé gyakorlattá vált, hogy a vasárnapi és ünnepnapi szentmisékben a Niceai-konstantinápolyi hitvallás helyett az Apostoli hitvallást mondják. Mivel a rózsafüzérben és más imádságok során (pl. a Szentatya szándékára) eleve az Apostoli hitvallás van használatban, ezért a hosszú formulával a híveknek ez a része alig találkozik, sokak számára szinte feledésbe ment. A Hit éve kiváló alkalom arra, hogy újra felfedezzük a Niceai-konstantinápolyi hitvallást, és újult lelkesedéssel imádkozzuk és elmélkedjük át mindazon gazdag tanítást, amelyet a „nagy hiszekegy” által az Anyaszentegyház részletesen elénk tár.

A Niceai-konstantinápolyi hitvallást az I. konstantinápolyi zsinaton, 381-ben szerkesztették meg a 325. évi niceai zsinat tanításának felhasználásával. A szentmisében először az V. században, Antiochiában imádkozták, a Miatyánk előtt, tehát az áldozást előkészítő hitvallásként. Átvette a szokást Konstantinápoly, és a bizánci szertartásban mindmáig így maradt. A Niceai-konstantinápolyi hitvallás a római rítusú szentmisébe VIII. Benedek pápa pontifikátusa alatt, 1014-ben került be vasárnapokon és főünnepeken, tehát szinte éppen ezer esztendeje.

A legújabb előírások szerint a szentmisében lehet az apostoli hitvallást is imádkozni. A „nagy credo” liturgikus hagyománya mégis vitathatatlan, s kétségkívül gazdagabban fejezi ki szent hitünk igazságait. A szó szerint ezeréves hagyománytól való eltérés nem történhet meg pusztán azért, mert lehetővé vált a változtatás. Alapelv ugyanis, hogy a liturgiában „csak akkor vezessenek be újításokat, ha azokat az Egyház lelki haszna valóban és biztosan követeli”. (vö. a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója, SC 23.)

Mi magyarázhatja a Niceai-konstantinápolyi credo cseréjét? Szoktak hivatkozni arra, hogy a Niceai-konstantinápolyi hitvallást a hívek „nem értik”. Ezen azonban biztosan lehet változtatni megfelelő prédikációkkal, amelynek alapvető feladata a hit igazságainak kifejtése, valamint katekézissel, amely a hitvallás részletes magyarázatának elsődleges formája. Megfelelő magyarázat nélkül valójában az Apostoli hitvallás sem érthető.

Az az érv, hogy az apostoli hitvallás mondása által „közelebb kerülünk” az apostolok hitéhez, teljesen hibás, hiszen a Niceai-konstantinápolyi hitvallás ugyanazt az apostoli hitletéteményt fejezi ki, csak éppen részletgazdagabban összegezve a hitágazatokat, mégpedig az első keresztény századok szenthagyományának fényében.

S itt fontos eloszlatni azt az elterjedt félreértést, mi szerint az Apostoli hitvallás onnan kapta volna a nevét, hogy az apostolok maguk fogalmazták azt. Az „apostoli” jelző nem ezt jelenti, hanem valójában arra utal, hogy a benne foglalt hitágazatok csokra az apostoloktól reánk hagyományozott hitnek a teljes összefoglalása. Azt tudjuk róla biztosan, hogy keletkezése az első századokra tehető, s keresztelési formulaként, valamint a kifejezetten szentmisén kívüli rítusokban volt gyakorlatban. A Trienti Zsinat (1545–63) a hittanítás alapjaként jelölte meg.

Egy további érvelés az ökumenizmusra hivatkozva állítja, hogy a protestánsoknak az Apostoli hitvallás „jobban megfelel”. Azonban ez az érvelés sem teljesen állja meg a helyét, hiszen először is a szentmiseáldozat liturgiáját, amely elsősorban a beavatottaknak szól, nem vethetjük alá a katolikus Egyház hitétől és közösségétől távol lévő, semmiféle külső elvárásnak. Az ökumenizmus sohasem jelentheti az Egyházra bízott kincsek elvetését a hamis béke a kedvéért. Másrészt pedig, ha valami, akkor a Niceai-konstantinápolyi hitvallás messzemenően szolgálja az ökumenizmust, hiszen ebben teljes egység van a római katolikus Anyaszentegyház és a görögkeleti egyházak liturgikus gyakorlatában. Végül pedig ezzel kapcsolatban érdemes tudni, hogy a napjainkra több tízezer ágra oszlott protestáns felekezetek között ebben a kérdésben sincsen egység, ugyanis számos irányzatuk használja a Niceai-konstantinápolyi hitvallást.

A hitvallás szerepe a szentmisében az, hogy általa a hívek az olvasmányokban és a homíliában (szentbeszédben) hallott isteni igére válaszolnak: felidézik lelkükben a hit igazságait, mielőtt az Eukarisztia liturgiája elkezdődnék. Az Őszentsége XVI. Benedek pápa által 2012. október 11-én megnyitott Hit éve, amely a hit igazságainak újult erejű megismerését, hirdetését és megvallását szorgalmazza, különleges apropót kínál arra, hogy ahol nem indokolható kellőképpen az elérés, ott visszatérjünk a „nagy credo” használatára.

A niceai-konstantinápolyi hitvallás, amely a római liturgiának ezer esztendő óta szerves része, gazdagabban tárja elénk az egyes hitágazatokat, olyan részletek kiemelésével, amelyek közlése és megértetése ma is éppúgy komoly lelkipásztori munkát kíván, mint keletkezésének idején, a negyedik században. Az igehirdetésnek ma is égetően aktuális feladata, hogy tanítsa azokat a legalapvetőbb szentháromságtani és krisztológiai hitigazságokat, amelyeket a Niceai-konstantinápolyi hitvallás hangsúlyoz. Szeressük és imádkozzuk buzgón a szent liturgiában!

fr. Fülep Dániel Ágoston OSPPE

†Készült a Tengernek Csillaga 2013. január-februári számához, 2012. december 10-én.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Sacra Liturgia - Genuflexio

Hajtsunk térdet!†

A templom szent hely, Isten hajléka és a mennyország kapuja a földön. Krisztus egyházába lépve ezért első dolgunk a térdhajtás: jobb térdünket egészen földig hajtva köszöntjük a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Jézus Krisztust.

A térdhajtás (genuflexio) a római katolikus egyházban az Istent egyedül megillető imádás, valamint a mélységes hódolat és a tisztelet szent jele. Ezt igazolja a Szentírás. (vö. Ter 41,43; Eszt 3,2; 1Kir 8,54; 19,18; 2Kir 1,13; 2Krón 6,13; Ezd 9,5; Iz 45,23; Dán 10,10; Mt 27,29; Mk 15,19; Lk 22,41; ApCsel 7,60; 9,40; 20,36; 21,5)

A térdelés testi kifejezése a hódolatnak és a gyermeki ráhagyatkozásnak. „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Királyok első könyvében pedig ez áll: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1Kir 8,54–55). A királynak a könyörgő imádsághoz felvett testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt.

Ugyanez a hagyomány található végig az Újszövetségben is. Pétert térdre borul Jézus előtt (vö. Lk 5,8). Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). A fenséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). E néhány példából is látható, hogy a Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa.

A térdepelés tehát biblikus gyakorlat, a hagyomány ősidőktől fogva ismeri, a liturgikus és ájtatossági gyakorlataink során ezért számunkra is elengedhetetlen. Az ember test és lélek egysége, s ezen okból illik az, hogy a lélek hódolatát és tiszteletét a testnek a térdepelése egészítse ki. A lélek hat a testre, és a test is hat a lélekre: az imádság egész lényünket átfogó voltát és az összeszedettségünket támogatja a térdepelés fegyelmezett és alázatos gesztusa.

A térdhajtás számos alkalommal végezzük a liturgiában és a különböző ájtatosságok végzésekor. Térdet hajtunk a templomba való minden belépéskor a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, valahányszor áthaladunk az Oltárszekrény előtt, s két térden állunk minden szentmisében legalább az átváltoztatáskor és Úrfelmutatás idején, szentségimádáskor pedig legkevesebb a szentségkitétel és a szentségi áldás során. Térdepelünk a Te Deum éneklésekor az Egyház könyörgését tartalmazó harmadik része alatt, az Úr halálára való emlékezéskor virágvasárnap és nagypénteken a Passióban, továbbá le-letérdeplünk nagypénteken is az egyetemes könyörgésekben és a Szent Kereszt hódolatakor. Térdet hajtunk továbbá karácsonykor, valamint Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a hitvallás megtestesült a Szentlélek erejéből, született Szűz Máriától és emberré lett szavaira. Az Úrangyala imádkozásakor a megtestesülés titkára szintén térdepelve emlékezünk. Kevesen tudják, hogy eredetileg a székesegyházi főoltár is térhajtással tisztelendő. A hagyományos római liturgikus rendtartásban térdelve fogadjuk a papi áldásokat, a megtestesülés szavaira (et Verbum caro factum est – És az Ige testté lőn…) pedig a szentmisében minden esetben letérdepelünk, nemcsak a Credóban, hanem a szentmise végén az ún. utolsó evangéliumban is. A hívő lélek nagyon jól teszi, ha az Egyház legszentebb imáját, a szentmise kánonját a Sanctustól (Szent vagy) a Miatyánk kezdetéig szintén térdepelve hallgatja.

A térdepelésnek különösen fontos jelentősége van az egyedül az Istent megillető imádás kifejezésére. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az Oltáriszentség színeiben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr Krisztus iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8)

Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Az Úr Krisztussal való szentségi találkozást méltó a legteljesebb imádatban, a test és a lélek együttes és teljes hódolatával végezni. A Legméltóságosabb Oltáriszentség és az imádat ezért az Egyház életében kezdetektől fogva egybeforrt. A katolikus Egyház emberemlékezetet meghaladó, az első évezredben kikristályosodott áldozási formája éppen ezért a térdelve és nyelvre áldozás.

Az egyház érvényben levő előírásai szerint (vö. Római Misekönyv általános rendelkezései 160.; Redemptionis Sacramentum instrukció 90., 91.) a híveknek joguk van megválasztani áldozásuk módját. A hívő ma is fogadhatja a Szentostyát térdelve és nyelvre, vagyis az egyetemesen 1300 éve elterjedt – és csak az utóbbi pár évtizedben visszaszorult – ősi forma szerint. A térdelve áldozást az előírások nem gátolják, csak a gyakorlati körülmények (az áldoztatórácsok elbontása és a körmenetben való áldoztatás) nehezítették meg. Őszentsége XVI. Benedek pápa mégis következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya példamutatását követve, alázattal és szelídséggel törekedjünk mi is térdelve és nyelvre fogadni Krisztus Szent Testét.

A letérdelés azonban nem csak az imádás, hanem a mélységes hódolat és a tisztelet jele is. Magánimádságainkat, de a Boldogságos Szűz Máriához intézett közös ájtatosságainkat, valamint az angyalokhoz és a szentekhez intézett segítségkéréseinket is gyakran mondjuk térden állva. A térdepeléssel kifejezett tisztelet végső soron mindig a képen ábrázolt szent személynek szól, a szentekben pedig magát Istent dicsőítjük, hiszen az ő kegyelmével lettek tökéletesek.

Itt fontos hangsúlyoznunk, hogy sem a letérdelés, sem az imádság (helyesebben invokáció) mondása még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelet. A Szűzanya, Szent József és az összes szentek tisztelete lényegében, s nem csak fokozatilag különbözik az Istennek kijáró imádástól (latria), ami tökéletes hódolatot jelent a mindenség ura előtt.

A tisztelet legfelső foka (hüperdulia) a Szűzanyát illeti meg, utána következik Szt József (protodulia), majd mindenki más (dulia): az Ószövetség nagy alakjai (Sir 44-50; Zsid 11-12,1), az apostolok (Ef 3,5), a vértanúk (Jel 3,12; 5,10; 6,9; 14,12; 16,6; 19,8), az aszkéták, hitvallók, szent püspökök és rendalapítók, szüzek, özvegyek. Ezért ha mi katolikusok letérdelünk a Boldogságos Szűz Mária és más szentek képe előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel, és az összes szenteket a nekik kijáró tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdre ereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése.

Az idős kor és a betegség, valamint a mozgáskorlátozottság a térdepelést sokak számára teszi nehézzé, veszélyessé, sőt olykor szinte lehetetlenné. Továbbá előfordul, hogy az adott körülmények eleve olyanok (pl. zsúfolásig megtelt templom, vagy alkalmas térdeplők hiánya esetén), hogy a hívő legjobb szándéka ellenére nem tud letérdelni. Nyilvánvaló, hogy csak annak kell térdelnie, akinek lehetősége van rá, és aki erre fizikailag is képes. Akadályoztatás esetén a térdepelést mély meghajlással, szükség esetén tiszteletteljes állással lehet helyettesíteni. Azonban ha csak tehetjük, a mély áhítat és hódolat törvényét követve valósítsuk meg mi is a Zsoltáros szavát: „Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt” (Zsolt 95,6).

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2011. január-februári számába 2010 december 12-én.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Sacra Liturgia - Alter Christus

A katolikus pap – alter Christus†

Az áldozópap felszentelt szolga, aki Krisztus személyében (in persona Christi) mutatja be a szentmiseáldozatot. A szentelésben kapott megjelöltség a Pap-Krisztushoz tesz hasonlóvá (signum configurativum), szent hatalommal képesít az Egyetlen Főpap személyében való cselekvésre (signum potestativum).

A mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen papsága a szolgálati papság által válik jelenvalóvá, akárcsak Krisztus – dicsőítő, engesztelő, könyörgő, hálaadó, s a bűnök bocsánatára rendelt – megváltó áldozata egyszer és mindenkorra megtörtént, egyetlen volta az Egyház eucharisztikus áldozatában jelenvalóvá válik.

Boldog II. János Pál pápa Dominicae coenae apostoli levelében (1980. február 24.) világosan kifejti ezt az igazságot: „az „in persona Christi” kifejezés sokkal többet jelent, mint a Krisztus „nevében” vagy a Krisztust „helyettesítve”. Krisztus személyében, vagyis a sajátos, szentségi azonosulásban az Örök Főpappal, Aki szerzője és elsődleges alanya az Ő saját Áldozatának, amelyben, igazság szerint, senki sem helyettesítheti Őt.” Az ordo szentsége által a pap Krisztushoz lesz hasonlóvá oly módon, hogy Krisztusnak, a Főnek személyében képes cselekedni szent hatalommal, hogy fölajánlja az áldozatot és megbocsássa a bűnöket. Azok a megkeresztelt férfiak tehát, akik megkapták a szolgálati papság ajándékát, szentségileg új és sajátos küldetést kaptak: jelenítsék meg Isten népe körében magának Krisztusnak, mint az Egyház fejének és legfőbb pásztorának hármas – prófétai, kultikus és királyi – hivatalát.

A felszentelt pap Krisztus helyettese, követe közöttünk. Az újszövetségi preszbüterosz / presbyter kifejezés nemcsak kultikus tevékenységre utal, hanem magában foglalja az igehirdetői és a pásztori tevékenységet is. A testté lett Ige isteni személye és mindazok az emberek, akiket testvérekként magához ölelt, s akikhez a belőle áramló természetfölötti hatás eljutott, egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a feje. Az Úr Krisztus személyében cselekvő papra tehát nemcsak az Úr Jézus Krisztus valóságos teste van reá bízva, hanem sajátságos hatalmat kapott a titokzatos test, az Egyház vezetői szolgálatára is.

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. május-júniusi számába.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Sacra Liturgia - Lelki áldozat

A szentáldozás a lelki áldozat szentségi kifejeződése†

Krisztus, amikor Egyházának ajándékozta áldozatát, magáévá akarta tenni az Egyház lelki áldozatát is, mely arra hivatott, hogy Krisztus áldozatával együtt önmagát is fölajánlja. Az áldozat üdvözítő ereje a szentáldozás által hat teljesen.

Az Eucharisztia a Krisztustól megígért teljes öröm előíze (vö. Jn 15,11.), „a jövendő dicsőség záloga”. Aki az Eucharisztiában Krisztussal táplálkozik, annak már itt a Földön örök élete van. (vö. Jn 6,54).

Elmondhatjuk, hogy nemcsak mi vesszük magunkhoz Krisztust, hanem Krisztus is magához vesz mindegyikünket. (Boldog II János Pál) Barátságot köt velünk: „Ti a barátaim vagytok” (Jn 15,14). Sőt, mi az életünket neki köszönhetjük: „Aki eszi az én testemet, általam fog élni” (Jn 6,57). A szentáldozásban titokzatos módon megvalósul Krisztus és a tanítvány „egymásban léte”: „Maradjatok meg bennem és én tibennetek” (Jn 15,4.).

XII. Pius pápa tanítja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja.

Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. A szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. (Vö. 2Pt 1,4.; 1Kor 11,28. A Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van”. Az Eucharisztia és a Gyónás két szorosan egymáshoz kapcsolódó szentség.)

Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztató tálca és áldoztató kendő segíti pap mozdulatai közben a Szentség védelmét.

Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt (lásd Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek megállapítását Schneider püspök Dominus est c. könyvében), majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény (indultum). Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. E modern gyakorlat azonban a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak, valamint a szükséges áhítatnak több szempontból sem felel meg.

A kézbeáldoztatás indultumának a felülvizsgálatát Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek, az Istentiszteletek és Szentségek Kongregációjának előző titkára közvetlenül is felvetette (lásd a Tengernek Csillaga 2011. szeptember-októberi számát). Ugyanezen álláspontját Antonio Canizares Llovera bíboros, a Kongregáció jelenlegi prefektusa is több interjúban megismételte már. (Lásd a Tengernek Csillaga 2011. november-decemberi számát.) XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.”

Fülep Dániel †Készült a Tengernek Csillaga 2012. július-augusztusi számába.

Vissza a Sacra Liturgia oldalára

Szakralitás és spiritualitás a római rítus hagyományos formájában - előadás

A belépés ingyenes.