A XX. század keresztesvitéze

Plínio Corrêa de Oliveira és a TFP társulatok

Írta: Szász Péter Domonkos

105 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot Plínio Corrêa de Oliveira, a XX. század látnoki katolikus gondolkodója és közéleti vezetője, kinek történelemformáló gondolatának igazát a XXI. század fogja remélhetőleg visszaigazolni. Szent Luca napján született, amely nap a középkorban – köszönhetően a Iulianus-féle naptár késésének – a téli napfordulóra esett, így ez a nap lett az év ténylegesen „legsötétebb napja”, mikor „megszületik a világosság”. (Magának az ünnepelt vértanú szűznek is a neve a latin lux [fény] szóból ered.) Az elmúlt félezer forradalmi év eddigi legsötétebb századának hajnalán született Lucília asszonytól, egy valóban szentéletű, 33 éves nemesasszony elsőszülött és egyetlen fiaként, a brazíliai São Paulo metropoliszában. A szimbolikus gazdagságot fokozza, hogy az istenszerető Lucília asszony leánykori neve magyarul „szentpataki” avagy „szentek patakja” (Ribeiro dos Santos). Valóban. Lucília asszony méhéből két szentségben élő gyermek virágzott ki: Rosé és Plínio.

Plínio professzor életútja (*São Paulo, 1908. december 13. – † São Paulo, 1995. október 3.)

Az ifjú Plínio a jezsuiták középiskolájában (São Luiz Kollégium) történt érettségije után jogot tanult, és a São Paulo-i Szent Benedek Pápai Egyetem Bölcsészettudományi Karának Új- és Jelenkor-történeti Tanszékén civilizációtörténetet oktatott. Eközben szakadatlan közéleti tevékenységet folytatott. A Mária Kongregáció tagja lett húsz évesen, és 1933-ban a Katolikus Választók Szövetsége vezetőjeként a legfiatalabb képviselőként bejutott az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Mindeközben a são paulo-i érsekség Actio Catholica szervezetének világi elnöke lett, és a Brazil Szövetségi Actio Catholica meghatározó személyiségévé vált. A Legionário katolikus hetilap főszerkesztője 1935-től lett, ahol katolikus szellemben elemezte a világeseményeket, eszményeket, mozgalmakat, és politikusokat. 1947-ben munkatársaival együtt az új érsek elbocsátja a laptól, mivel az A Katolikus Akció védelmében c. 1943-as művében a neomodernista tendenciák beszivárgására hívja fel a figyelmet. Meglátásai prófétikusnak bizonyultak a marxista „felszabadítási teológia” napjainkban tapasztalható, és az egyházi vezetést sem kímélő elburjánzásának láttán.

1951-től a Catolicismo havilap főszerkesztője lett, mely tisztséget haláláig betöltötte. Itt jelent meg a lap 100. ünnepi számában (1959. április) a Forradalom és Ellenforradalom c. tanulmánya, mely az általa egy évre rá megalapított Brazil Társulat a Hagyomány, a Család és a Tulajdon Védelmére alapvető világnézeti iránytűjévé válik. A közösség portugál nevéből – Sociedade Brasileira de Defensa Tradição, Família e Propriedade – ered a nemzetközileg használt TFP megnevezés. Jelenleg több mint húsz nemzeti TFP szervezet, illetőleg a TFP-hez köthető ernyőszervezet működik világszerte.

A TFP eszmei alapja – a katolikus ellenforradalmiság

Alapvető metafizikai igazság, hogy minden lény olyan tevékenységében, amilyen létében. Ezért mielőtt a TFP tevékenységét bemutatnánk, szükséges a TFP ideológiai alapját képező tanulmányt vázlatosan ismertetnünk. A mozgalom önmagát „ellenforradalmi” jelzővel látta el. Ennek megértéséhez egy idézetet hívok segítségül:

»Ha a Forradalom rendellenesség, az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. A Rend pedig sajátos értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus Királyságában, vagyis az ausztér, hierarchikus, alapvetően szakrális, antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. II. rész II. fejezet, 1.)

Plínio professzor személyes visszaemlékezése szerint az alanyi élettapasztalat és a történelem tárgyi vizsgálata vezette a műben összegzett következtetésének levonásához: »Még nagyon fiatal voltam, mikor már ámulatba ejtettek a kereszténység romjai. Elköteleződtem irántuk teljes szívemmel, hátat fordítottam minden elképzelésemnek, és ama kegyelemteljes múlt a jövőmmé vált.«

A történelem végcélja az isteni és katolikus tanítás szerint nem más, mint Krisztus Királysága, azaz, hogy „Isten legyen minden a mindenben”. Istent önmagában tökéletes létében semmi sem kényszerítette arra, hogy önmagán kívül bármit is teremtsen. Nem szükségszerű, hanem analóg értelemben vett szabad késztetés okán hozta létre a semmiből a teremtményeket. Ez a késztetése pedig nem másból, mint önmaga léttökéletessége iránti végtelen szeretetéből fakadt. Meg akarta önmagán kívül (ad externa) osztani a létezés örömét Az, akinek befelé való irányultsága (ad interna) is maga „a” Szeretet – az isteni lényeget tökéletesen birtokló három isteni Létalany tökéletes egymásbavalósága. A kozmosz csak azért teremtett, hogy felékesítse (vö. „kozmetika”) Istent, ki szabadon meg akart testesülni. (Isten megtestesülése sem természetszerű: teremthetett volna olyan világot is Isten, ahol nem testesül meg.) A világ minta-oka az isteni Ige – Aki által, Akiben és Akiért teremtetett minden. Az ember, aki angyal és állat között, mint mikrokozmosz áll, az áteredő ősbűn miatt elveszítette eredeti megigazultságát, így az Ige megtestesülése összeforrt a bűnös emberiség megváltásával is. Jézus Krisztus nem csupán a történelem Alphája és Ómegája, hanem annak Centruma is. Ő nem csupán mennyei király, hanem megtestesülése okán az emberi természete szerint is Úr s Király az ég és föld minden teremtménye (így azok tevékenysége) felett. Ebből következik a hiteles katolikus társadalomszemlélet első jegye, az alapvető megszenteltség (sacralitas fundamentalis).

Mit jelent az alapvető megszenteltség? Mind a sacrum, mind a profanum kifejezés alapvetően az isteni természethez való viszonyulást fejezte ki. Tudjuk, hogy önmagában egyedül Isten „a” Szent, amiből természetfeletti kegyelem révén a teremtett lények is különböző fokban részesednek. Sőt, kimondhatjuk, a világ célja a teremtett világ megszenteltsége, átistenülése – az isteni és nem-isteni „elegyedés és szétválasztás nélküli” szintetikus egysége. A teremtett lények annyiban szentek tehát, amennyiben az – ő szemszögükből tárgyilag természetfeletti – isteni természetben részesednek. Vannak objektív szentségközvetítők, amik személyekben, tárgyakban, eseményekben ölthetnek testet. Krisztus ilyennek rendelte általában az Anyaszentegyházat, különösen a megtestesülés misztériumát folytató hét szentséget. A profanum „templom előtti teret”, a „templom előttit” jelent. Ilyen értelemben minden lény önmagában nézve profán, mint a semmiből létre hívott valóság, azonban – a profán kifejezésből kiindulva – létében Istenre mint végső célra nyitott. A teremtésnek nem önmagában van a célja, hanem abban a szerető, kegyelmi egyesülésben, miben az isteni természetet elnyerheti. Így érthető, hogyan válhat minden profán valóság, ha nem is szentségivé, de megszenteltté. Cluny bencés apátságának jelmondata tükrözi leginkább ezt a szemléletet: Ut in omnibus glorificetur Deus – hogy mindenben megdicsőüljön Isten. Ezért a krisztusi szentségek (sacramentum) mellett az Anyaszentegyház számos szentelményt (sacramentalia) hozott létre, hogy a profán élet minden terét megszentelje.

A krisztusi keresztáldozatból fakadó második megigazultság, melyet a keresztségben kapunk meg, természetesen nem a paradicsomi állapotokat állítja helyre, de az Anyaszentegyház tanító, kormányzó és megszentelő hatalma révén lehetőséget ad az isteni Rend lehető legtökéletesebb tükröztetésére itt, a földön is. („Sicut in caelo, et in terram.”) Világos, hogy a spirituális szféra elsődleges a temporális szférához képest, azonban ahogy a Nap meg világítja a Holdat, s a Hold udvara a Földet is fénybe borítja éjszaka, úgy kell a Krisztus fényét közvetítő Anyaszentegyháznak az éjszakai Földet bevilágítania. Ahogy a Hold arca és így tükröztetési képessége időben változik, úgy történt ez a spirituális szféra (Anyaszentegyház) és a temporális szféra (polgári társadalom) viszonyának történetében is. A nyíltan fizikai egyházüldözés 300 éve után következő ezer éves periódusban (Nagy Szent I. Konstantintól Jacques de Mollay mártíromságáig) a keresztény temporális civilizáció teliholdban tündökölt. Világos, hogy a telihold fényében úszó Föld sem közelíti meg a Nappal fényárját, azonban mégis lehet objektív fényviszonybeli különbségeket megállapítani a történelem éjszakájában. Plínio professzor minden megnyilatkozásában fegyelmezetten kikerülte a historicizmus két szélsőséges álláspontját: a történelem filiszter közönnyel való szemléletének Skylláját és a múltbeli vagy jövőbeni abszolút értelemben vett temporális aranykor Karybdisét. Az első álláspont mintegy „nesztoriánus” módon elválasztja radikálisan a spirituális és temporális szférát, míg a másik „monofizita” módon egybemossa a kettőt. Az előbbinek tipikus megnyilvánulása a hagyományos protestantimzus szélsőségesen transzcendens szupranaturalizmusa, míg az utóbbinak az elmúlt kétszáz év immanens paradicsom után sóvárgó ideológiáinak szélsőségesen immanens naturalizmusa.) Az alapvető megszenteltség végelemzésben a természetfeletti tökéletes társaság (societas perfecta supranaturalis) és a természetes tökéletes társaság (societas perfecta naturalis) „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfónikus kapcsolatában áll.

Mit jelent a hierarchikusság? A szó a görögül „szent rendet” jelent, ami sajátos értelemben a létbeli részesedés fokozatbeli különbségében létező lények alá- és fölérendeltségi viszonylatát fejezi ki. Itt ki is térhetünk a sátáni ihletésű, isteni rendet felforgató forradalmi folyamat (a plíniói rendszerben nagybetűvel jelölt Forradalom) egyik katalizátorára, az emberi természetben meglévő egyik Achilles-ínra. Ez nem más, mint a gőg (superbia). A gőg gyökere nem más, mint a saját hierarchikus helyzet ellen való önző lázadás, mely elsődlegesen a közvetlen felsőbbség ellen irányul, gyökerében és végső kifejlődésében azonban mindenféle egyenlőtlenség és felsőbbség elleni gyűlöletben nyilvánul meg. Ez nem tévesztendő össze az ember természetes létkiteljesedésére, „személyesedésére” irányuló „egocentrikus” (én-központú) önvalósítására (asseitas), amely a newman-i „én-önmagam” (my-self) és az „én Teremtőm” (my Creator) közötti benső spirituális tengely fenntartására irányul, mely körül minden egyéb tárgyi létező megtalálja a maga alanyi viszonylatát. A tárgyi valóság hierarchikusságáról így ír Pílnio professzor: »Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a teremtmények sokszínű, hierarchikus rendje természetszerűen jó, mert ezáltal a Teremtő tökéletessége még erősebben ragyog a teremtett világban. Továbbá azt mondja, hogy akár az angyalok, akár az emberek között az eredeti paradicsomi állapotban és a száműzetésünk jelen világában is az egyenlőtlenség a Gondviselés akarata. Ezért az egyenlő és így egyforma teremtmények által benépesített világ olyan lenne, ahol a lehető legnagyobb mértékben romba döntenék a Teremtő és a teremtmények közötti analógiát. Az egyenlőtlenség elvi gyűlölete minden lehetséges alakban tehát nem más, mint metafizikai lázadás a Teremtő és a teremtmény közötti analógia ellen. Egy szóval nem más, mint Isten gyűlölete.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. m.) Természetesen nem tagadja Plínio professzor, hogy az egyenlőtlenség önmagában helyes és jó. Világosan leírja, hogy akkor és csak akkor helyes, ha megfelel a létviszonyoknak: Természetesen senki sem vonhatja le a kifejtettekből azt a végkövetkeztetést, hogy az egyenlőtlenség mindig és szükségszerűen jó. Természetük lényegazonossága fogva minden ember egyenlő, csak járulékaik szerint különböznek. Így csupán abból a tényből következően, hogy emberek vagyunk, megilletnek mindannyiunkat bizonyos alapvető jogok: az élethez, a megbecsüléshez, az elégséges létfeltételekhez (és a megteremtéséhez szükséges munkához), a tulajdonhoz, és a családalapításhoz való jog, valamint mindezek felett az igaz vallás megismerésének és gyakorlásának joga. Az egyenlőtlenségek – melyek ezeket az alapjogokat veszélyeztetik – ellentétesek a Gondviselés akaratával. Azonban e világos határok között az olyan, járulékszerű egyenlőtlenség, ami az erény, tehetség, szépség, erő, család, hagyomány és egyebek különbségéből származik, igazságos és összhangban áll a teremtés rendjével.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. n.) Belátható, hogy az egyes ember gőgje a Forradalom egalitarista jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiegalitárius.

Mit jelent az auszteritás? A latin gyökerű szót elsődlegesen „önfegyelemként”, „önfegyelmezettségként” magyaríthatjuk. Az emberben az áteredő ősbűn folyományaként rendezetlen kívánságból fakadó érzékiség (sensualitas) található. Ennek oka az eredeti épségtől (integritas originalis) való megfosztottságban, illetőleg a természet járulékaiban történt sérüléseiben keresendő. Az eredeti épség az alábbi öt természeten kívüli adományt (dona praeternaturalia) foglalta magába: 1.) a rendezetlen kívánságtól való mentességet; 2.) a meghalás szükségességétől való mentességet; 3.) a szenvedés szükségességétől való mentességet; 4.) a kiváló ismeretet; 5.) a természeti környezet könnyű és biztos uralom alá hajtását. Az ősszülők az ősbűn következtében (mely utódaikra is átszármazott): 1.) elveszítették a természetfeletti eredeti szentséget (sanctitas originalis) és magukra vonták Isten haragját; 2.) a halál és a szenvedés törvénye alá kerültek; 3.) a Sátán rabságába kerülve a természetfeletti uralmat elveszítették (a nő fájdalmas szülése és férfi utána hipergamikus epekedése, valamint a férfi verejtékes munkája és poligamikus uralomvágya); 4.) test s lélek szerint rosszabbá váltak (az értelmük elhomályosult és a kiváló ismeretet elveszítették, valamint az akaratuk rosszra hajló lett és a rendetlen kívánságtól való mentességét elveszítették); 5.) végül bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre. Maga az emberi természet is úgy testi mint lelki alaptehetségeiben sérült, amint minden emberben kisebb vagy nagyobb mértékben ez tapasztalható. A lelki életben a négy sarkalatos erény területén fennálló sebzettségben nyilvánul meg mindez: 1.) az értelem a tudatlanság sebe által az okosságtól, 2.) az akarat a gonoszság sebe által az igazságosságtól, 3.) a küzdőkészség a gyatraság sebe által a lelkierősségtől, 4.) a vágykészség a rendetlenség sebe által a mértékletességtől fosztatott meg. Ezért az erények begyakorlásához egy bizonyos „szökési sebességre” van szükség a visszahúzó bukott természettel szemben. Egész életünk erkölcsi harc, agón. Az erényhez (virtus) mint jóra való készséghez, erő (vis) kell – ez kizárólag komoly aszkézissel, spirituális begyakorlással érhető csak el. Mindezek fényében az auszteritás tulajdonképpen a lélek és test közötti megbomlott hierarchia erővel való fenntartását jelenti. Ez nem csupán a bukott, hanem a helyreállított természet esetén is fennáll. Ugyanis Krisztus megváltó kegyelmében való részesedés után is fennáll a természet sebe (mégha a kegyelem gyógyítja azt már itt a földön is), a természeten kívüli adományok pedig nem permanensen és csupán egyes szenteknél jelennek meg (pl. Szent Ferenc és a gubbói farkas kapcsolata, mint a paradicsomi állapot visszfénye). Ezért szükséges a belső aszketikus önfegyelem egy alapvetően szakrális katolikus társadalomban is. Belátható, hogy az egyes ember érzékisége a Forradalom liberális jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiliberális.

Melyek a Forradalom rétegei? A Rend három alapjegyét fokozatosan támadta meg és állandó jelleggel ostromolta az egyes emberek Achilles-inain, a gőgre és érzékiségre való hajlamokon keresztül a Forradalom. Ezt azért fontos belátnunk, mivel a legtöbb ember, aki érzékeli a világban lévő rendellenes folyamatokat, a legtöbbször csupán a közvetlenül tapasztalható okozatok és okozók felismeréséig jut el, az azokra végleges gyógyírt kínáló eszmék szolgálatába áll, miközben maga is a Forradalom eszközévé züllik. A Forradalom benső pokoli fortyogása néha látványosan tör felszínre, mely eseményeket nevezi általánosan „forradalomnak” a közvélekedés. Azonban a Forradalom megismeréséhez, felismeréséhez és gyökeres orvoslásához szükséges „geológiai” mélyfúrásokat és számításokat végeznünk. A Forradalomnak három egymásra épülő rétege van: a) a hajlamok (tendencia) forradalma a szép (pulchrum) vonalán; b) az eszmék (idea) forradalma az igaz (verum) vonalán; és c) a tettek (factum) forradalma a jó (bonum) vonalán. Plínio professzor következetes tomistaként a pszichikai és fizikai világ egymásra hatását kiválóan ismerte, és ellenforradalmi világnézetének formálásához felhasználta: „Isten titokzatos és csodálatos viszonylatot állított fel egyrészt bizonyos alakok, színek, hangok, illatok és ízek, másrészt bizonyos lelkiállapotok között. Nyilvánvaló ezért, hogy a művészeten keresztül az emberi magatartás a legmélyebben módon befolyásolható.” (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész X. fejezet, 2.) Ezért a Forradalom egy szakaszának kezdetén a társadalom többségében még csupán a hajlamok forradalma forr, ami kihat szépen és lassan az eszményekre, melyet a megváltozott légkör, művészetek és szokások érzéki tapasztalataiból vonatkoztat el. Innét már egy lépés csupán, mikor magasabbra tör a forradalmi kürtőben a láva, és már a társadalom többsége magáévá teszi tudatosan a forradalmi ideológia egyik vagy mindegyik tételét, de még csak kevesen ragadtatják magukat nyílt felforgatásra. A nyílt felforgatás idején pedig megtörténik a forradalmi tűzhányó kitörése. Ha meg is dermedt a kiömlő forradalmi láva, maga a forradalmi folyamat csak „sürgősségi ellátást”, „felületi kezelést” kapott. Ez volt az oka annak, hogy az elmúlt fél évezred során (minden restauráció ellenére) még erőteljesebben tombolva robbant újra ki a Forradalom, visszaigazolva Jézus Krisztus figyelmeztetését: „Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11,26)

Melyek a Forradalom állomásai? Jelenkorunkig három és fél stációja volt a Forradalomnak, melyek két, kontrér részből álltak, melyek az emberi szinten egymás ellen küzdöttek ugyan, azonban a rossz reakciók – részlegesen helyes meglátásaik mellett – elégtelen és hamis metafizikai alapokra épültek, s alapvetően nem a Jézus Krisztus által alapított Anyaszentegyházra támaszkodtak, így szükségszerűen elbuktak. Az elbukásuk minden állomáson csak növelte a forradalmi krízist a primer szinten megnyilvánuló forradalomellenességük dacára. Az I. forradalom a reneszánsz és az álreformáció ellentéteinek forradalma volt az imádkozók (oratores) első társadalmi rendjének prioritása ellen. A II. forradalom a felvilágosodás és a romantika ellentéteinek forradalma volt a küzdők (bellatores) második társadalmi rendjének prioritása ellen. A III. forradalom a baloldali (marxista) és jobboldali totalitarizmusok (hegeliánus) ellentéteinek forradalma volt a dolgozók (laboratores) harmadik rendjének prioritása ellen. A IV. forradalommal a szolgálók (servatores) negyedik rendjének prioritása ellen megkezdődött a Forradalom naturalista vonalának utolsó stációja. Ennek első, a tendenciákban megnyilvánuló rétege az 1960-as évek „kulturális forradalmával” vált nyilvánvalóvá. Amikor itt – a történelem beható vizsgálata által – bizonyos összefüggő szálat képezünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Forradalom végső gyökere nem-emberi. Bár nem tagadhatók bizonyos titkos háttérerők, akik prognózisokat számolnak és folyamatokat generálnak, mégis könnyedén belátható, hogy – a számos externália miatt – ilyen szintű, évszázados léptékkel számoló, „ördögien zseniális” tervet nem lehet kidolgozni tisztán emberi szinten, mivel egy ember vagy összeesküvő csoport sem képes egy adott időpillanatban, tisztán természetes képességei segítségével ilyen biztosan előre tervezni. A Forradalom egyes lázadói és hasznos hülyéi csak brácsások, vagy másodhegedűsek… A Sátán még a prímás sem – ő a menedzser, ki nem látható. Istentől való elválasztását és végül megsemmisítését az emberiségnek nem lehet információelméletileg belátható korlátok miatt tisztán emberi szinten generálni. Ez nem csupán egy politikai, sem csupán egy ideológiai, sem csupán egy kulturális harc… Ez egy totális háború Isten Városa és a „Legnagyobb Humanista” által vezetett Ember Városa között.

Melyek a várható fejlemények? A IV. forradalom kibontakozása meg fog törni, különleges isteni beavatkozás révén. Azonban erre nekünk is elő kell készülnünk, és minden arcvonalon harcolni a tendenciák, eszmények és tettek forradalma ellen. Több szent (Szent Bonaventura, Aquinói Szent Tamás, Monforti Grignon Szent Lajos Mária, Kolbe Szent Miksa), több jelenkori teológus (köztük Joseph Ratzinger bíboros) és több magánkinyilatkoztatás megerősítette, hogy lehetséges egy relatíve teliholdas időszak még a temporális szféra és így a történelem lezárása előtt, közvetlenül az Antikrisztus föllépése előtt. Ennek az eljövendő kornak a próféciák szerint csak előképe volt a fényes középkor. Ezt nevezik általánosan „Mária korszakának” vagy „máriás korszaknak”, utalva a fatimai kijelentésre: „végül Szeplőtelen Szívem diadalmaskodik”. Azonban ennek megítélésénél kerülni kell minden immanens utópizmust és kiliazmust. Maga Plínio professzor figyelmeztetett, hogy a legholdfényesebb földi korszak is csupán híd, az utazó állapota, ahol mindig megmarad a belső és külső harc szükségessége, míg végül először totálisan meghal az Antikrisztustól ez a világ, majd dicsőségesen feltámad Krisztus által.

A TFP jellege és jelképei

A TFP ennek szolgálatában áll, mint szerzeteslovagi életállapotban élő férfiak harcos közössége. A szervezet abszolúte temporális, mely erejét azonban az Anyaszentegyház kegyelmi eszköztárából meríti. Ellenforradalmi eszmeisége a hiteles katolikus teológia és a skolasztikus philosophia perennis legkoherensebb gyakorlati megvalósítása. A templomos lovagokhoz hasonlóan a biszexuális „Dögvészkirállyal” (Hohenstauf II. Frigyes) és Szép IV. Fülöpel kezdődő deszakralizációval szemben újra az „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfóniát akarják megvalósítani a természetfeletti és természetes közösség között.

A szervezet jelképe a vörös alapon heraldikailag jobbra ágaskodó, mellkasán egyenlőszárú vörös keresztet viselő, arany oroszlán. A vörös a vértanúság és küzdelem jelképe, az oroszlán Krisztust jeleníti meg, illetőleg átvitt értelemben a katolikus keresztény Ellenforradalmat, mely harcra készen áll. Harcra készen a belső (nagy) szent háborúra az önmagunkban megnyilvánuló gőg és az érzékiség ellen, valamint a külső (kis) szent háborúra a Forradalom mindhárom rétege és mindhárom állomása ellen. A kék zászlótartó azt a vertikális mennyei tengelyt jelképezi, melyen függ az Ellenforradalom vörös és arany zászlajának dicsősége vagy bukása. Az aranyliliomos zászlócsúcs (a kék zászlórúddal együtt) a teljes megdicsőülésbe jutott Boldogságos Szűz Máriát, a Világ Győzelmes Királynőjét jelképezi, kinek tisztasága a TFP tagok számára is maguk szintjén követendő megvalósítási cél. Az ünnepélyes lobogó hermelinpalástba burkolt címere alatt az Ipsa Conteret csatakiáltás található. Ez az ősevangélium Szűz Mária utaló jövendölését idézi: „Ipsa conteret [caput tuum]” (Gen 3,15) („Ő [fejedet] tapossa”.) Mindez püspöki címerre emlékeztet, nem véletlenül. A TFP címere a mozgalom kibontakozását támogató Antônio de Castro Mayer, campos-i püspök címeréből származik. Ő volt a brazíliai főpapság legkoherensebb tagja, aki az Anyaszentegyház emberi szegmensébe befurakodó forradalmi tendenciákkal, eszmékkel és tettekkel minden arcvonalon szembeszállt. 1988-ban ő volt Marcel Lefebvre érsek mellett a négy FSSPX-es püspök társszentelője. A tárgyilag skizmatikusan, de alanyilag szükséghelyzetben cselekvő de Castro Mayer püspök TFP-vel való kapcsolata az écône-i esemény után informálissá vált, azonban a Plínio professzorral való évtizedes barátsága haláláig fennmaradt.

Mindez mutatja, hogy a TFP viszi tovább a valódi lovageszményt korunkra alkalmazva, amit Clairvaux-i Szent Bernát így dicsért: »De ki ne tartaná rendkívül csodálatra méltónak – bár nyilvánvalóan szokatlan –, amikor valakit egy személyben öveznek fel félelmet parancsoló kardjával és ruháznak fel tiszteletet ébresztő övével. Minden tekintetben rettenthetetlen az a lovag, aki egy időben ölti testére a vasat, s lelkére a hit páncélját. E két fegyverzet oltalmában sem démontól, sem embertől nem fél. Még a haláltól sem retten vissza az, aki halni vágyik. Mi félnivalója van annak, akinek éltében és holtában az élet Krisztus és a halál nyereség? Hittel és örömmel él Krisztusért, de még inkább az elmúlásra és a Krisztussal való együttlétre vágyik; ez utóbbi ugyanis jobb. Vágjatok neki, ó, lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármely veszély fenyeget, mondjátok egymás között újra: Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk! Mekkora dicsőséggel térnek meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örvendezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győzelem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják életüket? (…) A keresztény számára a bukás vagy győzelem nem a harc eredményétől, hanem a szív szándékától függ. Ha helyes volt a küzdelem indítéka, a harc kimenetele sem lehet kedvezőtlen, miként az eredményt sem ítélhetjük jónak, ha nem járt előtte helyes indíték és egyenes szándék. (…) Nem azért hal meg a lélek, mert a test elpusztul, ellenkezőleg, a lélek, amely vétkezett, maga hal meg.« Jean-Baptiste Chautard trappista apát híres, L’âme de tout apostolat (Az apostolkodás lelke) c. művének szellemében vallják, hogy a hiteles külső apostolkodás előfeltétele a szemlélődő élet általi belső megszenteltség.

A szervezet a társadalom három alapértéke védelmében kel fel, mely három alapértéket minden forradalmi megnyilvánulás lényegileg támadja. Ez a három alapérték a hagyomány, a család és a tulajdon. Henri Delassus atya La conjuration antichrétienne: le temple maçonnique voulant s'élever sur les ruines de l'Église catholique (Keresztényellenes összeesküvés: a szabadkőműves templom fölépítése a katolikus Anyaszentegyház romjain) c. művében fejtette ki ezt először, ami nagy hatást gyakorolt Plínio professzorra. Prófétaként jövendölte meg több mint száz éve Delassus atya, hogy a neomodernista tendenciákon és eszméken keresztül hogyan fog a szabadkőműves életfelfogás és életvitel beszivárogni magába az Egyházba.

Ennek a szellemében élve tevékenykedik a TFP Isten nagyobb dicsőségére korunk krízissel teli világában, az Ellenforradalom diadalának, egy „új középkornak” reményében!

Dokumentufilm Plínio professzor életéről három részben, angol nyelven

Forrás: Gloria.TV

Vissza a politikafilozófia, eszmeiség oldalára

Szent I. István király

(augusztus 20.)

Írta: Plínio Corrêa de Oliveira

Rövid életrajz

Szent István Géza magyar nagyfejedelem fia volt. Amikor Géza az erdélyi gyula keresztény leányát, Saroltot feleségül vette, ő és főembereinek jelentős része formálisan megkeresztelkedett. Senki, a későbbi fiát kivéve, nem vette ezt igazán komolyan. Fiát, Vajkot valószínűleg tíz éves kora körül keresztelte meg Szent Adalbert missziós püspök, ekkor kapta az István nevet. 

Vajk megkeresztelése
(Benczúr Gyula)

Húszévesen feleségül vette Boldog Gizellát, a későbbi Szent II. Henrik római császár húgát. A bajor törzsherceg segítette őt a katolikus keresztény hit terjesztésében. 997-ben követte apját a nagyfejedelmi székben. Árpád után az ötödik, s egyben utolsó nagyfejedelme volt a magyarok Kárpát-medencébe települt harcos nemzetének.

Az apostol kegyessége és buzgósága Szent Istvánban egy hős harcos bátorságával egyesült. A fiának, Szent Imrének írt Intelmeiben megjegyezte, hogy életének nagy részét harcban töltötte, hogy egyesítse a katolikus hitben országát és megvédje a külső támadókkal szemben.

Trónra lépése után nem sokkal a nemesek azon része, kik ellenálltak Szent István új vallásának és a régi pogány babonákban akarták tartani a népet, fellázadtak ellene. Az Istvánhoz hű nemesembereket megölték, birtokaikat felégették, míg végül Veszprém királyi várát körbevették. Szent István rendezte sorait és német szövetségese segedelmével Szent Márton és Szent György zászlaja alatt megtámadta a lázadók seregét. Bár serege kisebb volt, legyőzte a lázadókat, és a pártütők vezérét, Koppányt felnégyeltette: testének részeit Győr, Veszprém, Esztergom és az erdélyi Gyulafehérvár várkapuira kitűzette, keresztet formálván a magyarok országán. Istennek hálát adván a csatatérhez közel lévő hegyen monostort építtetett Szent Márton tiszteletére.

Az erdélyi Gyula elfogatása
(Képes krónika)

Az Egyházat sok adománnyal támogatta, de mindezek előtt magát az egyházszervezetet hozta létre. Megalapította Esztergom prímási és érseki székét, valamint öt alárendelt püspökséget, majd később Kalocsa érseki székét három alárendelt püspökséggel. Elküldte Asztrik szentmártonhegyi apátot követségbe a pápához, hogy alapításait hagyja jóvá és királyi címet adományozzon neki. II. Szilveszter mindkét kérését helyben hagyta, és királyi diadémot, koronát küldött Szent Istvánnak, amit később Szent Koronának, vagy Szent-Istváni Koronának hívtak.

Szent Asztrik sikeres követségét követően Domokos esztergomi prímás érsek egyházi szertartás keretében felkente és megkoronázta Szent Istvánt 1000 nagykarácsonyán (vagy 1001 kiskarácsonyán) Esztergomban. Szent István később külön királyi székvárosként megalapította Fehérvárt (Alba Regia).

1003-ban nagybátyja, az erdélyi gyula tört rá, hogy elmozdítván őt átvegye a királyságot. Szent István legyőzte Prokujt, és a Szent Korona részévé tette nagybátyja területeit. Később a temesközi Ajtony kísérelt meg lázadást, aki a bizánci császár (vagy a bolgár cár) oltalma alá akarta vonni az általa uralt területeket, de őt is sikeresen legyőzte Szent István.

"Az országot a te oltalmadra bízom" 

Ezután a Havasalföld felől betörő besenyőket verte vissza, és seregük vezérét saját kezűleg, párviadalban ölte meg. Ennek hatására néhány besenyő hatalmasság kéréssel fordult a királyhoz, hogy Magyarország határát háznépeikkel átlépve békésen letelepedhessenek hazánkban, alárendelve magukat a királynak. Szent István engedélyezte ezt. Azonban az átvonulás során magyar banditák megtámadták, kifosztották őket és többségüket lemészárolták. Szent István elrendelte a bűnbanda fölszámolását: párosával fölakasztották a besenyők felé vezető főút mentén őket, mutatván, hogy aki békével jön Magyarország területére, békében élhet, s aki ezt megsérti, halál fia.

Szent István mindig odaadóan tisztelte a Boldogságos Szűz Máriát. Isteni sugallatra személyét és országát az ő védelme alá helyezte. Azóta a magyar nép, ha segítségül hívja Isten Anyját, – uralkodóhoz méltóan – „Nagyasszonynak” szólítja őt. E megszólításra a magyarok meghajtják fejüket s térdüket.

István sokszor óhajtotta, hogy augusztus 15-én, Mária mennybevitelének napján adja át lelkét Istennek. Kérése meghallgatásra talált. Mielőtt kilehelte lelkét égre emelte tekintetét és így szólt: „Ég Királynője, e világ jeles Újjászervezője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel s papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom.” Miután megkapta a szent útravalót, Isten magához vette lelkét 1038. augusztus 15-én.

Plínio professzor gondolatai

Szent István valóban szent volt, kinek megtérése a magyar nemzettel ajándékozta meg a katolikus Anyaszentegyházat. Ő, ha tetszik, egy magyar Chlodvig volt, miközben lényegesen különbözött tőle: Chlodvig megtért ugyan, de messze volt az életszentségtől, miközben Szent István igazán a szentség erőterében élt. Chlodvig közvetlen leszármazottai közül senki sem volt híres életszentségéről, míg Szent István fia, Imre maga is szentéletű volt. Sokan nem is tudják közülünk, hogy kontinensünket közvetve róla nevezték el. Az ibér és itáliai nyelvek „Amerigo” személyneve Szent Imre hercegre utal. Amerigo Vespucci a keresztségben Szent Imréről neveztetett el, mivel általánosan ismert és tisztelt volt az ő korában.

Ez a kisebb válogatás Szent István élettörténetéből megmutatja számunkra az Egyház e csodálatos fiának példamutató életét, amit nem lehet elégszer emlékezetünkbe idézni. Az emberek sokszor zsörtölődnek ez ellen, illetve a Katolikus Egyház döntése ellen, ti. hogy szentté avatta. Teszik ezt azért, mert képtelenek látni az általa megbecsült erények teljességét. Az Egyház egészlegesen birtokolt erényei többek, mint ami egy-egy szentjében képes fölragyogni. Ilyen értelemben az Egyház természete analógiát mutat magával a teremtéssel. A Szentírás elbeszéli, hogy Isten látá, hogy minden egyes dolog, mit teremtett, jó, s egész összhangja tökéletes.

Szent István
(Stróbl Alajos)

Szent István élettörténetén végigtekintve néhány jelenkori katolikus feminin érzelmektől vezetve mondhatná, hogy egy kegyetlen ember volt, aki mindig kardot rántott ellenivel szemben és megsemmisítette őket, nagybátyja földjeit elkobozta, a besenyő sereg vezetőjét saját kezűleg megölte, az országába látogató vendégeket törvényszegő módon kifosztó magyarokat fellógatta. Az ilyen kritikusok Szent István erényeként csak a megbocsátást, a másik orca odatartását tartanák számon, valójában a katolikus hit fizikai védelmétől való tartózkodást.

A katolikus Anyaszentegyházban minden erény gyakoroltatik: az ellenség felé a megbocsátást, de a megtorlást is felmutatja. Irgalmas, de igazságosságot is gyakorol a bűnös felé. Az ellentétes – nem ellentmondó! – erények összhangjában ismerhetjük fel az Egyház igazi arcát. Ez nemesebb és magasabb rendű, mint az egyes erények önmagukban. Ne feledjük, azzal, hogy az Egyház kanonizálta Szent Istvánt, élettevékenységét követendő példának állította minden katolikus elé!

Ezen ismeret fényében engedjék meg, hogy védelmembe vegyem Szent Istvánnak az ellene fellázadó nemesekkel szemben tanúsított magatartását. Először is azok a félbarbár pogányok, kikkel összetűzése támadt, az erőn kívül képtelenek voltak más nyelvet megérteni. Nem idéztük fel az előbb ugyan, de először misszionáriusokat hozatott Magyarországra, hogy minden lehetséges eszközzel meggyőzze az embereket a katolikus hit igazságáról. Sokan megátalkodottan ellenálltak a hithirdetésnek és vértanúvá lett sok misszionárius. Így azon nemesek, kik föllázadtak Szent István ellen, a magyar nép örök üdvösségének ellenségei voltak.

Másodszor a fegyvert ragadó lázadó nemesek le akarták taszítani Szent Istvánt az apjától örökölt, már elfoglalt nagyfejedelmi trónjáról. Így e nemesek a trón jogos örököse és így a szuverén hatalom ellen keltek föl, megsértvén a magyar nép jogrendjét.

A Magyar Királyság
Szent István korában

Harmadszor a lázadó nemesek belháborút és káoszt idéztek elő, megakadályozva ezzel azt, hogy a magyar nép elinduljon a valódi fejlődés útján. Hogy egy nép fejlődjön, szükséges, hogy felépítse saját civilizációját, amihez belső stabilitás és béke szükséges. A természetfeletti katolikus hit a természetes rend kiteljesítője és a valódi haladás mozgatórugója.

Láthatjuk, hogy e lázadó nemesek Magyarországot a hit fényének kioltásával a pogányság sötétségében akarták tartani, a jogszerű trónfoglalót le akarták teni, és meg akarták akadályozni a nemzet igazi fejlődését. Magyarország sorsa dőlt el ebben a küzdelemben. Nem kérdéses, hogy Szent István abszolút jogosan lépett fel lázadó nemesekkel szemben és tiporta el őket. Teljesen igazságos és jogszerű volt e tette.

Ha a besenyők hadjáratakor tanúsított magatartását nézzük, figyelembe kell vennünk, hogy ők is pogányok voltak. Magyarországot a meghódítás szándékával támadták meg. Abban az időben a hadsereg szíve-lelke a király volt. Nem csupán egy jelképes alak volt, hanem ténylegesen hadba vezette seregét. Gyakran ő volt seregének legjobb harcosa, vagy egy a legvitézebb katonák közül. Így igen gyakori volt a középkorban, hogy két király párviadalt vívott.

Aki olvasta Roland énekét, tudhatja, hogy a katolikus és muszlim oldal vitézei a velük azonos rangban lévőkkel küzdöttek. Minden katolikus a vele azonos rangban lévővel vívott párban. Nem állítom, hogy ez mindig így volt. Csupán azt vélelmezem, hogy ez volt a korabeliek számára is eszményi küzdelem. A becsület és nemesség ama kor viselkedésében döntő szerepet játszott, s így semmi sem volt evidensebb annál, minthogy egy katolikus király az ellen pogány uralkodójával személyesen párbajozik.
A félpogány nagybátyja hódítási szándékkal tört be uralmi területére. Szent István ellentámadott, foglyul ejtette nagybátyját, és koronája alá rendelte annak országát. Ezt hívják jogszerű hódításnak. Ha egy nemzet célja a másik megsemmisítése, az utóbbinak joga van az önvédelemre. Annak érdekében, hogy a folyamatos fenyegetettséget megszüntesse, amennyiben más lehetőség nincs erre, a győztes nemzetnek jogában áll a meghódított terület bekebelezése. Különösen igaz volt ez akkor, mikor harcos népek épphogy kiemelkedtek a pogány barbarizmusból.

Miért lépett fel oly erélyesen azokkal szemben, akik megtámadták a királyi védlevéllel rendelkező jövevényeket? Azért mert a banditák a nemzetközi szokásjog legelemibb törvényét, a vendéglátás törvényét sértették meg. Szent István szavát adta a hűséget esküdött besenyőknek, hogy békével jöhetnek Magyarországra. Hittek neki, leeresztették fegyvereiket, hozták családjukat, értékeiket és minden egyéb javukat, hogy új életet kezdjenek. Valószínűleg katolikus hitre tértek volna új hazájukban, ahogy a későbbi példák mutatják. A banditák megsértették a király adott szavát, miután kifosztották és leölték a békés jövevényeket. Ezt a gyalázatot csak halállal lehetett büntetni.

A katolikus hit eme energikus és erős szolgálata is hozzájárult ahhoz, hogy a Katolikus Egyház a szentek sorába iktatta Szent Istvánt. E mellett ismert volt irgalmassága a szegények és gyengék felé. Ismeretes volt az árvák és özvegyek védelmében tett erőfeszítései. Nagylelkű volt a klérushoz is. Mindezek előtt pedig különös jámborsággal viseltetett a mi Úrnőnk, a Boldogságos Szűz Mária iránt. Életét és országát a Nagyasszony –ahogy gyakran nevezte – oltalmába ajánlotta.
Világos, hogy Szent István élete minden szempontból nagyon dicséretes és felettébb tisztelendő.

A Szent Jobb

Elmélkedésemet azzal zárom, hogy mindenekelőtt a valódi katolikus lelkiségnek az ellentétes erények harmóniájáról szóló tanítására emlékeztessek. A szelídség és kedvesség szentje, Szalézi Szent Ferenc minden tőle telhető erőfeszítést megtett, hogy a savoyai herceg keresztes hadjáratban bevegye a kálvinisták által bitorolt Genfet, az ő székvárosát. Sajnálatos módon seregei vereséget szenvedtek. Ma is megtekinthető a városfal, amit a „kedvesség egyházdoktorának” buzdítására indult vértanúk vére festett vörösre. Ismét egy példa az ellentétes erények harmóniájára.

A szent liturgiában a mi Urunk, Jézus Krisztus „Isten bárányának” neveztetik, mivel a türelem utolérhetetlen példáját adta kínszenvedésekor. Azonban a Szentírás „Júda oroszlánja” címmel is kitünteti, ki a világ végén dicsőségben és felségesen eljön, hogy az Antikrisztust és zsoldosait megsemmisítse, és ítéljen élők s holtak felett.

Könyörögjünk, hogy megkapjuk a malasztot ahhoz, hogy felfogjuk és kövessük azon ellentétes és egymás kiegészítő erényeket, melyek Szent István életében felragyogva a katolikus Anyaszentegyház dicsőségét szolgálták! Úgy legyen!

Fordította: Szász Péter Domonkos

Forrás: Tradition in Action  

Vissza a politikafilozófia, eszmeiség oldalára

Szent II. Henrik császár

(július 15.)

 Írta: Plínio Corrêa de Oliveira
Rövid életrajz

Szent II. Henrik (*972 – †1024) Bajorország hercege, később császára. Hadseregét mindig Isten védelme alá helyezte és segítségül hívta nemzete védőszentjeit csata előtt, különösen Szent Adrián katonaszentet, kinek kardja ereklyeként sokáig Walbachban őriztetett. 

Ilyen oltalom alatt szervezete meg hadseregét, és legyőzte a Nyugat-Európára törő keleti barbárokat. Mielőtt szembenézett az erőfölényben lévő pogány szlávokkal, fölszólította katonáit, hogy imádkozzanak, végezzenek szentgyónást és szentáldozást. Mikor csapatai harcba kerültek, váratlan pánik tört ki az ellenséges katonák között, fölbomlottak és rendezetlenül megfutamodtak. Az ellenség kétségbeesett szétszóródásához az vezetett, hogy Szent Mihály főangyal és három vértanú vezette seregét. A szlávokat uralma alá hajtotta, Csehország, Morvaország és az Elbán túli szláv területek a Szent Római Birodalom részeivé váltak.

A bambergi lovas

1006-ban összehívta a frankfurti nemzeti zsinatot az egyházfegyelmi rend szabályozására és az egyházi kánonok szigorúbb betartatására. Később támogatta a cluny-i reformmozgalmat.

Kétszer is legyőzte a lombardokat, akik ellenálltak a Birodalom megerősítésének és fenyegették a Pápai Államot. Az első 1004-es győzelme után Itália királyává koronázták Pavia székvárosában a híres lombard vaskoronával. Másodszor nagyobb erőfeszítésébe telt a lombardok békéltetése, mivel egyidejűleg súlyos problémák nehezedtek az Egyházra. Henrik letett egy ellenpápát és a törvényes VIII. Benedek pápa visszatért Rómába.

Ekkor őt és szerető hitvesét, Kingát a pápa a rómaiak császárává koronázta. A pápa hálája jeléül egy drágakövekkel berakott keresztes glóbuszt („országalmát”) adományozott neki. Szent Henrik a szertartás után az ott jelenlévő Odilo cluny-i apátnak adományozta azt megbecsülése jeléül, aki megígérte, hogy ezt a dicső jelképet méltóképp fogják őrizni cluny-i monostorában.

Szent Henrik még mint bajor herceg segítette sógorát, Szent István nagyfejedelmet. A friss keresztény fejedelemnek (Szent Istvánnak) még Henrik apja ígérte – béke és területek fejében – lányát, Boldog Gizellát. Lovagokat küldött sógora megsegítésére Koppány horka ellen, így döntő módon segített az egységes magyar katolikus királyság létrejöttében és a magyar nép keresztény hitre térítésében.

Miután megbékéltette Itáliát, végleg hazatért Németországba. A visszaúton Luxemburgban egy emlékezetes találkozóra került sor Róbert francia királlyal, kivel Európa közös politikai problémáit tárgyalta meg. A találkozót a Meuse (Maas) folyó partjára tervezték, ami protokolláris problémákat vetett föl. Ha egy szuverén uralkodó átkel egy folyón egy másikhoz, a szokásjog szerint ez azt jelenti, hogy az előbbi az utóbbi alá rendeli magát. A kényes helyzet megoldására azt találták ki, hogy egy széles dereglyén a folyó közepén, semleges területen találkozzanak. Azonban Szent Henrik átkelt a folyón, fittyet hányva a protokollra, hogy ezzel is elismerje a francia király tiszteletre méltó keresztény hősiességét.

Plínio professzor gondolatai

Ez a Szent II. Henrik életéből való némiképp széleskörű válogatás legemlékezetesebb, történelmi jelentőségű cselekedeteinek foglalata. Hogy megértsük ezen cselekedetek mélyebb összefüggését szükséges, hogy történelmi összefüggéseikbe helyezzük őket.

 Szent Henrik és Szent Kinga koronázása
 Jézus Krisztus által, Szent Péter és Pál
– a pápaság – közbenjárására.
 Alatta középen Róma (Itália),
Germánia és Gallia allegorikus
nőalakjai, és kisebb uradalmak
 allegorikus nőalakjai

A középkorban vagyunk, az ezredforduló körül. Mint tudják, a középkor a nyugatrómai birodalom bukásával kezdődött, mikor megbízhatatlan barbár hordák elözönlötték. Ezen barbárok először letelepedtek a birodalom területén belül, majd kivonták magukat a római uralom fennhatósága alól.

A romanizált népesség is fokozatosan barbárságba süllyedt. Az utak elhagyatottakká váltak, senki sem vigyázott rájuk; a városokat ellátó vízvezetékek eltörtek, és senki sem hozta őket helyre; a barbárok által meghódított helyek koszosak és rendezetlenek lettek; a köztéri művészi alkotások tönkrementek, a városok káoszba zuhantak. Minden, ami a kultúrát és civilizációt jelképezte, nyomorultan elpusztult. Ebben a helyzetben Európa írástudatlanná vált és életszínvonala elképzelhetetlenül alacsony szintre süllyedt. Évszázadokba került, míg Európa újra elérte a civilizált szintet.

Miközben minden szétesett, egyedül a Katolikus Egyház maradt meg létező intézményként. Befolyása alatt az újonnan érkezett barbárok lassan kezdtek megtérni. A küldetés, amit az Egyház az európai népek között véghezvitt, nem sokban különbözött attól, amit később az Újvilág indiánjai soraiban végzett: misszionáriusok érkeztek, hirdették a hitet, és az indiánok egymást követő nemzedékei lassan civilizálódtak és lassan szert tettek egy bizonyos kulturáltságra. Ugyanez történt korábban az európai néptörzsekkel. 1000 körül a civilizáltság sok területen diadalmaskodott a barbárság felett, azonban a katolikus civilizáció még messze volt a két- vagy háromszáz évvel későbbi színvonalától. Ezért mondhatjuk, hogy Szent II. Henrik korában félbarbár állapotok uralkodtak.

Egyes népek civilizáltabbak voltak másoknál. Egy katolikus civilizáció kezdett kibontakozni szigetszerűen a barbárság tengerén szerte Európában, miközben újabb barbárok özöne fenyegette a már létrejött királyságokat. Nagyon nehézkes volt a katolikus élet a belső és külső barbársággal szemben.

Az egyik legkorábban megtért népcsoportok közé tartoztak a különböző német néptörzsek. Ezek a népek viszonylag hamar civilizálódtak és egyesült politikai entitást alkottak, melyet később a Német Nemzet Szent Római Birodalmának neveztek el. „Birodalomnak” hívták, mivel különböző nemzeteket fogott össze egyetlen szövetségben. Ezek a néptörzsek megegyeztek, hogy a különböző törzshercegségeik (bajor, sváb, frank, szász stb.) helyi kérdésekben önálló vezetői egy közös uralkodót választanak, aki közös ügyeikben dönt. Tehát, mivel nagy területeket és sokféle népet összefogó alakulat volt, ezért is „birodalomnak” nevezték el. „Rómainak” hívták, mivel a régi Római Birodalom mintájára szervezték; „németnek” hívták, mivel a német néptörzsek alapították; és végül „szentnek” is hívták, mivel alapvető célja a Katolikus Egyház védelme volt a pogány agresszióval szemben.

Szent II. Henrik képe a budapesti Szent István
Bazilika Szent Imre oltára fölötti üvegablakon

Szent II. Henrik személyében egy olyan császárt láthatunk, aki egyben szent is volt. Nagy politikai vezető és nagy hadvezér is volt egyben, ami nem illeszkedik a szentekről alkotott szentimentális kegyesség képzetéhez. A hamis képzettel szemben korának legfontosabb politikai alakulatának élén állt, így Európa leghatalmasabb embere volt. Ezzel együtt Európa legdicsőségesebb hadvezére volt, és Egyház első gyermeke. Ő volt a ’par excellence’ első gyermeke az Egyháznak. Mindig megvédte az Egyházat a reá törő ellenségeitől.

Szembe kellett néznie a Birodalmat keletről állandóan támadó népekkel is. Hatalmas sereget gyűjtött és ellentámadásba ment át. Sok háborút viselt, és a hit erényével felékesített katolikus hősként meg is nyert elsősorban nem saját erejére, hanem a természetfeletti segítségre támaszkodva. Kérte a hatalmas Isten segítségét csatái előtt, hogy győzedelmeskedjen. Isten egy alkalommal megmutatta, mily kedvesek Henrik imái Őelőtte. Mikor már a két hadsereg szemtől szembe fölállt egymás ellen, az ellenséges erők látszólag ok nélkül fejvesztetten szétszéledtek. Valójában Isten elküldte Szent Mihály főangyalt, a mennyei seregek vezérét, és három vértanú katonaszentet, kikhez Henrik fohászkodott, hogy megfélemlítse ellenségeit. Istennek kedve telt a harcosok imájában, és ezért harc nélküli győzelemmel tűntette ki őket.

Ezzel a győzelemmel a pogány szlávok erőssége megtört, és elveszítvén erejüket, többé nem fenyegették a Birodalmat.

Ám a kereszténységet még mindig veszély fenyegette: a longobárdok Észak-Itáliában. Lombardia nem pogány, viszont az Egyházzal szemben álló, skizmatikus vidék volt. Megtámadták a pápát és a Pápai Államot, valamint szemben álltak egy egységes katolikus Birodalom eszményével. Ezért Henrik az itáliai püspökök segítségével betört Lombardiába, legyőzte seregüket és Rómába ment, hogy meglátogassa VIII. Benedek pápát és kifejezze gyermeki tiszteletét iránta.

Jézus Krisztus, kitől minden hatalom ered,
 császárra koronázza Szent II. Henriket.
 Jobbján Augsburgi Szent Ulrich hitvalló püspök
 a Szent Lándzsát adja kezébe,
 balján Regensburgi Szent Emmerám vértanú
 püspök a birodalmi kardot adja kezébe.

Ez alkalommal koronázta a Szent Római Birodalom császárává. A nagy pompával megtartott szertartáson egy ékövekkel kirakott arany glóbuszt kapott a pápától, amely a császárnak a földkerekség feletti uralmát jelképezte. Azonban Henrik nem tartotta meg azt, hanem – hogy kimutassa az egyház iránti szeretetét – a szentéletű Odilo apátnak adományozta, aki az akkori Európa legnagyobb monostorának volt a feje.

A lombardok újabb lázadásának leverése után visszatért Németföldre és hatalmuk megerősítésével helyreállította püspökei tekintélyét. Segített a friss keresztény Szent István királyon is. Gizella húga keze mellé bajor lovagokat küldött, így előmozdította az ekkor szétszabdalt Magyarország egyesítését és egy erős keresztény királyság kialakulását. Szent István és Boldog Gizella fiukkal, Szent Imrével együtt a magyar királyi szent családot alkották meg, személyes életpéldát adva a megtérítendő országnak.

Az apostoli térítés segítésén túl ez egy rendkívül intelligens diplomáciai húzás is volt Henrik részéről. Értékes szövetségest nyert a Boleszláv lengyel fejedelemmel szövetségben lévő, még pogány szláv törzsek ellen, akik Birodalmát fenyegették. Diplomáciai érzéke Róbert francia királlyal történő találkozóján is megmutatkozott. Ő maga kelt át a Meuse (Maas) folyón, feladva diplomáciai privilégiumát, hogy kifejezvén előzékenységét örömet okozzon a francia királynak. Átkelvén a francia partokra bennfoglaltan alárendelte magát a francia királynak. Ő, aki magasabb rangú – császár – volt, mégis homágiumot tett egy rangban alacsonyabban álló felé abból a célból, hogy szívbéli békés viszony kialakítása által az európai konfliktusok feloldódjanak.

Miután bevégezte földi szolgálatát az Egyházért és a kereszténységért, Isten békéjében megnyugodván halt meg 1024-ben Henrik, a nagy szent, harcos, diplomata és politikus. Ez Szent II. Henrik császár dicsőséges életútjának története.

Könyörögvén kérjük közbenjárását, hogy megvalósulhasson egy új keresztény civilizáció, Mária uralma alatt. Ámen.

Fordította: Szász Péter Domonkos

Forrás: Tradition in Action

Vissza a történelmi apologetika oldalára

Két világ – egy ellenforradalom

Bangha Béla és Plínio Corrêa de Oliveira

Írta: Szász Péter Domonkos

Bangha Béla jezsuita páter, az 1919 utáni hazai ellenforradalmi ideológia megfogalmazója, és a közéleti, harcos keresztény következetes képviselője minden valószínűség szerint személyesen is találkozott a XX. század keresztesvitézével, Plínio Corrêa de Oliveirával. Dél-amerikai körútja során az 1934-es új alkotmány megszületésekor São Pauloban tartózkodott. Naplóbejegyzésében egy megnyerő fiatalember közéleti tevékenységét emelete ki, aki vaskövetkezetességgel küzdött ekkor is és mindig a katolikus ügyért. Ez az ember Plínio Corrêa de Oliveira volt.

†

Új alkotmány! 

Sáo Paulo, július 9. 

Ma nagy napja van Brazíliának: ma írja alá Getulio Vargas, az ideiglenes államfő (akit azóta köztársasági elnöknek alkotmányosan is megválasztottak) az új brazíliai alkotmányt.

Mindenki erről az új alkotmányról beszél. A katolikusok meg vannak vele elégedve. Úgyszólva minden kívánságuk teljesült. Megkapták a fakultatív polgári házasság mellett az egyházi házasság teljes egyenjogúságát, a tábori lelkészségek megszervezését s az évtizedek óta nélkülözött iskolai vallásoktatást.

Pedig a katolikusok politikai téren eddig kevés tevékenységet fejtettek ki. Mostanában azonban a fiatal riói érsek, Lemé bíboros kezdeményezésére egészen érdekes módon szervezkednek. Nem alapítottak katolikus pártot, hanem megcsinálták a „Katolikus Szavazók Ligáját”. A Liga tagjai csak olyan pártokra szavaznak, amelyek magukévá teszik a katolikusok követeléseit. A legtöbb párt éppen ezért programjába vette a katolikus követeléseket s a katolikus ügy ebben a pártközi szervezkedésben fényes diadalt aratott. Az alkotmányozó gyűlésnek egyik képviselője, a mindössze 26 éves Plinio Correa de Oliveira, a brazíliai Mária-kongregációk országos szövetségének vezető tagja, a Sao Luiz-kollégium volt növendéke, egymaga több szavazatot kapott az utolsó választás alkalmával, mint bármely más brazíliai képviselő. Értelmes, komoly arcú fiatalember, nagyszerű szónok és szervező. A katolikus akció sokat vár tőle a közeljövőben.

†

A Magyarország újjáépítése és a kereszténység, valamint a Világnézeti válaszok írója a katolikus ellenforradalmi kánon panteonjának méltóképp örökös tagja hasonlóan a „Forradalom és ellenforradalom” brazil szerzőjéhez. Mozgalmunk mindkettőjük életét és munkásságát megkerülhetetlen példának és útmutatónak tekinti korunk katolikus ellenforradalmiságához.

Vissza a Politikafilozófia, eszmeiség oldalára