Február 13-án lesz hetven esztendeje annak, hogy a szövetséges légierők megkezdték Drezda katonailag értelmetlen bombázását
Bomber Harris brit repülőtábornok úgy tekintett Drezda városára, mint egy szűzre, akit épp ideje megerőszakolni. A támadásnak katonai értelemben nem volt semmiféle értelme, de az amerikai hadvezetésnek is tetszett az ötlet: alaposan megszórni egy várost, amely nem katonai létesítményeiről vált híressé, hanem barokkos szépségéről és kulturális értékeiről. Földig rombolták.
„Nem szabad ellágyulnunk. Egy háborúnak pusztítónak, bizonyos fokig embertelennek és könyörtelennek kell lenni.” Hap Arnold, az amerikai légierő vezető tábornoka írta ezt a drezdai bombázás kapcsán, de nem csak a bombázás ürügyén. Hap Arnold azoknak az amerikai „légibáróknak” az egyike volt, akik mindvégig részt vettek a stratégiai bombázás és ezen belül pedig a terrorbombázás körüli vitákban. A kérdésben sohasem született teljes egyetértés a szövetséges katonai vezetésben. Még akkor sem – és úgy sem –, hogy a két világháború között született Douhet-elméletet úgy nagyjából mindenki elfogadta. Giulio Douhet olasz katonatiszt volt, aki híres, sőt idővel afféle alapművé vált hadművészeti értékezésében úgy vélte, hogy a jövő háborúit a repülőgépek, illetve a légierők döntik el, s ebben a gondolatmenetben benne volt természetesen az ellenség hátországának intenzív bombázása is. Sőt, ez volt a tanulmány alapköve.
Gép, megfelelő feladatra
Tévhit, hogy a második világháborúban először a brit légierő vezetése tette volna magáévá a gondolatot, amely szerint az ellenséges lakosság bombázásával meg lehet törni egy háborúban álló nemzet tartását, akár úgy és odáig menve, hogy az kikényszerítse saját vezetőiből a háború befejezését. Amint az Donald L. Miller amerikai hadtörténész a Levegő urai című tényfeltáró művéből kiderül, az Egyesült Államok katonai vezetése is eljátszadozott ezzel a gondolattal már az 1930-as évek elejétől-közepétől fogva. Nem véletlen, hogy az amerikai cégóriás, a Boeing már 1935-ben bemutatta az Egyesült Államok vezérkarának a B–17 Fyling Fortress nevű négymotoros, nagy hatótávolságú bombázó gépét. Összesen 12 731 darabot gyártottak belőle a háború végéig. Ezek a csaknem harminctonnás monstrumok képezték az amerikai 8. légi hadsereg gerincét, amely a háború idején a Brit-szigetekről támadta a németországi ipari, katonai és – hát ki kell mondani – polgári célpontokat. Nagyon kevés gép személyzete élte meg a huszadik bevetését, amely után visszatérhetett az Egyesült Államokba. Miller idéz egy repülőst, aki szerint egy közönséges csavarhúzóval is könnyedén át lehetett szúrni a B–17-es falát, a gép külső héja semmilyen védelmet sem nyújtott a német vadászok, például Bf–109-esek géppuska- és gépágyúlövedékei ellen. Bár a vékony héj ellenére legendásan szívós volt a Flying Fortress, ha „beült mögé” egy sugárhajtású Messerschmitt–262-es a maga harminckét rakétájával, eljött a vég. Bár a Luftwaffe szemből szeretett támadni. Szinte egészen ütközésig repültek neki a német vadászok a B–17-eseknek, folyamatosan lőve közben az amerikai gép üvegezett orr-részét, ahol először is a bombázó tiszt, illetve a navigátor, fölöttük pedig a két pilóta ült. És hátul? Ott néha azt sem vették észre a harc hevében a lövészek, hogy eldugult vagy elszakadt az oxigénvezetékük, belevizeltek saját ruhájukba, a vizelet ráfagyott a testükre, s ha élve visszatértek, ott a bőrükkel együtt húzták le róluk az orvosok. „Élj dicsőségesen, halj meg lángolva!” Ez volt a 8. légi hadsereg jelszava.
A britek valamivel jobb helyzetben voltak. Avro Lancaster és Vickers Wellington gépeikkel – amelyek egy szinten voltak a B–17-esekkel –, éjjel támadták a németországi célpontokat. Ilyenkor kisebb volt a veszélye annak, hogy lelövik őket, bár ahogy Wilhelm Johnen Duell Unter den Sternen, vagyis Párbaj a csillagok alatt című könyvéből tudjuk, a német éjszakai vadászok, főként, ha fedélzeti radarral voltak felszerelve, veszedelmes ellenfélnek számítottak. A brit terrorbombázások atyja, Sir Arthur Harris, a Bomber Command, vagyis a bombázóerők parancsnoka volt, aki amúgy csak a Bomber Harris nevet kapta katonáitól és a korabeli sajtótól. Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, neki tetszett meg elsősorban Drezda, ez a tipikusan barokk stílusú, szépséges német város. Tele kulturális értékekkel és a minimálisnál is kisebb katonai jelenléttel. A hatszáznegyvenezres Drezda lakossága 1945 februárjára csaknem egymillióra duzzadt. A Vörös Hadsereg előrenyomulása ugyanis menekülők százezreit tolta maga előtt. Tegyük hozzá, főként nőket és gyerekeket, hisz a német férfiak a frontokon voltak. Bomber Harris őszintén hitt az ellenséges lakosság terrorizálásában, városainak földig rombolásában, kulturális értékeinek elpusztításában. Ez egyfajta személyes ügye lett, Churchill pedig nem akart megzabolázni egy ilyen ambiciózus katonát, inkább hagyta „dolgozni”.
Ennyit elöljáróban.
Lángörvények a belvárosban
Az amerikai vezetés azon gondolkodott 1945 elején, hogyan lehetne gyorsan befejezni a háborút Európában. Los Alamosban már készült az atombomba, és szóba jött, hogy a befejezés egyik eszköze épp ez a bomba lehetne. Máig tart a vita arról, hogy konkrétan szóba jött-e Drezda neve, vagy csak úgy általában beszéltek egyes amerikai stratégák egy olyan német városról, amely kifejezetten civil jelleggel bír, s ahol az atombomba kellőképpen demonstrálná az Egyesült Államok erejét. Talán már nem is annyira a németeknek, inkább Moszkvának is. A két tengerentúli szerző, Oliver Stone filmrendező és Peter Kucznik nemrég megjelent könyve, az Amerika elhallgatott történelme bizony tartalmazza annak a kormányzati tisztségviselőnek a korabeli nyilatkozatát, aki azt mondta: Hirosima és Nagaszaki bombázása nem a már amúgy is megvert Japánnak szólt, hanem Sztálinnak. A kötet érdekes, eddig nem ismert részleteket tár fel, kiderül belőle, hogy Japán már jóval a bombák ledobása előtt békét kért az amerikai vezetéstől. Tokió elismerte a vereségét, s csak két dologhoz ragaszkodott kapitulációja esetén: meg akarta tartani császárságát és alkotmányát. Washington nem válaszolt. Azaz dehogynem. Küldte az atombombákat.
A Drezda elleni támadás 1945. február 13-án kezdődött, és 15-ig tartott. Előképe egy korábbi, 1943-as, Hamburg elleni támadás volt, ahol nemcsak a romboló-, a gyújtóbombák is szerepet kaptak. Ott ötvenezer civil halt meg.
Drezdában nem voltak nyilvános óvóhelyek, katonai értelemben pedig teljesen védtelenül állott. A korábban ott állomásozó légelhárító ütegeket is elvitték a Ruhr-vidékre, mondván, ott sokkal nagyobb szükség van rájuk az ipari körzetek védelmében. A város már átélt két kisebb légitámadást 1944 októberében és 1945 januárjában, ám Donald L. Miller könyve szerint ezekkel a pályaudvart és a Drezda melletti olajüzemet verették a szövetségesek. A februári támadásban a város, különösen annak központja a ledobott gyújtóbombák következtében égő pokollá változott. A hatalmas tüzek elvonták a levegőt, orkánszerű, lángoló légörvényeket teremtettek.
A hőség elviselhetetlen volt, a szökőkutakban felforrt a víz. Az emberek, akiket idejében figyelmeztetett a német légi figyelő szolgálat, a házak pincéiben kerestek menedéket. Csakhogy akkora lett a hőség odalenn, hogy idővel kitörtek a zárt helyekről az utcákra és terekre, ott viszont megfulladtak a mérges gázoktól, illetve az oxigén hiányától, vagy elevenen elégtek. Összepörkölődött holttestek hevertek mindenfelé, égő hús szaga terjengett. Magyar műszaki egyetemisták egy csoportja is a városban tartózkodott. Őket azért vitték ki eredetileg, hogy a német hadiiparban dolgozzanak. A több hullámban végrehajtott brit és amerikai támadássorozat egyetlen házat sem hagyott épen Drezdában, amit egyébként az Elba Firenzéjének is neveztek addig. Érdekes, de egy Drezda melletti régi, még a 19. század végén épült katonai komplexumra, mondjuk úgy: katonavárosra egyetlen bomba sem hullott, annak ellenére, hogy ha valahol, akkor elsősorban itt lehetett volna feltételezni német harci kötelékek jelenlétét. Ez a régi katonatelep lett nemsokára a bevonuló Vörös Hadsereg térségbeli központja.
Vita a bűnösségről
Az áldozatok számában ma sincs egyetértés a történészek szerint. Sokáig tartotta magát a kétszázezres szám, ezt mára a nyugati történészek megpróbálták levinni huszonötezerre. A támadás után beindult a szövetségesek propagandagépezete, mindenki igazolást keresett a pusztításra. James Doolittle amerikai repülőtábornok, a 8. légi hadsereg parancsnoka arra hivatkozott, hogy Drezda nagy vasúti csomópont volt, ahol naponta huszonnyolc katonai szerelvény haladt át a keleti front felé, ezért verették a várost. Az angol Bomber Harris csatlakozott Doolittle-hez, de azzal a kiegészítéssel, hogy a város fontos közigazgatási központ volt. Tavaly, a támadás hatvankilencedik évfordulóján a Femen félmeztelen amazonjai Drezdában őrjöngtek, s azt festették a testükre, hogy „thanks Bomber Harris”, vagyis köszönjük, Bomber Harris. Ha már itt tartunk, maga Miller is megpendít egy olyan húrt a könyvében, amely szerint alapvetően Sztálin kérte a drezdai és a drezdaihoz hasonló nagy bevetéseket a szövetségesektől. Ez is a felelősség áthárításának tűnik, már csak azért is, mer Sztálin szerette, ha iparral, infrastruktúrával, műkincsekkel teli városokat kaparinthatott meg, eleven asszonyokkal, munkára fogható férfiakkal. A romokkal ő sem tudott mit kezdeni…
Az atombomba azért került szóba e cikkben az előbb, mert máig sem számolt el senki Drezda tragédiájával, noha ezt a támadást sok történész és katonai szakember a japán elleni atomtámadásoknál is pusztítóbbnak és értelmetlenebbnek tekinti. Ma is tart a vita arról, hogy ami Drezdával történt, az jogilag háborús bűnnek tekinthető-e, jóllehet felteszik ezt a kérdést Hirosimával és Nagaszakival kapcsolatosan is.
Magyar Hírlap
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése