A régi rítus mellett... összehasonlítás 4.

Az eddigiekben röviden kifejtettem olyan tényállásokat, melyek laikus hívő számára talán annyira nem szembetűnőek, bár lelkünk finomhangolása önmagától is képes hiányt felfedezni az előbb említett torzítások ismeretében. Most azonban két olyan témáról szeretnék beszélni, amelyekről talán a legelfogultabban tudnék nyilatkozni, mert a két nekem legkevésbé kedves változás, mely az életemben is nagy szerepet játszott/ játszik, ugyanis – úgy látom – bizonyos tekintetben e két oszlopon bukik meg az Istenre való odafigyelés. A latin nyelvről és a liturgikus zenéről van szó.

Kezdjük a latinnal. XII. Piusz pápa „Mediator Dei”(1947) enciklikájában így ír: „világos és nemes jele az egységnek és hatékony ellenszere a tiszta tan romlásának”.  Holt nyelv, sokan nem értik a jelentését, azonban a mondanivalója a nyilvánvalóbb. A misének nem az érthetőség az elsődleges tulajdonsága. Az ima őszinteségét nem befolyásolja, ugyanis a szavak csak eszközök csupán, „a szív bőségéből szól a száj” (a szív jelentése az „én”, azaz egész lényem!). Lelkünk mélységéből kell szólnia az imának, a szavak csupán megformálják, de legyünk őszinték: hányszor fordul elő velünk a hétköznapokban, hogy nem azt értettük egy mondatunkon, szavunkon, amit éreztünk, gondoltunk? Bizony rengetegszer. Ha Istennel való legszentebb találkozásra készülünk, nem méltó, hogy bizonytalanság, összeszedetlenség legyen a szavainkban, főként a pap szavaiban. A pap jár közben a népért, s az ő közbenjárásába nyelvi szinten bekapcsolódnunk nem szükséges, mivel az áldozati jelleg nem sérül (inkább akkor, ha megzavarjuk!).

A latin nyelv, mint már többé nem változó nyelv, maradandó jelentéstartalommal bír (hisz hétköznapi szavaink közt is néhol megbújik egy-egy latin kifejezés), így állítva az Egyház rendelkezésére egy pontos nyelvi arzenált, megvédve a hit eredetiségét. Az egységre, az egyetemességre kimondottan alkalmas, a pápa szavaival élve valóban katolikusnak mondható nyelv. A tudomány nyelve is javarészt latin, hisz ott is szükség van az összefogás érdekében a centralizált és kompatibilis jelhasználatra.

A hívek „érdekében” történt változtatás az érthetőség és részvétel tekintetében újabb törést okozott. Már megint egy új dimenzióban valósul meg – sajnos –, hogy nem hagyjuk az Urat szolgálni nekünk, hanem az emberi önzőség és önmegváltás lelkületével romboljuk a kijelölt utat. Az érv pedig: „személyesebb a kapcsolat, ha anyanyelvünkön hallgatjuk a szentmisét, s ez üdvös a lelkek számára, és én így tudok elmélyülni Istenben.” Bár így lenne, de a gyakorlat nem ezt mutatja. Nem járnak többen templomba, pusztán a nyelvi változtatás miatt. Másrészt kegyelmes dolog az őszinte odaadás és keresés, ám ennek is vannak szintjei. Olyan mélyre kell lemennünk, hogy lemondok (és ezáltal elismerem véges voltomat) arról a téveszmémről: én ezt értem és megértem. Képzettséggel és komoly lelki élettel persze nagyobb a valószínűsége, de megérthetem anélkül, hogy érteném és fordítva. Sokan hallgatják a magyarul imádkozó papot, de fel nem fogják (nem is foghatjuk fel, valljuk be őszintén!), hogy a szent könyörgésekben miért is imádkozik a pap. Épp ezért nem szükséges értenünk sem, csak bízni és odaadni magunkat az imával. Viszont az imának még is pontosnak kell lenni, így marad megoldásnak a latin nyelv. Sokat töprengtem, hogy dédnagyanyám – nem csak számomra szentéletű példája nyomán – hogyan tarthat ki hite mellett és milyen elszántan éli keresztény hitét, ezen belül hogy maradt meg a „szenvedélye” a szentmise irányába ennyi időn át; röviden: hogy verhetett benne gyökeret ilyen mélyen úgy, hogy gyerekkorától kezdve a II. Vatikáni Zsinatig latinul hallgatta, ráadásul kemény idők jártak a politikai síkon is. Még sokan vannak, akiknél a statisztika megdől felfedvén a valóságot, miszerint a mise nekünk adott ajándék, s nem pedig egy előadás vagy szónoklás.

A latin nyelv eltörlése által megszűnt a szent, a misztérium felé való érzékenység, a fenségesség. Szimbólum volt a maga nemében, ami azt jelentette, hogy a kereszténység mindig tartalmaz olyan mélységű titkokat, melyeket evilágban nem érthetünk meg. A latin nyelv emlékeztet erre. A 21. század emberét azonban nem lehet megszólítani a latin nyelvű misével, mert a mai modernizmus próbálja eltorzítani, egyszerűségre hivatkozva az ember életét. A mise mindig egy biztos pont a katolikus ember életében. A mai nem keresztény Európában ne csodálkozzunk, ha nincs összhangban az Egyház és a világ. Félmegoldások vannak, keveredések. Nekünk kell alkalmazkodni a miséhez, vagy annak mihozzánk? Jézusnak kell követni minket vagy nekünk Őt? A válasz egyértelmű és ésszerű. A mi Urunk már leereszkedett hozzánk, a legtöbbet adta, amit adhatott. Most rajtunk áll, mit válaszolunk. Nekünk kell felemelkedni Hozzá minden erőnkkel!

Ha a világ elkanyarodik a helyes útról, az helytelen és meg is látszik mai beteg világunkon. Ez katolikusoknak szól, mert a nem katolikusok nincsenek megérintve, még nem nyitott a szívük, hogy megértsék ezt. Aki viszont hivatott a mélységek bebarangolására, annak lelkiismerete nem nyugodhat e kérdéskörökben sem.

Visszakanyarodva, a latin nyelvet vették alapjául az egyházzenének. A 70-es évek „hippi mozgalmainak” „katolikus” irányba való torzulásaként létrejött gitáros énekek nem tudják kimeríteni azt a mélységet, melyekről beszéltünk és egy szentmisén nem is lehet ildomos. Felhígulhat tőle a templom (mint az Apácashow c. filmben), de az áldozatra irányuló figyelem feltornászásában nem sok szerepet játszhat. Én magam is játszottam ilyen közösségben, ezzel egyidőben a városi zenekarban is. Ezt azért említem meg, mert képtelenség a sok kottakeresés közt és egymásra figyelés között a szentmisére figyelni és próbálni elmélyülni abban. Megesett, hogy nem sok különbséget éltem meg egy koncert és egy miseszolgálat között. Ez nem kicsit aggasztott. Nagyon a felületre sodort. Azt gondolom, hogy ennyi erővel bárki összedobhat pár akkordot, ír egy megható szöveget, melyet telerak Isten és Jézus szent nevével és kész a misén játszható „egyházzene”, hisz az Egyház belőlünk is áll, hát jogunk van hozzá. A Egyháznak mi is tagjai vagyunk kétségtelen, de nem a tanító Egyháznak, mely szánkbaad szavakat, s vezeti liturgiánkat, zenéit összeválogatja. Az utóbbi feladat intézményesült megbízottja a kántor. Az egyszerűség végett elég egy személy, és ha valaki volt orgonahangversenyen, az tudja, hogy nincs párja a világon. Az, hogy vannak képzetelen és alkalmatlan kántorok, nem csökkenti a kántori szerep mértékét.

Vannak, akik katolikusnak vallják magukat és kimondottan nem szeretik a gregoriánt, mert iritálja őket. Felfoghatatlan. A gregorián nem csak egy stílus – ha úgy tetszik –, amit szeretni kell vagy nem! Lehet szeretni, de mindazonáltal egy olyan rendszer, mely egyszerűsége, szépséges nagyszerűségével ugyancsak alkalmas a liturgia bemutatásához. A 4. századtól ez lett a kersztény közösségnek, az Egyháznak énekes nyelve, mely egyszerűségben, hangterjedelemben, szépségben a legalkalmasabb arra, hogy a hívek közössége – merőrízve státuszát –  együtt tudjon részt venni a liturgiában.

fr. Gerbert