Nagyböjt 2. vasárnapja - Szentírási elmélkedés Barsi Balázs atyától

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18

(...) Isten akkor azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” (...)

Róm 8,31b-34

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. (...) Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (...) Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: „amikor halottaiból feltámad”.

Életünk színeváltozásos élményei arra valók, hogy felkészítsenek az igazi dicsőségre, hogy segítsenek emberi akaratunkat minden körülmények között egyesíteni azzal az isteni akarattal, mely kezdettől fogva elhatározta testünk-lelkünk, egész emberi valónk örök megdicsőítését. Komoly figyelmeztetés ez nekünk, akik legtöbbször a dicsőség fényére és kellékeire áhítozunk csupán, vagy ami még rosszabb, álszíneváltozásokat és áldicsőségeket hajszolunk. Az igazi megdicsőülésben ugyanis nem a Színeváltozás hegyén lesz részünk, hanem Mória hegyén és a Golgota hegyén, ha az Atyába vetett bizalmunk akkora magasságot és mélységet fog át, mint Ábrahámé, sőt Krisztusé.

Hiszen Isten valójában nem fia feláldozását kérte Ábrahámtól, hanem saját maga feláldozását, hogy úgy reméljen Istenben, aki az ígéretet adta, hogy közben lemond ezen ígéret emberi alapjáról: egyetlen fiáról, Izsákról, az ígéret teljesítésének biológiai garanciájáról. Jézust pedig arra indította a Szentlélek, hogy merjen belehalni az Atyába vetett bizalomba, az ő halálon túl is érvényes, feltámasztó szeretetébe. Krisztus megdicsőülésének pillanata éppen akkor jön el, amikor a fényesség helyett sötétség támad, Jézus nem hófehéren ragyogó ruhát visel, hanem lecsupaszított, vérző testtel függ a kereszten, s az égből nem hangzik semmiféle szózat, az Atya néma marad, csak a körülállók szitkozódása és gúnyos kacaja hallatszik…

Urunk Jézus, mi is sokszor úgy vagyunk, mint az apostolok: a dicsőség egyet jelent számunkra a ragyogással és a mindent betöltő, fönséges isteni szózattal. Amikor pedig szenvedésről és halálról beszélsz, azt meg sem halljuk, oda sem figyelünk rá, vagy éppen élénken tiltakozunk: „Ilyen, Uram, nem történhet meg Veled!” – és persze velünk sem. Taníts meg, kérünk, hogy ne földi, külsődleges dicsőségre vágyakozzunk, hanem Isten fiainak mennyei dicsőségére, az Atya örök elismerésére, mely a Veled való egységből fakad, s mely legtöbbször éppen akkor nyilvánul meg rajtunk, mikor a színeváltozás ragyogásából semmi sem látszik itt a földön.

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység