Szent András apostol élete és térítései révén az egyetemes kereszténység egyik legnagyobb alakjává vált. Személye és működése azonban számos anakronisztikus mítoszt is szült, melyek közül a legelterjedtebb a „szkíták megtérítése”, így a „magyarság elődeinek” krisztianizációja. Az apostol misszióiról a Szentírás nem tesz említést, térítéseit és vértanúságát az András Cselekedetei című apokrif könyvből ismerhetjük meg. Ebben valóban olvashatjuk kis-ázsiai és Fekete-tenger körüli útjait, elsők között Örményországban végzett térítését. Sokan az apostol tevékenységének tulajdonítják Örményország első keresztény országgá válását (Kr. u. 301), azonban III. Tiridatész (Kr. u. 283-314) örmény király keresztény hitre térését nagyban befolyásolta az azt megelőző három évszázados keresztény misszió is, melynek valóban Szent András apostol volt az előfutára. András ezután a Fekete-tenger teljes partvidékét bejárta, szoros kapcsolatba kerülve a Szkíta Birodalommal, mely már a Kr. e. IV. században széthullott a szarmaták beözönlése végett. Így felesleges tárgyalni az apostol és a magas fokú „szkíta kultúra, erkölcs és törvény” kapcsolatait, mivel teljes anakronizmusba hajlanánk. Az apostol amennyiben ezen a vidéken térített, biztosan találkozott nomád, félnomád népekkel, melyeket az apokrif szerzője szkítáknak nevez, de semmiképpen sem azonosítható mindez az egykori szkíta néppel. Ennélfogva a magyarság sem azonosítható a szkítákkal csak azért, mert sztyeppei nomád voltunk miatt párhuzamokat vontak a régi történetírók. Teljességgel abszurdum azt állítani, hogy a kora Árpád-kori főleg bizánci templomaink egy része a szkíta gyökerek miatt viseli Szent András nevét és nem I. András királyunk alapítása végett. Az apostol hagyománya az állítólagos táltos hagyományban is megőrződött, melyet a „rendszerváltás” óta egyre erősödő újpogányság tárt fel, bármilyen történeti előzményt vagy forrást nélkülözve. 