A harcos Egyház eszménye - D. Fekete Balázs előadása (hangfelvétel)

Az előadás 2013. 13. 21-én, Budapesten hangzott el.

Előadás: A templomosok öröksége az Egyházban

Megemlékezéseink Dunántúlon

IV. Károly apostoli királyunk második restaurációs kísérletének emléknapján, Zalaegerszegen valamint a Czirák és Dénesfa határában álló Király-kápolnánál (ahol Őfelsége repülőgépe 1921. október 20-án leszállt) valamint fiának Habsburg Ottó főhercegnek emlékére, Pannonhalmán tettük tiszteletünket.

Mozgalmunk tagjai az 1956-os szabadságharcra emlékezve járták végig a Mecseknek azon részeit, ahol a "Mecseki láthatatlanok" vívták hősi harcukat a kommunista uralom ellen.

Legitimista előadás Veszprémben

2012. október 25-én, csütörtökön 17 órakor Ötvös István "A legitimizmus, mint politikai alternatíva"-címmel tart előadást. Helyszín: Veszprém, Vár u. 31.

Belépő: 400 Ft, diák, nyugdíjas: 300 Ft.

Az előadás a "Királynék és koronázó püspökök" című előadássorozat keretében lesz megrendezve.
Az előadássorozatról bővebben: Itt. 

Szent Gellért püspök és vértanú

Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei – apját Sagredo Gellértnek hívták – áteveztek vele a Szent Márk Székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött. Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor sírboltjába temették el.

Szerzetestársai már valami kisebb tisztségre választották meg a mintegy 25 éves ifjút, kit ekkortájban szenteltek pappá; apátja, Vilmos, a monostor iskolájának tanítójává szemelvén őt ki, a hét szabad művészet elvégzésére Bolognába küldte. Onnan 5 év múlva hazatérvén, Vilmos apát halála után rendtársai apáttá választották. Csak vonakodva fogadta el a kitüntetést, s nemsokára le is mondott róla, hogy régi vágya szerint a Szentföldön telepedjék le, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Talán édesapja emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a Szentföldre induljon. 1015. február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé, de a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Végül sikerrel jártak. Átkelvén a part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeznek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra, István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!

Cikkünk olvasható [Itt] Szent Imre hercegről a keresztény férfiasság egyik példaképéről, amely reflektál Szent Gellért sikeres munkájára is.

Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését. 

Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is, végzetes fordulatot jelentett a király halála 1038-ban. Az új királyt, Pétert – mivel szinte kizárólagosan idegenekre támaszkodott uralkodása során, elűzték, de utóda, Aba Sámuel szintén nem volt sikeres uralkodó, sőt. Zsarnoksága és a pogányság pártolása miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros években hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.

1046 szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vazul fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek meg Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása Szent László királysága idején történt 1083. július 26-án.

Művei Bolognában, Prágában és Győrött, valamint Szegeden lelhetőek fel, életének fő művét (Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae Episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem) először 1790-ben gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök adta ki; ez a hazai tudományos irodalom legrégibb emléke.

Szent Gellért a Szeged–Csanádi Egyházmegye védőszentje. 2002 márciusában helyezték el a budapesti Belvárosi Plébániatemplom egyik kegyoltárán, a Szent Gellért püspök vértanú Muránóban őrzött ereklyéjének egy részét.

Végül álljon itt egy kis részlet Szent Gellért művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő három ifjú himnuszát magyarázza. Az itt következő sorokban Gellért azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt (Hajdu Tibor fordításában):

,,Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se rokonaik el ne veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma van, másnap reggel pedig már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem különbözik azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''

Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

Amen

Felhasznált irodalom:

http://www.inf.u-szeged.hu/~tanacs/cserkesz/naplo/szg.html

http://www.katolikus.hu/szentek/0924.html

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Gell%C3%A9rt

Benedict

Kurucok és labancok a parlamentben?

Kuruc labanc összecsapás

Ma délután az egyik jobboldali irányultságú televízióban hallottam a „Kurucok és labancok, avagy így politizáltok ti…” mondatot, melyre felkaptam a fejem, hiszen a műsorvezető – gondolom általa frappánsnak vélt – jelmondatát a következőképp magyarázta: „reflexiók következnek a parlament 2012 őszi ülésszakának eddigi munkájára”. Kurucok és labancok a parlamentben? Gondolkozzunk ezen kicsit!

A kuruc elnevezést állítólag a Dózsa-féle keresztes seregnek toborzott gyilkos rablóbandává vált had katonáira használták először. Etimológiai töve a keresztes lenne? Érdekes módon a lázadó, opportunista Thököly Imre katonáit nevezi a történetírás kurucnak, s nem Dózsa katonáit. Sokkal valószínűbb, hogy a délszláv eredetű kurudzsi, azaz felkelő szóból ered a kurucok elnevezése. Teljesen logikus, még túl sok etimologizálás sem kell hozzá, hogy inkább ezt a feltételezést fogadjuk el. A XIX. századi romantikus történetírás azonban jelentősen megváltoztatta a név jelentését. A kuruc fogalom már nem a Thököly- vagy később (egyébként tévesen) a Rákóczi-párti felkelők történeti elnevezése lett, hanem egyfajta mentalitássá vált, kialakult a kuruc történetszemlélet, mely nemzeti-, függetlenségpárti-, (ó-)liberális nézetekkel párosult. Az 1849 utáni emigrációba menekült politikusok voltak e vonal legradikálisabb képviselői. Ma ezek az elvek jobboldalinak tűnnek, pedig a XIX. században bőven a baloldali palettán lelhettük fel őket.

A labanc fogalomnak is számos magyarázatát hallhattuk. Bizonyos, hogy a név XVII-XVIII. század fordulójáról származik, a mindvégig királyhű, Habsburg-hű magyar nemesek és csapatok elnevezése, s elsősorban nem az itt bevetett birodalmi katonáké. A roppant szellemes labanc-lobonc párhuzam talán a rizspóros parókából származhat, emellett tudjuk, hogy a Habsburg Birodalom XVII-XVIII. századi hadseregében egységesen fehér egyenruhája volt a különböző fegyvernemeknél egyaránt. Franciául a fehér pedig „Le Blanc”, amiből áthallással eredhet a labanc szó. Ha pedig már a fehéreknél tartunk, látnunk kell, hogy a labancok valóban fehérekké (ellenforradalmárokká) váltak. A XIX. századi liberális-forradalomi mentalitás ellen megfogalmazódó, a mindig is létező, de nevén nem nevezett konzervativizmust képviselő mentalitássá vált a labanc történetszemlélet. Ez katolikus, udvarhű szemléletet takar, szemben a kuruccal, amely – mint említettük – függetlenségpárti és protestáns irányultságú. Kevesen tudják, hogy a XIX. század „kuruc” írói nem pusztán liberálisok, de ismerünk közöttük történelemhamisítót is, a kuruc balladákat, verseket író, majd azokat XVII. századi népköltészeti műként bemutató Thaly Kálmánt (1839-1909). A csalás halála után nem sokkal kiderült, árnyékot vetve egész korábbi munkásságára.

Az udvarhű (labanc) történetírás legnagyobb alakja Szekfű Gyula (1883-1955), aki A száműzött Rákóczi című munkájával robbant be a köztudatba 1913-ban, új, történethű, kritikus megvilágításba helyezve, az addig – és egyébként utána is – heroizált vezérlő fejedelem alakját. A labanc mentalitás udvarhűség mellett hangsúlyozza, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető népei (magyar, osztrák és horvát) egymásra utaltak, míg a kuruc a magyarság önálló boldogulását hirdeti. Sajnos láthatjuk, hogy mennyire nem igaz, de azt is láthatjuk, hogy ezeket a nézeteket ma senki sem képviseli. Egymásra utaltságunk azonban nem a fő érv! Mindannyian egyazon dinasztia, a Habsburgok alattvalói vagyunk, Isten kegyelméből. Osztrák császár és magyar király a Pragmatica Sanctio (1723) szerint egy személy, míg Horvátország a Magyar Szent Korona Országa, s a két királyság között majd’ egy évezrede reálunió áll fenn. Nem anakronizmus ez. Jogi valóság, melyet egy illegitim rendszer jelenleg háttérbe szorít. Ma sajnos nincs labanc politika napirenden, de létezik, realitás. Arra pedig, hogy szegény műsorvezető úr kikre gondolhatott „labancok” címszó alatt, gondolni sem merek…

Hiszünk benne, hogy mindez nem tart már sokáig, és masíroznak még labancok a főváros utcáin, illetve a magyar parlamentben!

Hoch Habsburg!

der schwarze Ritter

Több veszett Mohácsnál…

Gyakran halljuk a szólást, ha kellemetlenség ér minket: „Több is veszett Mohácsnál!”. Ma, a mohácsi vereség emléknapján gondolkozzunk ezen egy kicsit!

Johann Schreier: A mohácsi csata

Mi veszett Mohácsnál? Nincs ezen mit szépíteni, a középkori Magyar Királyság pusztult el helyrehozhatatlanul, meghalt a király, kihalt a püspöki kar és a főnemesség több, mint fele, megsemmisült a királyi fősereg, s az Oszmán hadsereg zavartalanul bevonult Budára, majd éppen ilyen körülmények között távozott. Katasztrófa. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy II. Lajos király utód nélkül halt meg, így az ország előkelőinek maradéka több pártra oszlott, hiszen – mint mindig – több várományos is akadt a megüresedett trónra. A Jagelló-Habsburg házassági szerződés alapján Habsburg Ferdinándot tarthatjuk a trón „legitim” várományosnak, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A kor törvényei szerint Szapolyai János éppen annyira „legitimnek” tekinthető, mint Ferdinánd. A középkor végén a Magyar Királyság még választó monarchia volt, így a magyar nemesség joga volt megválasztani az uralkodót, akinek – mint korábban Hunyadi Mátyásnál is láthattuk – nem feltétlenül kellett királyi családból származnia!

Talán van, aki megelégszik a ténnyel, miszerint ekkor két királya is volt az országnak, és mint objektív információt szépen elraktározza, azonban ez mind történésznek, mind – e téren –„laikusnak” is súlyos hiba lenne. Elég csak azt az alapvetést tekintjük, miszerint egy monarchiának (egy uralmának) nem lehet két ura, de természetesen itt nem állhatunk meg.

Három személyt, illetve a támadók ambícióit kell vizsgálnunk, hogy tisztán láthassuk a képet:

II. Lajos király (1516-26) fiatalon került a trónra, kiváló alapokkal rendelkezett, hogy jó király váljék belőle. Hatalmas dinasztia leszármazottja volt. A Jagelló-ház alapítója, I. Jagelló (Ulászló) litván nagyfejedelem és lengyel király hajtotta keresztvíz alá Litvánia népét, s győzte le a XV. század egyik legnagyobb hatalmát a Baltikumban, a Német Lovagrendet (1410). A dinasztia adott már egy uralkodót a Magyar Királyságnak I. Ulászlót (1440-44), aki az Oszmánok ellen vívott háború hősi halottjaként, egy késői keresztes királyként vonult be történelmünkbe. II. Lajos 1516-ban lépett trónra (bár már kiskorúként 1508-ban magyar- és 1509-ben cseh királlyá koronázták). Mélyen katolikus neveltetést kapott, emellett három nyelven beszélt, s fűtötte a lovagi lelkület. 1515-ben apja, II. Ulászló magyar király és Habsburg Miksa német-római császár közbenjárására megkötötték az úgynevezett Habsburg-Jagelló házassági szerződést, amely jelentősen befolyásolta Mohács utáni történelmünket. A szerződéssel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy tökéletesen igazságos feltételeket biztosított mindkét fél számára. Habsburg Ferdinánd feleségül vette Jagelló Annát, míg II. Lajos Habsburg Máriát, s megegyeztek, hogy amelyik család kihal, az örökli a másik birtokait. Azért, hogy ma nem „Jagelló Birodalomról” írnak a történelemkönyvek, hanem a Habsburg Birodalmat ismerte meg a világ, egyetlen egy esemény okolható, a mohácsi csata.

I. (Habsburg) Ferdinánd király (1526-64) a második Habsburg uralkodó volt a magyar trónon. Mi alapján követelhette magának a koronát? Először is az említett Habsburg-Jagelló házassági szerződés inspirálhatta erre, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ekkor (és ma is) a Habsburgok ereiben folyt a legtöbb Árpád-vér! Mindez természetesen nem ért volna semmit (miként ma sem más okokból…), ha Ferdinándot a magyar nemesség egy része törvényesen meg nem választja királynak, ami még 1526-ban, Pozsonyban meg is történt. A Magyar Királyság – amint említettük – a korban (1687-ig) választó monarchia volt! 1527-ben Székesfehérváron a Szent Koronával a rangidős püspök pedig megkoronázta. Tehát minden törvényesen zajlott, nem pedig „gonosz, gyarmatosító németek jöttek, és hajtották rabigába a nem létező magyar kurucokat, proletárokat és demokratákat!” – Elnézést kérek. Ferdinánd – tehát – kiváló uralkodónak és jó szervezőnek bizonyult, néhány év alatt legyőzte Szapolyait és sikeresen kiépített egy védelmi rendszert (új végvárvonalat), amit nem magyar forrásokból, hanem birodalmi és cseh adókból, illetve segélyekből tartott fenn.

Meg kell azonban jegyezni, amit már elmélkedésünk elején is említettem, hogy Szapolyai János király – merthogy jogilag az volt – éppen annyira törvényesen jutott a hatalomhoz, mint Ferdinánd. 1526-ban a nemesség egy másik csoportja őt is megválasztotta, s törvényesen királlyá is koronázták Fehérváron. Szapolyai ambícióit a trónra erősítették a magyar nemesség egy részének elképzelései, miszerint soraikból kell megválasztani a mindenkori magyar királyt (Rákos mezei-végzés, illetve Werbőczy Tripartituma) – ezek azonban (újra és újra feltűnő) jogi fikciók maradtak Szapolyai regnálását követően. Szapolyai Jánost szokás „az utolsó magyar királyként” emlegetni, amihez azonnal tegyük hozzá, hogy ez csakis akkor igaz, ha Hunyadi Mátyás volt az első! Előttük, s utánuk (sőt közöttük) dinasztiákból kerültek a királyaink a trónra. Ne felejtsük el, hogy az Árpád-ház semmivel sem volt „magyarabb”, mint az Anjou, Luxemburg, Jagelló vagy Habsburg! A dinasztiák nemzetek felettiek, de nemzetek felettiségük nyilvánvalóan kevésbé szembetűnő egy olyan korban (XI-XVII. század), amikor nincsenek nemzetek, mint amikor már vannak (XIX-XXI. század)! Említésre méltó, hogy Szapolyai János büszkélkedhetett Árpád-házi felmenőkkel is, de „Árpád-vérét” mennyiségileg vizsgálva jelentősen Ferdinánd mögött maradt. Szapolyai – miként korábban Hunyadi Mátyás – parvenü volt a királyok között. Egy múlt század végén megtollasodott család sarja, nagy ambíciókkal, azonban nem állt mögötte olyan erő, amellyel meg tudta volna szerezni a Magyar Királyság egészét, sőt saját részét sem volt képes tartani, ami arra késztette, hogy Szulejmán szultán – nem éppen önzetlenül – felajánlott segítségével éljen.

Szapolyai legitimitását tehát a pozitív jog alátámasztja, de a természetjog és az isteni jog meghiúsítja. János király nem volt alkalmas (idoneus) a trónra származását és természetét illetően, és emellett – ma azt mondanánk reálpolitikusként – lepaktált a kereszténység ellenségeivel, hogy önös érdekből táplálja már rég elbukott királyi ambícióit.

Itt jön a képbe a szultán. Nagy Szulejmán, a törvényhozó a török történelem – talán – legnagyobb alakja. Törvényeiről és hódításairól egyaránt ismert, sajnálatos módon ezt éppen mi magyarok tapasztaltuk meg leginkább. Mi lehetett Szulejmán terve Szapolyaival? Vagy feltehetnénk a kérdést korábbi viszonylatban: Mit tervezhetett II. Lajossal és a Magyar Királysággal. A válasz egyszerű, kimondhatjuk, hogy nem hipotetikus ez esetben a „mi lett volna ha…” vizsgálata. Az Oszmán hódítók Európában mindenütt ugyanazt a taktikát alkalmazták: Először egy ütközetben legyőzték a fősereget, majd a csatából megmenekült uralkodót vazallusukká tették, ezután fokozatosan megszállták az országot, eltörökösítették vagy likvidálták a nemességet, végül a vazallus-uralkodót lecserélték török hivatalnokra, és az új tartomány az Oszmán Birodalom részévé vált.

Szulejmán taktikája Mohácsnál bukott meg, amikor II. Lajos a csatából menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. S halála után az ország ketté, majd 1541 után háromfelé szakadt. Nem volt tehát egy uralkodó, akit vazallusává tehetett volna, sőt, helyette egy kereszténységet vitézül védelmező Habsburg királlyal (később császárral), főellenségének, V. Károly császárnak öccsével találta szembe magát, aki kis híján már le is győzte ellenfelét, Jánost, amikor Szulejmán felismerte Szapolyai önfejűségében rejlő lehetőséget, és lépett. A II. Lajosnak szánt megalázó szerepet (amitől a lovaglelkű Lajos királyt megmentette a halál) most Szapolyai János tölthette be, Szulejmán vazallusaként Oszmán segítséggel kísérthette meg újra sorsát, s tehetett próbát a királyság visszaszerzésére, mint tudjuk sikertelenül.

Több mint másfél évszázadra szakadt darabokra a Magyar Királyság, de jól tudjuk, hogy mindez csak politikai szétszakadást jelentett. A királyság azonban magyarságát tekintve egységes maradt. A török ellenes közhangulat, a végvári erények, és mindenekfelett keresztény hitünk átsegítette népünket e nehéz időszakon. Hosszú, pusztító háborúkat hozó idők voltak ezek, de 1699-re Isten segedelmével az Ő kegyelméből uralkodó Habsburg királyaink végleg kiűzték a megszállókat.

A XVI-XVII. század magyar nemessége belátta, hogy helyes hűségesen szolgálni Habsburg urait, akik – a közhiedelemmel ellentétben – nem fordultak el hazánktól, nem kezelték „gyarmatként”, sőt olyan sok privilégiummal látták el őket, amennyivel saját alattvalóikat soha. Gondoljuk ezt végig, s értékeljük át Habsburg királyainkról – a bolsevikok és liberálisok által – kialakított képet, ma pedig álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk imádsággal Mohács hősi halottjairól, akik Istenért, királyért, az országért és értünk áldozták életüket!

Patrona Hungariae! Ora pro nobis!

Than Mór: A mohácsi csata

der schwarze Ritter

Trianon

Ne csak emlékezzünk, hanem dolgozzunk is hazánk határainak helyreállításáért!

Kapcsolódó cikkünk elolvasásához, klikkeljen a képre:

A Habsburgok univerzalizmusa

 Írta: Brandis Kelemen gróf

A «Magyar Kultúra» egyik (szeptember 20-i) cikkében Gruber Miklós finom meglátással ismer rá a középkori németség főjellemvonásaira: katolicizmusára és egyetemességére, melyek hivatottá tették az európai hegemóniára. A katolikus univerzalizmus vonalvezetését továbbvezetve azt is észre kell azonban vennünk, hogy e két jellemvonás szembeszökő veretét a németség grandiózus uralkodócsaládja, a Habsburgok készítették el. Hiszen a népeket, helyesebben az államokat akkor már kizáróan az uralkodóházak képviselték. Ők csinálták a történelmet a katolikus erkölcstan árnyékában, mely a keresztény lovagban minden idők szinte utolérhetetlen férfieszményét teremtette meg élő valóságként. 

A lovagi eszmény alakja megvolt már az ősgermán becsületfogalomban, mint azt Tacitustól tudjuk: «Principes pro victoria pugnant, comites pro principibus.» A frank és (I. Konrád óta) a német királyok képviselik ezt a központi germán erőt, melyet 800 karácsonya óta az Egyház bővített ki a Római Szent Birodalommal. A májordomuszból dinasztiaalapítóvá lett Nagy Károlynak római császárrá való nyilvánítása az első reneszánszteljesítmény. Ezt a szellemi áramlatot is az Egyház kezdeményezte és így 500 évvel előzte meg a humanizmust. III. Leó pápa t.i. csakugyan a nyugatrómai birodalom felélesztését célozta germán alapon az Egyház védelmére. És az új imperátorok is elsősorban ezt látták benne, mert Nagy Károly óta szerfölött fontosnak tartják a keletrómai császároktól való elismertetésüket.

Az új nemzeti szimbólum is onnan van. A birodalmi sas tulajdonképpen nem más, mint Jupiter madara. A szász dinasztia uralkodóit kezdték Caesar nevével Kaisernek nevezni. Anyja, Theophanu keletrómai hercegnő után III. Ottó jogot formált már a keletrómai császárságra is. Így kapta meg a birodalmi sas a második fejét. A kétfejű birodalmi sas tehát a teljes Imperium Romanumot jelenti. A német királyt választása után pajzsra emelték, mely trónralépést jelentett. Az ünnepélyes aktushoz aranypajzsot használtak. Annak érzékeltetésére, hogy a választott német király egyúttal római császári méltóságnak a várományosa, azért szembeszökően, tehát feketén festették rá az aranypajzsra a római birodalmi sast. Így lett fekete-sárga a római birodalmi szín, ami I. Barbarossa Frigyes (1152) óta kimutatható. Midőn végre III. Ince (1201) óta a birodalmat hűbérként adományozza az Egyház legjobb belátása szerint és így az ünnepélyes felkenés által szakrális jellege is van a Birodalomnak: ««sacrum imperium – Szent Birodalom», azóta övezi a sasfejeket dicsfény.

A római császárság restaurálása az Egyház reneszánszgondolata volt, melyet a korai középkorban a német királyok valósítottak meg központi német erőkre támaszkodva. Amíg azonban a német királyok a császári eszmekör varázsába merülve mindinkább eltávolodtak a német valóságtól s a császári főhatóság vallásos alapjától (mindkettő II. Frigyesben kulminált), azalatt megszületett az új német partikularizmus, ezúttal törzsek helyett territoriális alapon.

Az interregnum katasztrófális lezüllése végre érvényre juttatja a németségben a nagy tradíciókat. Erős nemzeti felbuzdulás előzi meg a királyválasztást, melyből Habsburg Rudolf kerül ki győzelmesen. Vele a német délnyugat legtehetősebb és legtehetségesebb dinasztiája, egyszersmind azonban az akkori német típus legragyogóbb és legigazibb képviselője került a német trónra. Családja nemsokára megszerzi a római császári koronát is és azt rövidebb megszakításoktól eltekintve hivatalosan 1806-ig, valójában pedig a világháborúig viselte. A világnak ez a leghatalmasabb és szinte legősibb uralkodóháza birodalmát kerek egy századdal élte túl, ami páratlan a világtörténelemben.

A dinasztia-alapító Rudolf király hivatásának minden téren teljesen magaslatán állott és nem rajta múlott, hogy már nem tudta a Staufok német bűnét jóvá tenni és nem sikerült az egységes Németországot örökös királyságként újra a Birodalom hatalmi forrásává tenni. A Staufok még megtehették volna, ha nem törvényesítették volna az örökös territoriális hatalmakat. Miután azonban ez megtörtént és II. Frigyes (1215) szentesítette a szuverén alattvalót, a német történelemnek ezt a végzetes csodabogarát, a Birodalom széthullását már csak feltartóztatni lehetett. Ezt tették becsülettel a Habsburgok félévezreden keresztül, csakis önerejükre támaszkodva.

Mint német király keresni a császárságot és mint önérzetes nemzeti király lépni a keresztény nyugat élére, ez akkor már lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint a tisztán német nemzeti erőforrást mással pótolni, arra alapítani a nemzetfeletti császárság eszméjét. Az Ottók szellemében, de már III. Ince két-kard elmélete értelmében akarta Rudolf, a sacrum impériumot újból felvirágoztatni. Vörös fonálként húzódik végig ez a törekvés a Habsburgok egész történetén, mindegyikük ezt kereste példátlan kitartással és hithűséggel egészen napjainkig. Rudolf az éppen szabaddá lett babenbergi hűbérekkel növelte családja birtokállományát, mely már I. Albrecht alatt összefüggő uralmi komplexumot jelentett Elzásszal, Svájccal, a világháború előtti Ausztriával. Rudolf politikáját szerencsésen folytatták, úgy hogy már a XV. század második felétől kezdve a Habsburgok tisztán családuralmi területeik alapján, vagyis teljesen függetlenül a német királyi és római császári koronáktól, európai nagyhatalom voltak. E birtokállományuk teszi ettől kezdve a Birodalom erőforrását, ahol az alattvalók sokfélesége még inkább aláhúzta a szentbirodalom nemzetfelettiségét.

Az Egyház tehát már a kora középkorban újjáalakította a nyugatrómai birodalmat nemzetfeletti és keresztény népcsaládi értelemben és a német királyokra, mint az akkor leghivatottabbakra ruházta rá azt. A XIII. században a Habsburgok lépnek ennek az egyházszabta és teljesen középkori feladatnak birtokába. Ők is valósították meg újra és tartották fenn egészen napjainkig, sokszor leküzdhetetlen nehézségek ellenére is. Csak a minap döntötte meg a nacionalizmus ezt a középkori politikai csodadómot és ma már csak fanyaran örülnek a felszabadított népek a kétes értékű szabadságnak. Holnap pedig afelett törik majd fejüket, hogy mivel is lehetne pótolni azt a sokat ócsárolt, de nagyjában mégis csak áldásos berendezkedést, melyet egy évszázadnyi ádáz küzdelem árán tudtak csak nagy nehezen felborítani.

A német nép tragikuma köztudomásúlag a hitszakadás. E világnézeti szakadás azóta kultúrájában és szellemében is teljesen kettéválasztotta, mert meghasonlásba kergette az azelőtt lelkileg egységes német népet. Nyilvánvaló lélektani jelenség, hogy a rokonság a meglévő ellentéteket nemcsak ki nem egyenlíti, hanem még inkább kimélyíti. A dinasztia s az egész Szent Birodalom értelme és jelentősége azóta a németség nagy része előtt elvből idegen. A nemzeti történetírás a bismarcki Második Birodalom óta német múlton a Hohenzollernek protestáns porosz-centrifugális mozgalmát érti, mely kerek 300 éven keresztül ármánykodott, a birodalom minden ellenségével szövetkezett és semmiféle eszköztől sem riadt vissza, míg célját el nem érte: az Első Birodalmat, a katolikus német-római császárságot fel nem borította.

Szerte Európában nemzeti államok keletkeznek s erősödnek és a rátermett uralkodók nem mulasztják el ezt a nemzeti momentumot is eredményesen bevonni családi érdekeik szolgálatába. A Tudoroktól és Bourbonoktól kezdve a legújabb idők montenegrói királykájáig minden uralkodó azon volt, hogy a leghathatósabb s legkönnyebb pózban, a nemzeti pózban tetszelegjen és nemzeti babérokat fonva saját feje körül, sokszor minden személyi ok nélkül népszerűvé váljék. A Habsburgoknak ez nem adatott meg. A koronák sokfélesége, az alattvalók vallási, nyelvi, műveltségi tarkasága, egyszóval a történelmi és emberföldrajzi adottságok I. Miksa (1486) óta lehetetlenné tették, hogy az uralkodóház bármely tagja körülrajongottan népszerű legyen, hogy egy nemzeti eszmét képviselve tömegeket tudjon magával ragadni! Pedig nagyon sokan rátermettek lettek volna, pl. Rudolf, I. Albrecht, a Ferdinándok, vagy I. Miksa maga, az utolsó lovag, vagy V. Károly, aki egyike a világtörténelem legnagyobbjainak, a Józsefek, azután a történelem határozottan legkiválóbb uralkodónője, a példás anya és hitves Mária Terézia, Ferenc József! Ezekkel szemben alig néhány a kiskaliberű: a teljesen képtelen II. Rudolf, az erkölcsileg alantjáró II. Lipót, a lelki beteg V. Ferdinánd, a vallásilag megbízhatatlan II. Miksa. A többi puritán jellem, példás családi életet élnek, őszintén s férfiasan igyekeznek uralkodói kötelességeiknek eleget tenni. Azt akarják tenni, amit helyükben minden igaz ember tenne s amit helyükben bármely ünnepelt nemzeti uralkodó egészen biztosan szintén megtett volna, ha történetesen erre a legmagasztosabb, de éppen ezért legnehezebben betölthető trónra született volna. A Habsburgok természetesen nem ismerhettek ambíciót. Mit is ambicionálhatott volna az, aki mint uralkodó a világnak közismerten első gentlemanje? I. Napóleonig minden valamirevaló európai uralkodó titkon vagy nyíltan, de magától értetődően ambicionálta a császári diadémot. A császároknak maguknak tehát csak a szürke kötelességteljesítés maradt hátra. A legtöbb Habsburg személyéről a legszigorúbb vizsgálat is csak jó erkölcsi bizonyítványt állíthatna ki és mégis, egyikük sem népszerű, nem körülrajongott, nem ideál. Szürke kötelességteljesítésért nem jár szobor, mást viszont nem tehettek, más érvényesülési lehetőségük nem volt. Ezzel szemben állandóan oly feladatok elé voltak állítva, amelyeknek teljesen eredményes megoldása lehetetlen volt, az anyagi eszközök, vagy egyéb feltételek híján, vagy világnézeti, elvi okokból, de majdnem mindig önhibájukon kívül. Nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést sem, hogy vonzó személyiségek lehessenek, ellenfeleik pedig e téren is szinte tobzódhattak és ezt nem is mulasztották el. A «semper humanum» mindig vonzó, gyengéit szívesen nézik el. Viszont a rideg majestas lehet fenséges és hátborzongató, de sohasem szeretetreméltó, nem kelt lelkesülést, ami pedig az érvényesüléshez úgy kell, mint a kikelethez a napsugár.

Uralmuk eredményeit véve szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy az uralkodócsalád Luther idején V. Károly alatt érte el delelőjét. A világ első hatalmassága volt már akkor, amikor a mai államok legtöbbje még alig élte serdülőkorát. A feladatuk a trónon a legnehezebb: megőrzése a katolikus középkor eszmevilágának s eszményi értékeinek, másfelől pedig védekezés a humanizmus és annak torzszülöttje, a vallási-világnézeti (protestantizmus) és faji (nacionalizmus) önzés ellen. E védekező feladatnak azonban máris ott volt egy agresszív előfeltétele is: az újkori államhatalom. A kultúra fejlődése mindinkább erős, állandó irányzatú és központi kormányzatot követelt. Fejlődését csak erős céltudatosság garantálhatja eredményesen és ez a kultúrkövetelmény húzta meg Európa-szerte a halálharangot a rendi középkor felett. Voltaképpen ez a belátás lett az újkor születésnapja, nem pedig Amerika felfedezésének, vagy Konstantinápoly elestének évszámai. Hiszen Amerikát tulajdonképpen a «mayflower» fedezte fel, Konstantinápoly pedig az  egyházszakadáskor esett el. Az idők jelét tagadhatatlanul a franciák ismerték fel elsőnek és alkalmazták már régen és eredményesen. Míg azonban e kultúrkövetelmény felismerése és alkalmazása V. Károlynál Flandriában, Burgundiában és Spanyolországban majdnem egyidőben volt, addig a kettő közötti időszak az ő utódainál a birodalom többi részén nagyon változik: az örökös tartományokban és Csehországban a harmincéves háború végéig, Magyarországon pedig egészen 1848-ig tartott. A franciák adták a világnak Szép Fülöpben az első modern abszolutisztikus uralkodót (eltekintve az olaszországi reneszánsz kényuraktól), mert az abszolutizmust a fejlődő kultúra követelte. A kérdés felett természetesen lehetnek különböző vélemények. A tény azonban az, hogy földrészünk abszolutisztikus múltja nélkül mai kultúránk szinte elképzelhetetlen. Hogy a rendiség igyekezni fog uralmát megtartani, hogy megkísérli majd magát a köztudatban a nemzettel azonosítani (jóllehet a «nemzet» mai fogalma Európában anakronizmus a nagy forradalom előtt), hogy kiváltságai elismerését «alkotmány»-nak fogja minősíteni, ez mind magától érthető, valójában azonban csak nálunk és Lengyelországban sikerült.

Az uralkodás új receptje már fel volt találva, elfogadásával és alkalmazásával tehát a Habsburgok csak azt tették, amit helyükben a történelem bármelyik uralkodója szintén megtett volna. Az uralkodás új módszere azonban egyáltalán nem változtatott katolikus és természetesen továbbra is univerzális politikai vonalvezetésükön, ahogyan a cseh és magyar koronák megszerzése sem változtatott rajta. A koronák elvégre territoriális értéküknél, vagyis önsúlyuknál akkor sem nyomtak többet a latban. A magyaroké pedig akkor még a mainál is kevesebbet jelentett. Hiszen a dinasztia két ágának európai birtokállománya akkor a mai értelemben magában foglalta Hollandiát, Belgiumot, Spanyolországot, Olaszország háromnegyedrészét, Németországot, a régi Monarchiát Galícia és Bukovina kivételével. De ezektől eltekintve annyira meg voltak győződve házuknak a keresztény nyugat felett való küldetésszerű impériumáról, hogy tragikus determináltsággal el sem tudtak képzelni kötelesség-konfliktust! Uralmi hatáskörüket mindig patrimoniális alapon látták el. Központi gondolat a császári ház katolikus feladata. A harmincéves háború például nekik és csakis nekik még vallásháború is. A császári ház, Casa d’Austria, mindig magában egyesítette mindkét ágat. Az Ausztria szó itt nem territoriális, tehát semmi köze a földrajzi Ausztriához, hanem csakis imperiális értelmű, a dinasztiát mint ilyent értették ezen már az első Habsburgok óta. XIII. és XIV. Lajos francia királyok feleségei például spanyol infánsnők voltak, mégis Anne d’Autriche és Marie Therese d’Autriche néven szerepelnek a francia történelemben. Utolsó megnyilvánulása ennek a felfogásnak 1806-ban történt, midőn II. Ferenc császár a német-római trónról lemondani kényszerült, de megtartotta a diadémot és az impérium többi, birtokában lévő jelvényeit (ezeket Napóleon sohase követelte magának) és saját házát, Domus Austriae, uralmi területeitől teljesen függetlenül örökösen  császárivá nyilvánította. Tehát  mind történetileg, mind jogilag teljesen megokolatlan e ténykedésből bármilyen összbirodalmi következtetést levonni. A sacrum imperium utolsó fellobbanásának azonban Ferenc József vétóját kell tekinteni a X. Pius megválasztását megelőző konkláve alkalmából. Ekkor ugyanis még elfogadták a vétót és X. Pius csak megkoronáztatása után nyilvánította megszűntnek ezt a római császári előjogot.

A harmincéves háborút a Habsburgok a német birodalomban önhibájukon kívül elvesztették, de örökös tartományaikban megnyerték, mert sikerült azokat abszolút hatalmuk alatt egységes nagyhatalomba tömöríteni. Jogilag csak a legkisebb egység, a magyar királyság maradt külön. Az ekkor kezdődő évszázad szemtanúja lett a Habsburgok grandiózus katolikus és univerzális nagytettének, a törökök ellen való gigászi küzdelemnek és diadalnak. Ennek nagyszerűségét csak növeli az a körülmény, hogy a hosszú háborút egyszerre két fronton, nálunk a törökök és a Rajnán a franciák ellen kellett megvívni. Ezért és csakis ezért nem lehetett például a szentgotthárdi győzelmet kiaknázni, ahol tulajdonképpen nem a török, hanem rajta keresztül szövetségese, a francia király kapott ki. Lisola marquis-t, korának egyik legtehetségesebb diplomatáját ugyanis közvetve XIV. Lajos kényszerítette a vasvári béke hirtelen megkötésére, mert csak így tudta a Montecuccoli hadműveleteihez égetően szükséges szabad kezet biztosítani. Az eredmény Lisolát igazolta: csakis ily előzmények után lehetett kb. 20 év múlva a hőseposzba való győzelmes törökkiűzést megkezdeni.Ez és a jövő időszak nagyjában a dinasztia összes uralmi területein az érthetően ujjongó katolikus megújhodásnak jegyében játszódik le. E kor kultúrájának bélyege a gyermekesen pajzán és oly bensőséges barokk. Ennek a kultúrának a központja Bécs, ahol az eredeti német mellett a császári univerzalizmus is kezd mindinkább kidomborodni. Az akkori Európa csak két metropolist ismert: a francia Párist és a német Bécset. Ebben a barokk kultúrában jut utoljára és eszményi teljességben kifejezésre a dinasztia katolikus univerzalizmusa, mely akkor még harmonikusan kapcsolta lelki egységbe területeinek és sokféle alattvalóinak többségét.

MEGJELENT:

Bangha Béla SJ (főszerk.): Magyar Kultúra. XXI. évf. 2. sz. (1934. január 20.) 60-64. old.

Vissza a történelmi apologetika oldalára

Boldog IV. Károly apostoli magyar király földi halálnak és égi születésnapjának 90. évfordulójára

„Midőn kikötött velem a hajó, sírom küszöbére léptem” – mondta Károly király Zita királynénak, hőn szeretett hitvesének, 1921. november 19-én, amikor megérkeztek Madeira szigetére. A szentéletű király valószínűleg érezte, hogy számára innen már nincs visszaút. Ekkor Károly király még csak a királynéval érkezett a szigetre, az „óceán virágára” – ahogy a helyiek nevezték –, ahová csak a következő hónapokban követték őket gyermekeik. A királyi család roppant szegényes körülmények között élt, mivel az Antant hatalmak rátették a kezüket a Habsburg család vagyonára, és – miképpen a katonák Krisztus Urunk ruháin a kereszt tövében – visszataszító osztozkodásba kezdtek. Mit sem törődtek a családdal. Miért is törődtek volna? Pusztulásukat kívánták! El akarták veszejteni Isten kiválasztottait, a királyt és családját, hogy soha többé helyre ne állhasson a rend. A megígért segélyt sem folyósították, így Károly királynak fel kellett adnia szállodai lakását, és egy portugál nemes által felajánlott hegyi házba költözött. Az nemes úr úgy gondolta, hogy háza ideális nyári szállás lesz a királynak, de a család anyagi körülményei megkövetelték, hogy már februárban elhagyják a napfényes tengerpartot, s így Őfelsége egy ködös, nyirkos, párás, hideg hegyi faluba került. Március elsején váratlan üzenet érkezett Károly királyhoz, egy öreg kapucinus szerzetes halálos ágyától üzent Őfelségének, hogy ha Isten színe elé járulhat, esedezni fog a Királyok Királyához száműzött uráért. Károly király ekkor még nem tudta, hogy egy hónap múlva már együtt fognak imádkozni a haláláig hűséges szerzetessel Isten Országában. A király március 9-én meghűlt, s a betegség azonnal megtámadta gyengülő tüdejét is, s mivel pénz hiányában nem hívhattak orvost sem, így a betegség teljesen elhatalmasodott Károly királyon. Az orvosi segítség már későn érkezett, addigra semmilyen kezelés nem segített a beteg uralkodón. Haláláig megmaradt tudatánál, életgyónását negyvenfokos láz mellett végezte. Nagyon gyakran kapott fulladásos rohamot, amelyek (csodás módon) csak a szentmisék idején nem jelentkeztek. Ha Zita királyné hogyléte felől érdeklődött, ő csak ennyit válaszolt: „Csak semmi zúgolódás!” – s közben el sem mozdította tekinteték a falon lógó feszületről – „Azértkell ennyit szenvednem, hogy népeim újra egymásra találjanak!” – pedig nagyon súlyos fájdalmak gyötörték. A család osztrák szolgálattevője a következőképp emlékezett meg azokról a szomorú napokról: „Végig az volt az érzésem, hogy Krisztus keresztje alatt állok, és az Ő segítségére kell lennem. Károly király az Úr Jézushoz hasonlóan viselte szenvedéseit: napjai egy folytonos imaláncot alkottak. Amikor beléptem a szobájába, ő mindig imádkozott,legtöbbször szeretett hitvesével együtt.” Károly király március 27-én magához vette az útra való szentségeket, s táviratozott Magyarország hercegprímásának, és Bécs hercegérsekének, hogy imádkozzanak érte. Április elsején enyhe javulás után hirtelen válságosra fordul állapota, a királyt lázálmok gyötörték. Zita királyné szinte végig vele volt, s udvari káplánja lejegyezte minden szavát, köztük a következőket: „Igen megkoronázott király vagyok, azt letagadni nem lehet!”. Az utolsó percekre behívta legidősebb fiát, az ifjú Ottót, hogy példát mutasson neki, hogyan hal meg egy katolikus uralkodó. Megáldotta gyermekeit, elbúcsúzott szeretett feleségétől, majd egy szaggatott párbeszédbe kezdett – bizonyosan már a Mennyei Atyával –, s nem sokkal később, 12 óra 23 perckor az Oltáriszentség imádatában, ajkán a „Fiat voluntas tua!” (Legyen meg a Te akaratod!) szavakkal visszaadta lelkét a Teremtőnek!

Álljon előttünk példaként szentéletű királyunk krisztusi élete és halála! Forduljunk hozzá imáinkban, hogy szenvedései kedvet találjanak az Úr előtt, és Károly király népei újra egymásra találjanak!
 
Boldog Károly király! Könyörögj értettünk! Amen.

Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Új Ember, Budapest, 2004. 140-150.

der Schwarze Ritter