1956. október 23. ötvenhatodik évfordulójára

Több mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és – ha rövid időre is – lerázta azt magáról. Már-már mondhatni hagyományosan forradalomnak nevezzük ’56-ot, de be kell látnunk, hogy az események nem forradalmiak. Ennek megértéséhez egy dolgot kell látnunk. A forradalom mindig a törvényes rend elleni erőszakos harc, melyet a Katolikus Egyház is elítél katekizmusában és tanításában egyaránt. Hazánkat a Kádár nevű köztörvényes bűnözőről elvezett korszakban (1956-89) ’56-ot még ellenforradalomnak titulálták, ami szintén helytelen kifejezés, hiszen az ellenforradalom a „forradalom ellentéte”, azaz a rend helyreállítása (restauráció). Sajnos 1956-ban – noha voltak legitimista kezdeményezések – nem volt idő az ellenforradalom kibontakozására. Mi tehát ’56? Népfelkelés, népharag, melyben nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek alapvető szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt. Az 1956. október 23-i események Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni népfelkelése és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.

Kik ’56 hősei? Egyértelműen azok, akik fegyvert ragadtak az elnyomó hatalom ellen, akik ledöntötték a fél világ urává lett közönséges gengszter, Sztálin óriási bálványszobrát. Igen, akik felkeltek és harcoltak azok ellen az elnyomók ellen, akik 1945-ben hazánkat „felszabadították” a törvényesség és igazságosság alól, és a hamis egyenlőség, hamis szabadság leple alatt nemzetünktől, hitünktől, de emberségünktől idegen rendszert erőltettek ránk.

Ezeknek a napoknak van még egy hőse – talán a legnagyobb –, egy szentéletű ember, akinek olyan sokat köszönhetünk, de akit olyan hamar el tudunk felejteni. Ő volt az, aki egész nemzetünk helyett, mindannyiunk nevében kiállt, és valódi, törvényes államfőként lépett fel a törvénytelenek sokaságában. Mindszenty József, bíboros úrról, a Magyar Királyság eddig utolsó hercegprímásáról van szó. 

A bíboros urat még 1948-ban tartóztatták le hamis vádakkal, a megerősödő kommunista rezsim vezetői, tudták ugyanis, hogy ő az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelenti törvénytelen diktatúrájukra. Mindszenty volt az, aki kimondta, nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A bíboros úr ’56 valódi mártírja, aki törvényes államfőhöz méltón egész népéért harcolt, majd egész népéért szenvedett. „Mindszenty gondolatainak háta mögött nem az egyházi nagybirtok volt – amivel őt sokan ma is vádolják –, hanem a legitimizmus. Ez volt az ő centrális elképzelése, és ebbe semmiféle kompromisszum nem fért bele, nemhogy egy, a kommunistákat is magába foglaló népfront. Ő nemcsak királyt akart koronázni Magyarországon, hanem addig is, mint Magyarország első zászlósura, kvalifikáltnak érezte magát a közbenső időre az államfői szerepre.” – írja a liberális Bibó István, aki a legfinomabban fogalmazva „nem kedvelte a bíboros urat”.

Mindszentynek a „forradalmi kormány” ugyan visszaadott minden egyházi és közjogi funkciót, ami halvány remény volt, hogy a nemzet visszatérhet a történeti alkotmányhoz, de sajnos nem így történt, a szabadságharcot leverték, kegyetlen megtorlás következett. Mindszenty József hercegprímás száműzetésbe kényszerült, történeti alkotmányunk helyreállítása még ma is várat magára.

Akikre ma „mártírokként” emlékezünk, a liberális Bibó, vagy a „reformkommunista” Nagy Imre és egyéb „temetetlen halottak” valójában mellékszereplői (ráadásul nem is pozitív résztvevői) a történetnek. Ők csak kullogtak a szabadságharc igazi hősei mögött, akik életüket adták a bolsevik hordák elleni harcban. Nagy és társai egyébként nem is akartak többet egy "jugoszláv-mintájú" külön utas kommunizmusnál...

A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése azonban ma is megdobogtatja a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és bűntársai egy megrémített, megalázott nemzet hasát kölcsönökből teletömte. 1956 a miénk! Azoké, akik vissza akarják vezetni ezt az országot a törvényes, isteni rendhez, a Szent Magyarországhoz, melyért Mindszenty József halálig fohászkodott.

Emlékezzünk ma büszkén a hősökre, akik Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov-koktéllal harcoltak a magyar szabadságért a szovjet csapatok ellen, s ne felejtsünk el hálát adni Istennek, hogy a vészterhes XX. században is olyan szentéletű őrangyallal ajándékozta meg nemzetünket, mint Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és haláláig törvényes államfője.

der schwarze Ritter

Szent István király, Országunk Oszlopa

A XXI. század létbizonytalanságában, világnézeti-, eszmei-, ideológiai zűrzavarában felmerülhet(ne) bennünk a kérdés, kit és mit ünneplünk augusztus 20-án. Alkotmányt? Államalapítást? Európaiságunkat? Magyarságunkat? Súlyos szavak ezek, de mégis, mintha jelentőségüket vesztették volna, annyit szajkózták a fülünkbe. Az „egyszeri ember” ezáltal odáig jutott, hogy „ma szabadnap van”. Botrány.

„Az alkotmány ünnepét ülő”, harcos kommunisták, vagy ál-európaiságukat hirdető liberálisok mára háttérbe szorultak, helyettük a közönyben poshadó, elvtelen, agymosott, vegetáló tömegember lett a tendencia. Sokan épp úgy jutottak ide, hogy az előző választások „fülkeforradalma” során győzött a „konzervatív” irány, így hirtelen nincs ki ellen kivonulni, tehát ülhetnek babérjaikon, mert éveken belül beköszönt a földi (konzum) paradicsom… Vagy mégsem?

Katolikus keresztényként nem lehetünk elégedettek. Nagyon szép és nemes dolog, hogy az „új alkotmány preambulumában” szerepel „az Isten áldd meg a magyart” idézet, s tény, hogy ez által a legtöbb szabadkőműves befolyás alatt álló, nyugat-európai országot messze leköröztük keresztény hitünk megvallásában, de felmerül a kérdés: Ez volna a maximum? Ez Szent István öröksége?  S tulajdonképpen ezt ünnepeljük ma? 

Szent István király szentté avatásának évfordulója van. Az 1038. augusztus 15-én elhunyt, s halálos ágyán országát Szűz Máriának ajánló szent uralkodót szintén szent életű utóda, Szent László király közbenjárására 1083. augusztus 20-án kanonizálták a Katolikus Anyaszentegyház szentjeként. Mit is jelent ez? István, első királyunk életszentségének elismerését, miszerint katolikus hívőként valljuk, hogy üdvözült, és életével példát mutat utódainak. Nem volt bűntelen, miképpen egy ember sem, de nem is az a szent, aki bűntelen, hanem aki egzisztenciálisan igent mond Isten hívására, az Igazságra, Krisztus tanítására, s átengedi magát, hogy ne ő, hanem általa a Szentlélek cselekedjék. Szent István így cselekedett, ezért ünnepeljük őt, s kérjük közbenjárását az ő öröksége, Hazánk és népünk sorsának jobbra fordulásáért, s az igazságos, szent királyság restaurációjáért!

Miben mutat példát nekünk a szent király? Abban, hogy a maximumra törekedjünk. Ismerjük fel, hogy emberek vagyunk, és emberi voltunknál fogva Isten képmására teremtett személyünk van, s ezáltal küldetésünk, hogy szentek legyünk, azaz hogy üdvözüljünk. Példát mutat utódainak, a királyi családoknak uralkodásban és politizálásban is, de nem csak nekik. Minden családnak, minden férfinak – s felesége Boldog Gizella királyné minden nőnek. Döntése folytán egy ország vált kereszténnyé.  Egy igazi atya, egy igazi férfiú döntésén múlhat egy család, de egy nemzet, vagy milliók sorsa. Gondoljunk csak Ábrahámra és Sárára! Ha Ábrahám nem indul el Isten hívására Úr városából, most nincs kereszténység, iszlám és zsidóság sem. Egy emberi döntés – ha Istenben történik, történelmet alkot!

Dicsőség ezért a döntésért Istennek és dicsőség Szent István királynak, aki az Isten jobbján foglal helyet! A szent király nem politikai megfontolásból, vagy az „európai integrációért” vette fel a kereszténységet, s térítette meg – folyamatosan – egész országát, hanem egzisztenciálisan átadta magát Istennek, s belátta királyként ez a kötelessége. Amikor Magyarország vezetőinek az lesz az első, hogy minél több magyar ember üdvözüljön, akkor nyugodhat meg a katolikus keresztény magyar ember, de akkor sem tétlenkedhet, tálentumait haláláig kamatoztatnia kell. Amelyik vezetés a „vallásszabadság” nevében ál-vallásokat emel az úgynevezett történelmi egyházak közé, az nem keresztény, sőt Isten és ember ellenes! Farizeusok, képmutatók!

Szent István Krisztus katonája volt, és az mindörökké. Példát mutat, hogy hitünkért és az igazságért minden nap meg kell vívni harcunkat. A szent király helyesen forgatta Krisztus kardját, őszinte, igaz és bölcs uralkodó volt, amiért az öröklétben elnyerte méltó jutalmát. Nem alapított holmi „álladalmat”, keresztény királyságot hozott létre, az Örök Atya mennyei királyságának mintájára, melynek alappillérei az isteni erények mellett, az igazság és a jog voltak. A magyar nép szelleméhez illő, katolikus törvények voltak ezek, melyek megalapoztak egy kilenc évszázados át erős királyságot. Ez Szent István politikai öröksége. Ezután sóvárog ma a magyarság – még ha nem is tudja, hogy ezt óhajtja, hiszen gyakran elvakítja a tűzijátékok (!) és egyéb materiális hívságok fénye, s nem tud koncentrálni a valódi, örök értékekre!

Arra kérem kedves olvasóimat, álljunk meg egy pár percre ma vagy a héten, s gondoljuk át a fentieket! Merjünk igent mondani Istennek az ő hívására, merjünk katolikusok és magyarok lenni! Kövessük királyi apostolunkat, ki – Hartvik püspök Szent István legendáját idézve – valóban a magyarok apostola! Fogadjuk örömmel, amit Isten ránk ruházott, s merjünk együtt küzdeni egy Szent Magyarországért, egy keresztény, igazságos királyságért! 

Szent István király! Könyörögj értettünk!

der schwarze Ritter