Buda expugnata!

Bécs, 1686 tavasza. I. Lipót német-római császár, magyar király hosszan hallgatott, amikor sógora, Lotharingiai Ferenc elé tárta a Magyar Királyság felszabadításának tervét. Gondolkodott, vagy bölcsességért fohászkodott? Egy biztos, nehéz döntés előtt állt. Noha stratégiailag Fehérvár ostroma logikusabbnak tűnt, Károly herceg ragaszkodott hozzá, hogy elsőként Budát foglalják el, mely nemcsak hatalmas erkölcsi győzelem lehet a török felett, hanem főként királyi gesztus a magyarság gyámolítása.

Lipót király jóváhagyta a haditervet, hiszen tudta, hogy Károly a nagy Montecuccoli mellett tanulta a hadművészet rejtelmeit, már húsz esztendeje folyamatosan a török ellen harcolt, és ismerte az ellenséget. Ha ő kockáztat, hát bizalmat szavaz neki. A sereg a Duna két partján indult meg, Lotharingiai Károly negyvenezer fős seregét a túlsó parton Miksa Emánuel bajor választó húszezres hadereje követte. A felszabadító sereghez Buda alatt kiegészült Eszterházy Pál nádor húszezer magyarjával. A francia, bajor, szász, spanyol, portugál, itáliai önkéntesekkel együtt százhúszezer katona várakozik, hogy meginduljon a roham. Igazi, keresztény európai összefogás ez. A vállalkozás földi patrónusa a Szent liga atyja, Boldog XI. Ince pápa, aki a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta a szent ügyet.

Buda 1686 nyarán már majd’ 145 esztendeje Oszmán igában szenvedett, nem kevesebb, mint tízezer válogatott janicsár és szpáhi védte a várost. A vár parancsnoka a hetven esztendős, harcedzett, félelmet nem ismerő budai pasa, Abdurrahman volt. A három kilométer hosszú várfalakon és a bástyákon négyszáz ágyú állt tüzelésre készen. A helyőrség tudta, hogy a támadók ezúttal elképesztő lendülettel fog támadni. A janicsárok és szpáhik között még nyilván akadtak, akik a két évvel korábbi ostrom során is részt vettek a védelemben, és reménykedtek, hogy ennek a küzdelemnek sem lesz más a kimenetele.

Az előző ostromból Károly herceg azonban sokat tanult, ezúttal gondolt az utánpótlásra, ötszáz hajó, és háromezer szekér kísérte a seregét. A legkorszerűbb ostromlövegeket és mozsárágyúkat vontatták a falak alá. Június 19-én össztűz zúdult a falakra, majd roham rohamot követett. Itt került bevetésre először nagy számban a gránát, s a birodalmi utászok ostromárkokat ástak. A támadók vesztesége így is hatalmas, naponta átlag 700 halott és sebesült. Júliusban egy reggel az ágyúzás alatt fülsüketítő robbanás rázta meg a várat. A fél órás lőpor- és égett hússzagú felhőből elképesztő látvány tárul az ostromlók szeme elé. Az egyik török lőporraktár felrobbant. A várfal mintegy kétszáz méteren megrongálódott. Abdurrahmann pasát felszólítják a megadásra, de ő a gondolkodási idő egyetlen éjszakája alatt feltölteti a rést, és visszautasítja a feltételeket. Nem volt választása. Hithű muzulmánként nem tehetett mást, de egyébként sem, hiszen aki visszavonul, annak rövid időn belül megérkezik Konstantinápolyból a rettegett selyemzsinór. Sorsa megpecsételődött: győz vagy meghal.

Az ostrom még hat hétig tartott, eközben megérkezett az Oszmán felmentő sereg is, de nem mert megütközni Károly hadaival. Károly ekkor már félelmetes ellenfél volt a török szemében. Hírneve a kahlenbergi és bécsi győző, nagy Jan Sobieskiével vetekedett. A felmentő sereg végignézi, ahogy Károly serege lassan, de biztosan megveti magát Buda bástyáin. Az utolsó, egyben győztes roham 3 nappal Buda 145 éves török kézre kerülésének évfordulója után, 1686. szeptember 2-án indult meg: a hagyomány szerint magyar csapatok érték el először a falakat, és tűzték ki csapataik zászlóját. A védők visszaszorultak az utcákra. Nem volt kegyelem a kereszt ellenségeinek, sem a törököknek, sem a mellettük mindvégig kitartó és őket a kereszténység ellen uszító zsidóknak. Abdurrahman pasa és testőrsége is elesett. Amikor a császári és királyi csapatok bevonultak a városba a vezérek tiszteletüket nyilvánították a legyőzött előtt. A hír futótűzként terjedt, egész Európában felzúgtak a harangok, és minden templomban felhangzott a Te Deum. Európa védőbástyája újra keresztény kézre került. A nagyobb városokban karneválokkal és tűzijátékokkal ünnepeltek. Rómában egy teljes napon át szólt minden templom és katedrális összes harangja. 

Budát megvívták! Istennek legyen hála! 

Der schwarze Ritter

"Gyógyítsatok - Legyetek mind gyógyító lelkületűek!"

Szeretettel várunk minden kedves Érdeklődőt újabb előadásunkra!

1956. október 23. ötvenhatodik évfordulójára

Több mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és – ha rövid időre is – lerázta azt magáról. Már-már mondhatni hagyományosan forradalomnak nevezzük ’56-ot, de be kell látnunk, hogy az események nem forradalmiak. Ennek megértéséhez egy dolgot kell látnunk. A forradalom mindig a törvényes rend elleni erőszakos harc, melyet a Katolikus Egyház is elítél katekizmusában és tanításában egyaránt. Hazánkat a Kádár nevű köztörvényes bűnözőről elvezett korszakban (1956-89) ’56-ot még ellenforradalomnak titulálták, ami szintén helytelen kifejezés, hiszen az ellenforradalom a „forradalom ellentéte”, azaz a rend helyreállítása (restauráció). Sajnos 1956-ban – noha voltak legitimista kezdeményezések – nem volt idő az ellenforradalom kibontakozására. Mi tehát ’56? Népfelkelés, népharag, melyben nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek alapvető szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt. Az 1956. október 23-i események Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni népfelkelése és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.

Kik ’56 hősei? Egyértelműen azok, akik fegyvert ragadtak az elnyomó hatalom ellen, akik ledöntötték a fél világ urává lett közönséges gengszter, Sztálin óriási bálványszobrát. Igen, akik felkeltek és harcoltak azok ellen az elnyomók ellen, akik 1945-ben hazánkat „felszabadították” a törvényesség és igazságosság alól, és a hamis egyenlőség, hamis szabadság leple alatt nemzetünktől, hitünktől, de emberségünktől idegen rendszert erőltettek ránk.

Ezeknek a napoknak van még egy hőse – talán a legnagyobb –, egy szentéletű ember, akinek olyan sokat köszönhetünk, de akit olyan hamar el tudunk felejteni. Ő volt az, aki egész nemzetünk helyett, mindannyiunk nevében kiállt, és valódi, törvényes államfőként lépett fel a törvénytelenek sokaságában. Mindszenty József, bíboros úrról, a Magyar Királyság eddig utolsó hercegprímásáról van szó. 

A bíboros urat még 1948-ban tartóztatták le hamis vádakkal, a megerősödő kommunista rezsim vezetői, tudták ugyanis, hogy ő az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelenti törvénytelen diktatúrájukra. Mindszenty volt az, aki kimondta, nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A bíboros úr ’56 valódi mártírja, aki törvényes államfőhöz méltón egész népéért harcolt, majd egész népéért szenvedett. „Mindszenty gondolatainak háta mögött nem az egyházi nagybirtok volt – amivel őt sokan ma is vádolják –, hanem a legitimizmus. Ez volt az ő centrális elképzelése, és ebbe semmiféle kompromisszum nem fért bele, nemhogy egy, a kommunistákat is magába foglaló népfront. Ő nemcsak királyt akart koronázni Magyarországon, hanem addig is, mint Magyarország első zászlósura, kvalifikáltnak érezte magát a közbenső időre az államfői szerepre.” – írja a liberális Bibó István, aki a legfinomabban fogalmazva „nem kedvelte a bíboros urat”.

Mindszentynek a „forradalmi kormány” ugyan visszaadott minden egyházi és közjogi funkciót, ami halvány remény volt, hogy a nemzet visszatérhet a történeti alkotmányhoz, de sajnos nem így történt, a szabadságharcot leverték, kegyetlen megtorlás következett. Mindszenty József hercegprímás száműzetésbe kényszerült, történeti alkotmányunk helyreállítása még ma is várat magára.

Akikre ma „mártírokként” emlékezünk, a liberális Bibó, vagy a „reformkommunista” Nagy Imre és egyéb „temetetlen halottak” valójában mellékszereplői (ráadásul nem is pozitív résztvevői) a történetnek. Ők csak kullogtak a szabadságharc igazi hősei mögött, akik életüket adták a bolsevik hordák elleni harcban. Nagy és társai egyébként nem is akartak többet egy "jugoszláv-mintájú" külön utas kommunizmusnál...

A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése azonban ma is megdobogtatja a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és bűntársai egy megrémített, megalázott nemzet hasát kölcsönökből teletömte. 1956 a miénk! Azoké, akik vissza akarják vezetni ezt az országot a törvényes, isteni rendhez, a Szent Magyarországhoz, melyért Mindszenty József halálig fohászkodott.

Emlékezzünk ma büszkén a hősökre, akik Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov-koktéllal harcoltak a magyar szabadságért a szovjet csapatok ellen, s ne felejtsünk el hálát adni Istennek, hogy a vészterhes XX. században is olyan szentéletű őrangyallal ajándékozta meg nemzetünket, mint Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és haláláig törvényes államfője.

der schwarze Ritter

Több veszett Mohácsnál…

Gyakran halljuk a szólást, ha kellemetlenség ér minket: „Több is veszett Mohácsnál!”. Ma, a mohácsi vereség emléknapján gondolkozzunk ezen egy kicsit!

Johann Schreier: A mohácsi csata

Mi veszett Mohácsnál? Nincs ezen mit szépíteni, a középkori Magyar Királyság pusztult el helyrehozhatatlanul, meghalt a király, kihalt a püspöki kar és a főnemesség több, mint fele, megsemmisült a királyi fősereg, s az Oszmán hadsereg zavartalanul bevonult Budára, majd éppen ilyen körülmények között távozott. Katasztrófa. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy II. Lajos király utód nélkül halt meg, így az ország előkelőinek maradéka több pártra oszlott, hiszen – mint mindig – több várományos is akadt a megüresedett trónra. A Jagelló-Habsburg házassági szerződés alapján Habsburg Ferdinándot tarthatjuk a trón „legitim” várományosnak, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A kor törvényei szerint Szapolyai János éppen annyira „legitimnek” tekinthető, mint Ferdinánd. A középkor végén a Magyar Királyság még választó monarchia volt, így a magyar nemesség joga volt megválasztani az uralkodót, akinek – mint korábban Hunyadi Mátyásnál is láthattuk – nem feltétlenül kellett királyi családból származnia!

Talán van, aki megelégszik a ténnyel, miszerint ekkor két királya is volt az országnak, és mint objektív információt szépen elraktározza, azonban ez mind történésznek, mind – e téren –„laikusnak” is súlyos hiba lenne. Elég csak azt az alapvetést tekintjük, miszerint egy monarchiának (egy uralmának) nem lehet két ura, de természetesen itt nem állhatunk meg.

Három személyt, illetve a támadók ambícióit kell vizsgálnunk, hogy tisztán láthassuk a képet:

II. Lajos király (1516-26) fiatalon került a trónra, kiváló alapokkal rendelkezett, hogy jó király váljék belőle. Hatalmas dinasztia leszármazottja volt. A Jagelló-ház alapítója, I. Jagelló (Ulászló) litván nagyfejedelem és lengyel király hajtotta keresztvíz alá Litvánia népét, s győzte le a XV. század egyik legnagyobb hatalmát a Baltikumban, a Német Lovagrendet (1410). A dinasztia adott már egy uralkodót a Magyar Királyságnak I. Ulászlót (1440-44), aki az Oszmánok ellen vívott háború hősi halottjaként, egy késői keresztes királyként vonult be történelmünkbe. II. Lajos 1516-ban lépett trónra (bár már kiskorúként 1508-ban magyar- és 1509-ben cseh királlyá koronázták). Mélyen katolikus neveltetést kapott, emellett három nyelven beszélt, s fűtötte a lovagi lelkület. 1515-ben apja, II. Ulászló magyar király és Habsburg Miksa német-római császár közbenjárására megkötötték az úgynevezett Habsburg-Jagelló házassági szerződést, amely jelentősen befolyásolta Mohács utáni történelmünket. A szerződéssel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy tökéletesen igazságos feltételeket biztosított mindkét fél számára. Habsburg Ferdinánd feleségül vette Jagelló Annát, míg II. Lajos Habsburg Máriát, s megegyeztek, hogy amelyik család kihal, az örökli a másik birtokait. Azért, hogy ma nem „Jagelló Birodalomról” írnak a történelemkönyvek, hanem a Habsburg Birodalmat ismerte meg a világ, egyetlen egy esemény okolható, a mohácsi csata.

I. (Habsburg) Ferdinánd király (1526-64) a második Habsburg uralkodó volt a magyar trónon. Mi alapján követelhette magának a koronát? Először is az említett Habsburg-Jagelló házassági szerződés inspirálhatta erre, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ekkor (és ma is) a Habsburgok ereiben folyt a legtöbb Árpád-vér! Mindez természetesen nem ért volna semmit (miként ma sem más okokból…), ha Ferdinándot a magyar nemesség egy része törvényesen meg nem választja királynak, ami még 1526-ban, Pozsonyban meg is történt. A Magyar Királyság – amint említettük – a korban (1687-ig) választó monarchia volt! 1527-ben Székesfehérváron a Szent Koronával a rangidős püspök pedig megkoronázta. Tehát minden törvényesen zajlott, nem pedig „gonosz, gyarmatosító németek jöttek, és hajtották rabigába a nem létező magyar kurucokat, proletárokat és demokratákat!” – Elnézést kérek. Ferdinánd – tehát – kiváló uralkodónak és jó szervezőnek bizonyult, néhány év alatt legyőzte Szapolyait és sikeresen kiépített egy védelmi rendszert (új végvárvonalat), amit nem magyar forrásokból, hanem birodalmi és cseh adókból, illetve segélyekből tartott fenn.

Meg kell azonban jegyezni, amit már elmélkedésünk elején is említettem, hogy Szapolyai János király – merthogy jogilag az volt – éppen annyira törvényesen jutott a hatalomhoz, mint Ferdinánd. 1526-ban a nemesség egy másik csoportja őt is megválasztotta, s törvényesen királlyá is koronázták Fehérváron. Szapolyai ambícióit a trónra erősítették a magyar nemesség egy részének elképzelései, miszerint soraikból kell megválasztani a mindenkori magyar királyt (Rákos mezei-végzés, illetve Werbőczy Tripartituma) – ezek azonban (újra és újra feltűnő) jogi fikciók maradtak Szapolyai regnálását követően. Szapolyai Jánost szokás „az utolsó magyar királyként” emlegetni, amihez azonnal tegyük hozzá, hogy ez csakis akkor igaz, ha Hunyadi Mátyás volt az első! Előttük, s utánuk (sőt közöttük) dinasztiákból kerültek a királyaink a trónra. Ne felejtsük el, hogy az Árpád-ház semmivel sem volt „magyarabb”, mint az Anjou, Luxemburg, Jagelló vagy Habsburg! A dinasztiák nemzetek felettiek, de nemzetek felettiségük nyilvánvalóan kevésbé szembetűnő egy olyan korban (XI-XVII. század), amikor nincsenek nemzetek, mint amikor már vannak (XIX-XXI. század)! Említésre méltó, hogy Szapolyai János büszkélkedhetett Árpád-házi felmenőkkel is, de „Árpád-vérét” mennyiségileg vizsgálva jelentősen Ferdinánd mögött maradt. Szapolyai – miként korábban Hunyadi Mátyás – parvenü volt a királyok között. Egy múlt század végén megtollasodott család sarja, nagy ambíciókkal, azonban nem állt mögötte olyan erő, amellyel meg tudta volna szerezni a Magyar Királyság egészét, sőt saját részét sem volt képes tartani, ami arra késztette, hogy Szulejmán szultán – nem éppen önzetlenül – felajánlott segítségével éljen.

Szapolyai legitimitását tehát a pozitív jog alátámasztja, de a természetjog és az isteni jog meghiúsítja. János király nem volt alkalmas (idoneus) a trónra származását és természetét illetően, és emellett – ma azt mondanánk reálpolitikusként – lepaktált a kereszténység ellenségeivel, hogy önös érdekből táplálja már rég elbukott királyi ambícióit.

Itt jön a képbe a szultán. Nagy Szulejmán, a törvényhozó a török történelem – talán – legnagyobb alakja. Törvényeiről és hódításairól egyaránt ismert, sajnálatos módon ezt éppen mi magyarok tapasztaltuk meg leginkább. Mi lehetett Szulejmán terve Szapolyaival? Vagy feltehetnénk a kérdést korábbi viszonylatban: Mit tervezhetett II. Lajossal és a Magyar Királysággal. A válasz egyszerű, kimondhatjuk, hogy nem hipotetikus ez esetben a „mi lett volna ha…” vizsgálata. Az Oszmán hódítók Európában mindenütt ugyanazt a taktikát alkalmazták: Először egy ütközetben legyőzték a fősereget, majd a csatából megmenekült uralkodót vazallusukká tették, ezután fokozatosan megszállták az országot, eltörökösítették vagy likvidálták a nemességet, végül a vazallus-uralkodót lecserélték török hivatalnokra, és az új tartomány az Oszmán Birodalom részévé vált.

Szulejmán taktikája Mohácsnál bukott meg, amikor II. Lajos a csatából menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. S halála után az ország ketté, majd 1541 után háromfelé szakadt. Nem volt tehát egy uralkodó, akit vazallusává tehetett volna, sőt, helyette egy kereszténységet vitézül védelmező Habsburg királlyal (később császárral), főellenségének, V. Károly császárnak öccsével találta szembe magát, aki kis híján már le is győzte ellenfelét, Jánost, amikor Szulejmán felismerte Szapolyai önfejűségében rejlő lehetőséget, és lépett. A II. Lajosnak szánt megalázó szerepet (amitől a lovaglelkű Lajos királyt megmentette a halál) most Szapolyai János tölthette be, Szulejmán vazallusaként Oszmán segítséggel kísérthette meg újra sorsát, s tehetett próbát a királyság visszaszerzésére, mint tudjuk sikertelenül.

Több mint másfél évszázadra szakadt darabokra a Magyar Királyság, de jól tudjuk, hogy mindez csak politikai szétszakadást jelentett. A királyság azonban magyarságát tekintve egységes maradt. A török ellenes közhangulat, a végvári erények, és mindenekfelett keresztény hitünk átsegítette népünket e nehéz időszakon. Hosszú, pusztító háborúkat hozó idők voltak ezek, de 1699-re Isten segedelmével az Ő kegyelméből uralkodó Habsburg királyaink végleg kiűzték a megszállókat.

A XVI-XVII. század magyar nemessége belátta, hogy helyes hűségesen szolgálni Habsburg urait, akik – a közhiedelemmel ellentétben – nem fordultak el hazánktól, nem kezelték „gyarmatként”, sőt olyan sok privilégiummal látták el őket, amennyivel saját alattvalóikat soha. Gondoljuk ezt végig, s értékeljük át Habsburg királyainkról – a bolsevikok és liberálisok által – kialakított képet, ma pedig álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk imádsággal Mohács hősi halottjairól, akik Istenért, királyért, az országért és értünk áldozták életüket!

Patrona Hungariae! Ora pro nobis!

Than Mór: A mohácsi csata

der schwarze Ritter