A cölibátus a
katolikus teológiában a férfiak részéről a mennyek országáért vállalt önkéntes
nőtlenséget jelenti, amely életállapotot az Egyház e földi létviszonyok között
fegyelmi kánokkal is szabályoz. A latin coelibatus szó ősi, indoeurópai gyökerű szó,
amivel az antik római szertartásos papság egy részének időleges
megtartóztatását is jelölték. Jelentése: „egyedülálló életállapot”, azaz
magyarosan „nőtlenség”.
A Római Szent Egyház mindig következetesen ragaszkodott
hozzá egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hogy gyakorló, nagyobb rendbeli klerikus
csak az lehet, aki a házasélettől tartózkodik. Sokan ezt manicheus behatásból,
vagy a hedonista későrómai pogányság életvitelére válaszként adott túlzó
aszketizmusból akarják levezetni, illetőleg más, az invesztitúraharc korából
származó szociológiai, gyakorlati szempontokra akarják visszavezetni ennek a
fegyelmi rendelkezésnek eredetét. Az ilyen megközelítések szerint e fegyelmi
döntés tisztán egyházi, így bármikor egy pápai tollvonással megváltoztatható.
Mint látni fogjuk, az emberemlékezetet meghaladó gyakorlat az egyházi tudat
konszenzusa szerint apostoli, sőt isteni jogon áll, így visszavonhatatlan. Eme
Jézus Krisztusra, illetőleg az apostolokra visszavezethető fegyelmi kötelem
mély tanbeli alapokon nyugszik. A kérdést nem érthetjük meg, ha tisztán
diszciplináris kérdésként kezeljük. A doktrinális háttér megértéséhez szükséges
a tiszta katolikus tan ismerete az isteni üdvrendről (oikonómia), részletesen
az ember teremtéséről, fölemeléséről, bukásáról, és megváltásáról.
Isten teljesen szabadon, szeretetből teremtette az egész kozmoszt – minden
láthatót és láthatatlant. Isten így a végső eredete minden létezésnek, minden
létesítésnek. Isten mint létteljesség egyben az egész teremtett világ végcélja
is: minden az ő dicsőségére, dicsőítésére teremtetett, s a teremtmények is
sajátos céljukat csak Őbenne érhetik el. Az értelemmel bíró teremtmények
(angyalok, emberek) számára a boldogság állapota csak Őbenne, a Szentháromságos
Létáramlatba való végső, és elveszíthetetlen bekapcsolódás, azaz az
üdvállapotban állhat fönt árnyék, szeplő és ránc nélkül.
Ezt a létállapotot azonban teremtett létmivoltuk szerint, saját természetük
szerint elérni képtelenek. Csak ha Isten is megnyílik feléjük természetfeletti
kegyelmével, akkor tudnak vele kapcsolatba, kommunikációba, kommunióba lépni. A
természetes rendre csak Isten kegyelméből tud a természetfeletti rend ráépülni.
Isten mikor az angyalokat, majdan az első emberpárt megteremtette, akkor nem a
merő természetük állapotába hozta őket a létbe. Rögtön felemelt
állapotban, az eredeti megigazultság (iustitia originalis) állapotában
teremtette meg őket. Ellátta őket mindazon teremtett kegyelmekkel, melyek
szükségesek ahhoz, hogy elérjék értelmük és szabad akaratuk használatával a
végső céljukat, s egyben a teremtetlen kegyelembe, azaz a szentháromságos
létáramlatba teremtette őket – téridőben lévő állapotukban is a megszentelő
malasztot bírták. Mind az angyalok összes alanya, mind az első emberpár próba
elé volt állítva, s az angyalok egyharmada, valamint az emberi nem az
ősszülőkben Istenre nemet mondott. Az elbukó angyalok sajátos természetük, azon
belül is megismerési képességük folytán rögtön a kárhozat állapotába kerültek.
Az emberi nem az ősszülőkben azonban nem jutott ebbe a végső állapotba, mivel
testi-lelki összetettségük folytán a megismerésük és így a bűnük súlya kisebb
fokú volt saját természetükhöz és a kapott kegyelmekhez képest is, mint a
bukott angyaloké, másrészt Istennek az emberi nem biológiai szaporodás útján
való kibontakoztatására vonatkozó terve szerint nem is engedte meg, hogy Ádám
és Éva bukása akkora legyen, hogy ez végső kárhozati állapotba taszítsa őket.
Isten megmutatta, hogy az ördögi igazságtalanságnál és irgalmatlanságánál az
isteni igazságosság és irgalmasság nagyobb, s azt is bebizonyította számunkra
bölcs pedagógiával, hogyha elszakadunk tőle, akkor utunk a biztos
boldogtalanság és kárhozat. Ezért az ember teremtését, felemelését, és bukását
részletesebben kell megvilágítani.
Isten közvetlenül teremtette az első emberpárt teljes természetük szerint. Az
ember természete szerint szellemi lélek és anyagi test összetettsége, méghozzá
úgy, hogy az eszes és értelmes lélek valóságosan, önmagától fogva az egész
testnek mint alomnak (materia), annak minden bennható tevékenységének
(vegetáció, érzékelés) állagadó alakja (forma substantialis). Ezért csak erő
szerinti (virtualiter) trichotómiáról („test” – vegetáció; „lélek” – érzékelés;
„szellem” – értelem) beszélhetünk. Minden egyes ember az ősszülők
leszármazottja testileg, mégha az emberiség egyedileg és specialiter sok formát
ölt. Generikusan minden emberre igazak az általános emberi értékek, az eltérő
vérmérsékleti, szellemi és fizikai képességek ellenére. A gyermek nemződésekor
teremti külön, és oltja bele Isten a halhatatlan lelket annak testébe, s e
nemződés során a szülőkkel azonos természetet vesz föl a gyermek, kinek a teste
és lelke egymáshoz rendelt (diszponált). Ez az alapja többek között a lelki
átöröklésnek, a karakterológiának, a kognitív, ismeretelméleti és kísérleti
pszichológia által visszaigazolt katolikus teológiai és bölcseleti antropológia
igazságának. A kartéziánus dualizmus és materiálmonizmus téves emberképeivel
szemben a hülémorphizmust igazolják vissza a kísérleti embertudományok
(orvoslás, pszichológia, kognitív tudomány stb.) is. Ezért sem lehetséges a
lélekvándorlás bölcseleti alapon, sőt valahol szükségeltetik a feltámadás is,
mivel az emberi lélek (szemben az angyalokéval) önmagában nem-teljes állag
(substantia incompleta), a személyre, mint állagra vonatkozólag. Képes
önmagában létezni a növények (vegetatívok) életelvével és az állatok
(érzékelők) testhez kötött párájával szemben, de az emberi személy
teljességéhez és épségéhez a teste is hozzá tartozik. Az ember istenképisége a
szellemiségben (értelem és akarat) van. Az ember lelki természetében gyökerezik
Isten-képmássága, mely rendeltetése és nemes hivatása természete szerint
szubsztanciális egységet alkotni a testével, s a testben és a testen keresztül
uralmat gyakorolni az anyag felett, így átlelkesíteni a világot. Az istenképmás
mikrokozmosz a képmás képmásává formálja át az anyagi kozmoszt.
Azonban az ember végső célja nem önmagában, vagy a makrokozmoszban van, hanem
abban, hogy rajta keresztül az egész világ egy nagyobb, azaz természetfeletti
szintézisbe lépjen az istenivel. Ez csakis Isten kegyelme által lehetséges.
Ezért Isten túláradó jóságában az eredeti megigazultság (istutia originalis)
állapotában teremtette az embert. Ez az eredeti megigazultság a
természetfeletti adományaiban (dona supranaturalia), azaz az eredeti
szentségben és a természeten kívüli adományaiban (dona praeternaturalia), azaz
az eredeti épségben állt. Az előbbiek által lehetséges elérni a
természetfeletti célt, míg az utóbbiak által könnyen lehetséges elérni azt.
Miért volt és miben ez a megigazultság „eredeti”? Egyrészt azért, mert az
ősszülőknek adatott, másrészt azért, mert „első” megigazultság volt (a második
Ádámmal eljövendő előtti), végül azért, mert az ember testi létmivoltából
következőleg ez a létállapot az ember természetes nemzésével „eredt” volna át
minden emberre.
A természetfeletti adományok tkp. azok voltak, mint amit Krisztus Jézusban
visszanyerünk: a Szentlélek bennünk lakása (mint teremtetlen kegyelem),
valamint a természetfeletti hit, remény és szeretet teremtett kegyelme. A
természeten kívüli adományt (a tágabb értelemben vett eredeti épséget) öt
részre osztja a hagyományos katolikus tanítás:
- a rendetlen kívánságtól való mentesség (szoros értelemben vett eredeti épség);
- a haláltól való mentesség;
- a szenvedéstől való mentesség;
- a kiváló ismeret;
- a külső természet fölötti uralom.
Ez az állapot –
amint említettük – a természetes nemzéssel eredt volna át az ősszülőktől minden
emberre. Azonban az ősszülők nem állták ki a próbát. Miben állt a próba
lényege? Amit ingyenes és kiérdemelhetetlen ajándékként megelőlegez Isten az
embernek (a természetfeletti életet, végső soron az örök üdvösséget), arról
akarja, hogy ezt az értelmes és szabad akaratú teremtmény maga ki is érdemelje,
azaz viszontszeresse őt.
Az ősszülőket a
kísértés kívülről érte, s mivel ez az eredeti ártatlanságuk nem
„gyámoltalanságban” (a bizantin keleti szakadárok vakmerő állításával szemben),
hanem kiváló természeten kívüli adományok birtokában történt, igen súlyos bűn
volt, mégha a sátán külső kísértésére is indult el averziójuk. Önzésbe esvén
önmagukat tették meg végső célnak, az önistenítésbe estek, mikor is maguk
akarták meghatározni, mi a jó s a rossz, azaz létmivolta szerint Istentől és
így Lét valóságától függetleníteni akarták a legfőbb Jót és így az erkölcsi
mércét. Szimbolikusan meséli el ezt a valós történeti eseményt a Szentírás. A
Fától, azaz Istentől, mely mindennek tengelye, a gyümölcsöt, az
istengyermekségben lévő embert leszakítják, amely így elrohad. Megfosztottság
történt, ruhátlanodás – a természetfeletti és a természeten kívüli állapotot elveszítették,
sőt a „tiszta” természetük is megsérült, bár nem olyan mértékben mint a jámbor
füleket sértő létpesszimista protestánsok állítják.
Ez a bűn az
ősszülők személyes bűne, de analóg értelemben az egész emberi nem bűne.
Személyes értelem esetén beszélünk „ősbűn”-ről, analóg (természet szerinti)
értelem szerint „áteredő bűnről”. Szoros értelemben vett hittitok, méghozzá
természetfeletti hittitok. Azonban a teológia bizonyos szempontból érthetővé
teszi ezt, illetőleg bizonyítja azt, hogy az értelemmel, és Isten
igazságosságával mindez nem ellentétes.
Az összes ember
nemcsak a következményeket, hanem a bűnállapotot is örökli. Miben áll ez?
1. Az ősszülők elvesztették az eredeti
szentséget, és magukra vonták Isten haragját.
2. A halál és szenvedés törvénye alá
kerültek.
3. Az ember a sátán rabságába került.
=> természetfölötti uralom elvesztése
a. nő = fájdalmas szülés és epekedés
b. férfi = verejtékes munka és
uralomvágy
4. Test és lélek szerint rosszabbakká
váltak.
a. akaratuk rosszra hajló lett =>
rendetlen kívánságtól való mentesség elvesztése
b. értelmük elhomályosult => kiváló
ismeret elvesztése
5. Bűnük bűn- és büntetéstartalma
átszállt az egész emberi nemre.
Ez az eredeti és
egyben áteredő bűn (peccatum originans et simul originatum) átszármazás és nem
utánzás útján (propagatione et non imitatione) áll fenn.
Az ősbűn mivolta az
ősszülők halálos és személyes bűnös tette (peccatum actuale, mortale et
personale) volt. Tartalmi mozzanata (quasi-materia) tekintve az Istentől mint
végső céltól való elfordulás volt mindez, alaki mozzanata (forma) a
szándékosságban állt.
Tartalmát tekintve
tágabb értelemben az eredeti megigazultság és az ép természet hiányában,
szűkebb értelemben az eredeti megszenteltség hiányában áll fenn ez a
bűnállapot.
Ez a bűn az
emberiség egészére nézve analógia és nem azonosság (univocitas) értelmében bűn:
Isten rendelkezése folytán Ádám az egész emberiség feje volt nemcsak a
természeti, hanem a természetfeletti és természeten kívüli javak
átszármaztatása tekintetében is. „Ádámban a személy rontotta a természetet;
ivadékaiban a természet rontja a személyt.” (Aquinói Szent Tamás) Egész
természetünk, hajlamaink fókuszálási problémával, nem protestáns értelemben
vett vaksággal bírnak, s erőfeszítésbe kerül természetünk szerint a jót tenni
és az igazat felismerni, habár nem lehetetlen.
„A bűn mellyel
Ádámban vétkeztünk, bennem természeti, Ádámban személyes. Mert itt vétkeztem
benne, nem aki vagyok, hanem ami vagyok; én az ember, nem én: Odo; a természet
nem a személy. De mert a természet csak a személyben áll fönn, a természet bűne
a személyé, de nem személyes. Személyes az a bűn, melyet elkövetek én, aki
vagyok, nem ami vagyok, mellyel vétkezem én: Odo, nem az „ember”, a személy,
nem a természet. De mert a személy nincs természet nélkül, a személy bűne a
természeté is, de nem természeti.” (Cambrai-i Odo OSB apát, †1113)
Ennek következtében
Isten az eredeti bűnt másképp is tudja be, mint a személyeseket: másképp
bünteti: és másképp szabadít meg tőle. Az eredeti bűn egyformán súlyos
mindenkiben. Miért nem egyforma a rendetlen kívánság mindenkiben? „Mikor
föloldódott az eredeti igazság köteléke, mely mindenkiben egyforma, elszabadult
az addig lekötött természet, mely már nem egyforma mindenkiben, hanem a test
belső alkata szerint különböző.” (A. Szent Tamás)
Isten Jézus
Krisztusban állította helyre az ember létállapotát. Ez a status naturae
reparatae. A megszentelő kegyelmet, azaz a természetfeletti adományokat
megkapjuk, de a természeten kívüli adományokat nem kapjuk vissza. A természet
sebei gyógyulnak, de teljesen sohasem hegednek be a földi létben. A keresztény
ember számára is erkölcsi küzdelem a földi élet mindhalálig. E helyreállítás
által lehetséges, hogy újra elérhesse az ember a végső célját, Isten színről
színre látását: a megdicsőült természet állapotát (status naturae glorificae),
amelyet a Boldogságos Szűz Mária mint a legtökéletesebb teremtmény Isten
irgalmából és külön kegyelméből már most élvez. (Őt máshogy is váltotta meg
Jézus Krisztus.)
A második
megigazultság a keresztáldozat által történt, amivel Jézus Krisztus az áteredő
bűnért és minden személyes bűnért elégtételt tett, sőt érdemei által végtelenül
felül is múlta azokat. Őáltala utunk nyílik az Atyához a Szentlélekben. Más
módon történik ezen megigazultság elnyerése is mint az első. Isten nem a
természetes, hanem a természetfölötti nemzés útját választotta erre. Az
embereknek hasonlóan (analogice) kell újjászületniük egész valójukban, mint
ahogy Jézus Krisztus fogant és született Szűz Édesanyjától.
Jézus Krisztus Édesanyja természeten kívüli adomány által, de természetes módon
fogant. Joakhim és Anna egyesülésében a fogantatása pillanatában Isten a
természet rendjét felfüggesztvén nem engedte meg, hogy az áteredő bűn és annak
következménye átszármazzon a Boldogságos Szűz Máriára, hanem Jézus Krisztus
érdemére tekintettel úgy határozott, hogy eleve megkíméli ettől a szennytől.
Mivel a természetes nemzés az ősszülőkben az egész emberi nemre és nem minden
egyes emberi utódjukra lett rábízva, így e parancs teljesítve van, ha az
emberek egy része végrehajtja ezt, és megházasodik. E – bár sérült – természeti
jóról magasabb cél érdekében, méghozzá természetfeletti célból lemondani nem
természetellenes, sőt nagyobb jó mint a házasság, nemcsak a bukott (lásd a
„pogány” Hénok, vagy a zsidó Illés és más próféták esetét), hanem a
helyreállított természet esetén is. Három okból. Egyrészt az áteredő bűn
következtében a természetes nemzés még – akár a bukott természetben állapotában
való, akár a helyreállított szentségi – házasság keretében is rendezetlen kívánsággal
terhelt, amennyiben ez a vágy nem célirányosan, hanem akaratlanul tör fel a
házastársak esetén is, és nem mentes még a lehető legteljesebb testi-lelki
önátadás sem ettől. Ezért fogannak még a szentségi házasságban is a bukott
természet állapotában az emberek.
Szűz Mária (mint
utaltunk rá) teljesen ép természetben teremtetett, s foganása pillanatában a
megszentelő malaszt legmagasabb fokába állítatott, amibe csak teremtmény
állíttathat. Ezeken felül különböző természeten kívüli adományokat is kapott,
köztük a rendezetlen vágytól való mentességet is, és tulajdonképpen csak a
szenvedéstől és a haláltól való mentesség természeten kívüli adományát nem
kapta meg.
E Szűz méhéből
vette föl az örök Ige az emberi természetet természetfeletti nemződés által.
Benne lakozik a teljesség, hiány nélkül. Ha az emberi természet integritásának
feltétele lenne a házasság és a házasélet, Jézus Krisztus is megházasodott
volna. Ennek ellenére cölebszként, élte virágjában ment át Húsvétján, az
öregség nélkül.
Ő lett az Új Ádám, az emberiség „új”, sőt igazi („ősképi”) feje, hisz az egész
teremtés a Megtestesülésre irányult. Benne kell újjászületnie,
„újjáteremtődnie” mindennek. Neki mindenki „fia és lánya”, isteni természetbe
születik az ember az Ige és a Lélek, Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház
nászában, elsődlegesen a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek eszköz-oka
az analóg értelemben vett „szentté tevő” (sacerdos) „hídverőknek” (pontifex) a
küzdő nép keresztségi és bérmálási karakterén felül megpecsételt szent rendje,
négy nagyobb renddel (alszerpap, szerpap, áldozár, püspök), melyek közül három
(szerpap, áldozár, püspök) biztosan Jézus Krisztus rendelte szentségi jellegű
fokozat. Ők „in persona Christi” cselekednek, mintegy „alter Christus”-ként.
Bennük analóg módon, a felkent kezeik által pedig valóságosan újra testet ölt
az Ige, hogy az Anyaszentegyház Lelke által átitatott anyagi kozmosszal az
oltárnál szent nászra lépve az örökkévalóságra szülessenek a krisztusiak. E
természetfeletti atyaságban részesedve föláldozza magát mintegy „magtalanná”
téve önmagát a katolikus klerikus. Miért áldozat a nőtlenség? Mélyebb
értelemben azért, mert minden ember megölése egy világ elveszítése – azok
elveszítése is, akiket ő nemzett volna, és azok útódaié – ábeli és ábrahámi
áldozat. Ezekről mond le a klerikus, hogy mindannyiunkat ne e halállal
megjelölt, hanem az örökkévaló életre szüljön. A természetes „biosz” felett
álló természetfeletti „zoé” jelei ők.
Ezért van az, hogyha nős embereket is szenteltek klerikussá (lettek a nagyobb
rendek tagjai), azok többé nem éltek házaséletet feleségükkel. Gondoljunk a
„presbiter” megnevezés egyik (vén) értelmére! Ezért volt régen a 30 sőt 35 éves
kánoni kor nős emberek esetén, s ezért kellett a feleség beleegyezése. Ez
őrződött meg a sajnálatos liberalizáció ellenére is, mikor a latin
részegyházban is nős embereket (e megszorítások nélkül) „állandó” diakónussá
szentelnek. Persze ezért nem kell (sajnos) elhagyniuk mindent. Ez vonatkozna
elvileg a keleti katolikusokra is. Az ő gyakorlatuk nem jézusi és nem is
apostoli, hanem az V. századtól fokozatosan beálló torzulás eredménye. Kánoni
fegyelemmel Szent VII. Gergely pápa csak az ősi, isteni és apostoli jogú, így
megváltoztathatatlan fegyelmet állította helyre. Még a híres-hírhedt trulloszi
zsinat is kimondta, hogy a nős szerpap és áldozár nem végezhet szentségi
cselekményt (elsődlegesen keresztáldozati jelenvalósítást), kivéve, ha
levitikus módon az áldozatbemutatás napján, előnapján és utónapján nem él
házaséletet. (N.B. Trullosz, állításával ellentétben, nem az „ősi fegyelmet”
állította helyre, hiszen az „egyetemlegesnek nyilvánított” karthágói kánonok
hamisításától sem riadt vissza, nem beszélve a Keleten tekintélynek örvendő ún.
„apostoli kánonok” kifordított értelmezésétől sem.)
Azonban ezt sem
tartják be. Ez hozzájárult a napi áldozatbemutatás kiveszéséhez a keleti
keresztény áldozópapságnál, s ahhoz, hogy a püspököt tekintették a papság
„teljes” fokozatának az áldozatbemutatási kötelezettség tekintetében is. Ez
járult továbbá hozzá az ún. concelebráció szokásának általánossá válásához
Keleten, elsődlegesen nem szakramentális, hanem ceremoniális értelemben. Amely
latin klerikus felszentelése után megházasodik törvényesen, azaz nem „kiugrással”,
hanem a klerikusi állapotból való elbocsátás és a cölibátus kötelezettség alóli
felmentése után, a kánoni kötelem révén, rendes körülmények között, érvényesen
nem gyóntathat és nem is mutathatja be a szentmiseáldozatot. Ez is az
önmegtartóztatási kötelemre megy vissza. Ha a kodifikáció nélküli keleti
korpuszt következetesen alkalmaznák, akkor a keletiek „helybenhagyott”
házaséleti volta „ősi szokásaiknak megfelelően” csak akkor nem volna bűnös a
papra és feleségére, ha a kánoni megtartóztatást (min. 3 nap) betartanák. Mivel
erről a többségüknek fogalma sincs, így szubjektíve nem tudható be bűnnek
számukra.
Mondhatja bárki erre, hogy ez azért sem lehet dogmatikus, mert nem érinti így
sem a szentségi karaktert (a kiugrott pap is pap marad, és vészhelyzetben – pl.
fogolytáborban, ha nincs más felszentelt pap és engedélyezik a misézést – még
misét is mutathat be „sub conditione”), sőt a törvényes házasságban élő, akár
az áldozatbemutatás előtti éjszakán házaséletet élő pap áldozatbemutatása is
érvényes. Valóban, az „ex opere operato” hatások létrejönnek bizonyosan,
azonban az „ex opere operantis” hatások illetve egy részük valószínűleg nem,
mivel a pap a kánoni megtartóztatás hiánya miatt, ha nem is halálos bűnben, de
a papi önmegtartóztatás eszménytől eltávolodva él papi hatalmával.
A szentmise elsődlegesen a keresztáldozatnak egy adott térbe és időbe való
hozatala, illetőleg egy adott térnek s időnek a keresztáldozathoz való vitele.
Ennek lényeges eleme a felszentelt pap; annak bennfoglalt szándéka („Azt akarom
tenni, amit az Anyaszentegyház akar tenni.”); a megfelelő anyag (búzakenyér és
szőlőbor); és a megfelelő alak („Ez az én testem”; „Ez az én véremnek kelyhe”).
Ezért a minél gyakoribb szentmise-bemutatás minél több kegyelmed esd le, minél
több valóságot (embert és Istennel összhangban lévő szándékot) egyesít a
keresztáldozattal. A papi cölibátus lényeges eleme a naponkénti személyes
misemondás. A koncelebráció sajátosan csak a pap- és püspökszentelési misében,
illetőleg a krizmaszentelési misében fejezi ki a szentségi rend egységét és
egyetemességét. Ekkor is inkább ceremoniális, mintsem szakramentális
koncelebrációról van szó a hagyományos szemlélet szerint. A szakramentális
koncelebrációhoz biztosítani kéne minden koncelebrálónak külön ostyát és
kelyhet, ahogy az I. évezred második felében szokásban volt Rómában. A
koncelebráció ráadásul csak püspöki szertartásokon jelent meg, kifejezve a
püspökkel, mint az egyházi rend szakramentális teljességével való hierarchikus egységet.
Az ünnepek egymást „takarják” sokszor. Ezért is fontos (főleg szerzetesi
közösségben, illetőleg papi káptalanban), hogy minden pap mutasson be külön
szentmisét. Mivel a régi kánonok szerint egy oltáron (kivételes esetektől és ünnepektől
eltekintve) naponta egyszer lehetett bemutatni áldozatot, és egy pap csak
egyszer mutathatott be egy nap – bizonyos ünnepek (karácsony, húsvét,
vigilia-misék, halottak napja) kivételével – áldozatot, ezért volt szükség több
mellékoltárra: egyrészt a magánmisék miatt, másrészt az ünnepek már említett
„fedése”, és végül a sok votívmise miatt.
A nyugati eucharisztikus lelkiség különböző megnyilvánulásai (magánmise,
úrfelmutatás, szentségi körmenet, szentségi áldás, szentóra, szentségimádás,
szentséglátogatás, az Eucharisztia térdelve és nyelvre fogadása egy szín alatt
a hívek részéről) nem torzulások voltak, hanem organikus kifejlődése, mélyebb
megvilágítása eme emberileg kimeríthetetlen, természetfeletti hittitoknak és
hitigazságnak.
A papságnak és szentmiseáldozatnak „nyugati” szemlélete, amint láttuk,
organikusan fejlődött ki Jézus Krisztus szándékának megfelelően az apostoli
kortól. A legtisztábban kidomborítja a papság és a szentmiseáldozat krisztusi
valóságát, és bizonyítja, hogy hová vezet, ha elszakadunk az isteni jogon
rendelt főapostoli széktől.
Felhasznált
irodalom:
Jáki Szaniszló: A
papi cölibátus teológiája.
Fordította: Kovács Ervin. Ecclesia, Bp., 2010.2
Schütz Antal: Dogmatika.
A katolikus hitigazságok rendszere.
Szent István Társulat, Bp., 1937.2
Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva. A liturgikus
ima-irány.
Fordította: Vajda Julianna. Ecclesia, Bp., 2006.
Athanasius Schneider: Dominus est. Egy közép-ázsiai
püspök gondolatai a szentáldozásról.
Fordította: Kovács Ervin Gellért OPraem. Szent István
Társulat, Bp., 2010.
Alácsi Ervin János FSSP: A
kézre áldozás és a két szín alatti áldozás problematikája.
In: Miles
Christi. VIII. évfolyam 1. szám. (2006. ősz/tél.) 3–23. oldal.
Rev. Kovács Ervin: Koncelebráció: az egység jele vagy
a kényszerítés eszköze?
In: Miles Christi. IX. évfolyam 1. szám. (2007. nyár/ősz) 38–55.
oldal.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése