A harcos Egyház eszménye - D. Fekete Balázs előadása (hangfelvétel)

Az előadás 2013. 13. 21-én, Budapesten hangzott el.

A Hold és udvara

Miért kell egy katolikusnak a társadalomra is, nem csupán a vallásra gondot viselnie?

Írta: Plinio Corrêa de Oliveira

Az időleges társadalom szentségének és fényének elfogadása alapvető, hacsak nem akarjuk az istenszeretet erényét elvetni. Istent nem csupán a legmagasabb mennyekben lévő elvont lényként kell szeretnünk, hanem az őt itt a földön tükröző képmásokon keresztül is.

Isten megalapította a Katolikus Egyházat mint olyan eszközt az egyén számára, melynek intézménye, kormányzata és hierarchikus szerkezete segedelmével megismerhetjük és viszontszerethetjük Őt. Közelebbről a történetében megnyilvánuló életszentségnek, liturgiája fenségességének, tanítása tisztaságának megismerése és természetesen a megszentelő kegyelem által, melynek ő a szükséges csatornája.

Azonban Isten az embert közösségi lénynek is teremtette, hogy építsen egy rá következetesen reflektáló polgári berendezkedéssel bíró időleges társadalmat. Az ember arra is hivatott, hogy az időleges rendet a katolikus elveknek megfelelően rendezze, hogy az emberi élet minden aspektusát Isten megdicsőítse. Ez nem csupán esetleges lehetőség az emberek számára, hanem szükségszerűség, méghozzá parancsoló szükségszerűség.

Istent az élet minden aspektusában meg kell dicsőíteni.

Giusto dei Menabuoi, 14. század, Padua

Isten időleges és vallási szempontból történő megdicsőítése úgy viszonyul egymáshoz, mint két szem, melyet Isten adott nekünk, hogy lássunk. Az egyikkel a látóhatár mélységét, a másikkal szélességét pásztázhatjuk. A két szem adatainak összehangolása teljes képet ad nekünk a szemeink előtt megjelenő tárgyi valóságról. Hasonlóan kell a társadalom időleges és vallási látószögeit összehangolni lelkünkben, hogy teljes képünk legyen az egységes teremtett valóságról, helyesen szeressük azt, és így megadjuk az Istennek kijáró tiszteletadást.

Az Isten által alapított rend együttesében van egy közös szemlélet, egy átfogó látásmód, ami tulajdonképpen a teremtés egészben való látását jelenti. A szentség szélesebb értelemben vett felfogása a katolikus tanításhoz igazított világ egységes szemléletében gyökerezik. Ez a szentség szélesebb körű mint egy egyedi személy, család vagy kegyes papnevelde szentsége. Az Isten által teremtett egybefüggő rendet figyelembe véve kötelességünk az Ő legtökéletesebb képmásává válni lehetőségeinkhez képest.

Ez az együttes Isten szépségét oly módon tükrözi, amennyire emberi lehetőségeimhez képest a lehető legtökéletesebben válaszolok Istennek. Ez a legmagasabb fokú szentség, melyre az ember meghívott, hogy ismerje, szeresse és kövesse.

Meggyőződésem, hogy senki sem lehet közömbös ezen összhangzat iránt. Kifejezetten vagy bennfoglaltan minden embernek állást kell foglalnia a két nagy rendező valósággal, az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházzal mint természetfeletti társasággal, és a keresztény időleges renddel mint természetes társasággal szemben.

A Katolikus Egyház olyan mint a Hold, és a keresztény társadalmi rend mint annak udvara, mely körbe veszi azt. A legragyogóbb udvara az időleges társadalom. A fényesség a Hold tevékenységeként áll fenn, ahogy a katolikus állam az Egyház tevékenysége által létezik.

Senki sem lehet közömbös e valósággal szemben. A Katolikus Egyház időleges társadalomban való meghatározottságát érintő ténylegesen kifejezett vallásközömbösség az Egyház ellenségei által bedobott közhely. Nem véletlenül ítéltetett el oly szigorúan a vallási közömbösség.

Így senki sem lehet közömbös az Istenre való földi reflexió szempontjából.

Képzeljük csak el, két szomszédos lakásban teljesen különböző életvitelű család lakik. Az egyik egy hiteles katolikus család, melynek otthonát természetfeletti légkör lengi be, melynek tagjai harmóniában élnek. A másik család rossz életvitelű, melynek sok tagja alkoholista, mások drogoznak; a tisztátalan beszéd és paráznaság megszokott; rendszeresek a veszekedések és verekedések. Állíthatja bárki, hogy a két háztartás közötti különbség nem számít Isten dicsőítése szempontjából? Közömbös hogy az egyén az egyikben vagy a másikban él?

Az első háztartásban a család erényességén Isten arca megjelenik; a másik család az Istennel szembenállót fejezi ki. Senki sem lehet közömbös ezzel szemben. Ebben a konkrét helyzetben Isten képmását keresni mindenben azt jelenti, hogy szeretjük a hiteles katolikus család képét és elvetjük a rosszban megjelenő gonoszságát.

Isten igaz szeretete magába foglalja azt, hogy minden jót szeretünk, ami a földön fönnáll, és elvetünk minden rendellenességet és bűnt, amelyek Isten kiválóságát és tökéletességét káromolják.

Ezek azok az előfeltevések, melyekre szükségünk van ahhoz, hogy a szerves társadalom vizsgálatát megkezdjük.

Fordította: Szász Péter Domonkos

Forrás: Tradition in Action

Vissza a politikafilozófia, eszmeiség oldalára

Katolikus hitünk alapjai I.

In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.

Megszületünk. Élünk. Meghalunk. Íme a kézzelfogható, mindenki számára ténybeli (csodálatos) valóság. A lét, amire az ember (az emberségében érett ember) rákérdez. Megérezte, hogy nem lehet céltalan fejlettsége másik élőlényekkel szemben. Célja más, mint például egy fának, amely ha rajta múlna, az egész földet magjaival beszórná, majd miután teljesen elborítja a felszínt és a mélyet, egyedüli fajként élne a Földön. És aztán? Egy növény vagy állat tudása, képesítése itt véget érne. Nincs öntudata. Az embernek van. Feladatát tehát érzi, de mi lenne az?

Az emberi értelem és lét feladata, mellyel mindannyian meg vagyunk koronázva, hogy életében kutassa a természetfelettit, hogy kutassa az Istent, hogy elérje az életszentséget, azaz hogy a Tőle kapott és Benne fogant végtelen életű egyénisége a mindenható Istennel alkosson örök boldog közösséget. Ez Istentől kapott hatalmas ajándék minden élőnek.

Furcsa, de tanulságos játék elképzelni azt az embert, akit Isten nem teremtett meg. Egyszerűen nem létezik... Milyen lehet az? Rossz? Még az sem, mert nincs... Én pedig vagyok. Megteremtettek. Édesanyám, Édesapám és a Jó Isten. Ha Közülük csak az egyik nem akart volna, barátom, nem olvashatnád ezeket a sorokat. Az embernek kötelessége az életszentség, mivel képesítése van rá, míg a kő, vagy a majom erre képtelen dolog. A kötelességteljesítés pedig istenszolgálat.

A katolikus hit nem lehet egy elv, amit okos emberek találtak ki, és amit a valóságra próbálnak ráhúzni. Ha így volna, mások már régen megdöntötték volna, mint azt, ha én a kettő négyszereséről azt állítom, hogy az öt.  Az ember dolgokat használ fel a meglévőből, következtet a már adott törvények szerint. Nem alkot, csak felhasznál, vagy levezet. Ha ezek után állítom, hogy kettő négyszerese nyolc, senki e világon meg nem tud cáfolni. Képességünk épp elegendő, hogy világunk racionalitását és misztikáját szemlélni tudjuk: matematikai törvényeket nem mi alkottuk, csak felismertük, ahogy a hetes szám misztikus volta sem emberi találmány, hisz az emberi fül hét teljes hangot hall ki a skálán, s ez adja a szám többlettartalmát. A hallás pedig nem emberi találmány. Amire az ember „magától” rájöhetett, Isten engedte, hogy rájöjjön. Nem kitalálta, hanem csak rájött.

 Azonban a véges nem indulhat ki magából a végtelen felé, a sok-sok téves találgatás közül nem jöhet rá az Igazságra magától. Mint ahogy az óvodás a görbék végtelenségéből nem tud a tökéletes egyenesre rájönni, úgy az ember sem tud magából kiindulva a jóra, a szentre, az egy Igazságra következtetni. Szimatunk azonban arra rájöhet, kedves barátom, hogy van Igazság. De hogy mi az, Ki az… arra nem. Csakis akkor, ha az a valami, úgy dönt, hogy közeledik felénk. Ha pedig dönt, akkor Valaki és nem valami. Isten előkészíti a történelmet Magára. Sok ezer év előkészület. Hogy az Igazságot be tudjuk fogadni, megértsük, több idő kell, mint egy egyenes vonal rajzolásához, nem igaz?

Ez az Isten, Aki ennyire szeret, értünk ember lett.Jézus Krisztus az ÉLŐ ISTEN FIA! Ez az Istenember olyanra tanít minket, amikre nem jöttünk volna rá magunktól, de a legutolsó részletekig, a velőnkig, minden, amit mond, félelmetesen következetes, és beleillik abba a több ezer évbe, ami eljövetele előtt volt, és ami eljövetele után máig tart. És magyarázza mindazt, amire az ember csak következtetett, de ismerni nem ismert. Ilyenre csakis egy isten képes, az Isten. Aki ismeri a Teljest, az Igazságot, a létezés történetét, aki a mindeneket ismeri, mert ő teremtette. Szavai minden korosztálynak szólnak, megérti a koldus és megérti a dúsgazdag, megérti a férfi és megérti a nő. Aki csak ember létezik ezen a Földön, nincs olyan, hogy neki ne mondana valamit, nem értene ki valami igazat, mert amit Isten mond az IGAZ. Az ember képes az Igazságot megérteni, megfejteni azonban magától képtelen. Manapság értelmünket tompítjuk, épp azt, ami képes megsejteni a dolgokat. Mintha nem a szorzótábla érdekelne, hanem hogy le tudom írni, nézd: „5*3=67. Gyerünk, cáfolj! De nem is érdekel, időt meg nem pazarolok!” Hülyeség!

Ébredj ember, mert Krisztus, az Isten már eljött és elmondta, megmutatta, amit tudnunk kell: hogy feltámadunk az Örök életre. Jézus Krisztus az Atya utolsó és végérvényes szava, aki Őt hallgatja, az Atyát hallgatja. Aki Krisztuson kívül más kinyilatkoztatásra vágyik, saját, egyéni látomásokra, vagy jövendölésre az Istent sérti meg (lásd KEK 65.p.). Krisztus az Atya akaratában, a Szentlélek által a megtestesült jelenlétét ígéri a világ végezetéig a szentmisékben, Szent Hagyományát, melyet az apostolokra s azok utódaira hagyományozott a Katolikus Anyaszentegyház őrzi, tanítja, s cselekszi, míg a Szentháromságú szent Isten dicsőségében és minden angyalaival el nem jön a világ végezetén, mely sokaknak a világvége sokaknak az élet kezdete lesz.

Laudetur Iesus Christus in Aeternum! Amen.

 

Webline

Jézus Krisztus és a metafizikai hagyomány

Írta: Szász Péter

A kereszténység és a buddhizmus lényege ugyanaz. Különösen a buddhizmusé.
(G. K. Chesterton)

 

Hamis retorika: „A szolipszizmus igazsága a legmagasabb igazság — 

de egyvalami még ezen is túl van: Isten Báránya.”(László András)

 

C. S. Lewis, a XX. század egyik legszellemesebb keresztény hitvédője Az öröm vonzásában címet viselő önéletrajzi regényében úgy fogalmazott, hogy miután képtelenné vált arra, hogy őszinte lelkiismerettel ateista maradjon, és elkezdte kutatni a vallási hagyományokat, arra a meggyőződésre jutott, hogy csak kettő vehető komolyan: a hinduizmus és a kereszténység. Mint látni fogjuk, az ún. metafizika tradíció iskolája nem tesz mást, mint a hinduizmus létszemléletét extrapolálja, kiterjeszti úgy, hogy közben a hinduizmus partikuláris megnyilvánulásait ezen kiterjesztés alá rendeli. Ezért tekinthetjük a metafizikai tradíciót (továbbiakban perennializmust) a hindu létszemlélet egyetemleges érvényének bizonyítására tett kísérletnek, különös tekintettel a különböző vallási hagyományokra. Látni fogjuk, hogy bizonyos vonatkozásban mindkettő — a kereszténység és a perennializmus is — képes a másikat abszorbeálni, azonban végelemzésben mindkettő teljes egyetemlegességre és kizárólagosságra törekszik, önmagát mindkettő a legvégső igazságnak tételezi. Az ellentmondás egyetemes elvének fényénél beláthatjuk, hogy a kettő nem lehet e vonatkozásban egyszerre igaz: kölcsönösen kizárják egymást. Nem fogjuk apologetikusan, az ember természetes észbeli képességének fénye előtt bizonyítani, hogy e kettő közül a kereszténység-e vagy a perennializmus-e az igaz, de döntés elé állítjuk az embereket, mivel a tekintély (auctoritas) alapján vagy az egyiket, vagy a másikat követhetik csak: vagy Jézus Krisztust és az Anyaszentegyházat, vagy a perennializmus tanítását. Azaz vagy az egyházat fogadja el valaki végső tanítótekintélynek, vagy a különböző perennialista mestereket.

I. A végső tekintély kérdése

A perennializmus tanítása szerint a metafizikai hagyományként megnyilvánuló örök Bölcsesség (sophia perennis), vagy szanátana dharma (ahogy a hindu hagyomány nevezi), ebben a világkorszakban minden — hindu szempontból — autentikusnak, ám részlegesnek és külsődlegesnek tekintett vallási hagyományban megnyilvánul, de ezek közül is legtisztább alakban a hinduizmusban maradt fenn. Így a hinduizmusnak mintegy „normatív” tekintélye van az örök Bölcsesség megragadása szempontból. A hinduizmus monista létszemlélete szerint a vallásnak két szintje van: exoterikus (külső, nyilvános, hirdetett) és ezoterikus (belső, magán, titkos). A vallások külső „héja” három elemből áll: szavakból (hittételek), tettekből (szabályok), és szertartásokból (ceremóniák). Azonban a vallások belső „magja” azonos a perennialista tanítással, ami nem más, mint az isteni Önvalóval való egységazonosságnak, végső soron a szolipszizmusnak átélése. Ennek az „összehasonlító vallástudományi álláspontnak” gyökere a hindu vallásos hagyományok eklekticizmusára adott szintetizáló reakcióként már régen kialakult a hindu gondolkodásban. Az újkorban ezt a szemléletet alkalmazták a más nagy vallási hagyományokkal való viszony leírására is, a velük való intenzívebb kapcsolatok során felmerült apologetikus kihívásokra válaszolván. Tulajdonképpen ennek átvétele, cizellálása és explicitté tétele kötődik a perennializmus gondolkodóihoz, legkiforrottabb alakjában László Andráshoz.

A kereszténység tanítása szerint a szenthagyományként megnyilvánuló isteni kinyilatkoztatás teljessége a Bölcsesség (Szentlélek) által Szűz Máriától megtestesült Igében, Jézus Krisztusban sértetlenül áll fenn, és sértetlenül adja tovább azt ugyanazon megtestesítő Szentlélek az Anyaszentegyházon keresztül. A nagy vallási hagyományokban — az időben és térben előrehaladván fokozatosan tisztuló és a kereszténységben teljességgel és épséggel fennálló — kinyilatkoztatás bizonyos darabjai, az „igei magvak” (logoi spermatikoi, rationales seminales) megtalálhatók, tévedéssel keverten. Az istenkereső pogányok a bibliai inaszakadthoz hasonlóan törekszenek a vélt gyógyforráshoz, azonban a végső gyógyulást számunkra is csak Jézus Krisztusban hozta el Isten. Azaz egy igaz istenkereső nem-keresztény, ha önhibáján kívül nem ismeri a krisztusi teljességet, mégis eljuthat bizonyos fokú istenismerethez, és — Krisztus és az Anyaszentegyház által — üdvözülhet is.

Így nem marad más lehetőség: valaki vagy a perennialista mestereket (René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, László András, részben Hamvas Béla és mások) fogadja el a „romlásba dőlő Anyaszentegyház” felett álló végső tekintélynek, vagy az Anyaszentegyház romlást nem szenvedő tanítóhivatalát fogadja el végső tekintélynek.

II. A perennializmus és a kereszténység egymást kölcsönösen kizáró tanításai

A kereszténység és a perennializmus tanításának ellentétes és egymást kölcsönösen kizáró voltát a létszemléleti és az abból következő történelemszemléleti különbségeken lehet bemutatni.

II.1. Létszemlélet

1.1. A perennialista létszemlélet

A perennializmus létszemléleti alapja a tradicionális szolipszizmus. Ez magába foglalja a filozófiai értelemben vett szolipszizmust és a vallásos-miszticista monizmust. A filozófiai értelemben vett szolipszizmus (solum-ipsum; egyedül-önmagamság) a lehatárolt egyedet (individuum separatum), illetve annak tudati (értelmi és akarati) szintjét tekinti kiindulási alapnak. Ennek ismeretelméleti része azt mondja ki, hogy minden, ami van, vagy aminek látszik, csak a tudat verifikálja, ergo az objektum csak a tapasztaló szubjektumban áll fönn. A vallásos-miszticista monizmus ezt a filozófiai előkészületet azzal haladja meg, hogy a tapasztaló szubjektum számára önmagának mint objektumnak, sőt embernek a megtapasztalását is illuzórikus tételezi.

Szerinte a tárgyi „van”-ság az alanyi „vagyok”-sággal szemben egy negatív és végső soron illuzórikus dolog. Olyan, mint egy rossz álom. A korlátolt emberi személy is illúzió, végelemzésben csak egy színházi álarc, szerep (lat. persona, gör. proszopón, szanksz. múrti). Az egyetlen valóság, Monad — az isteni Alany. Rossz álom az egész létesülés, létrontás minden korlátolt, változó lét. Az egész történelem, még az aranykor is egy létpesszimizmussal szemlélhető „ördögszekér”, szamszára, amiből szabadulni kell. Fel kell ébredni ebből a rémálomból, ebből az egyetemleges elvarázsoltságból (mayá): erről szól a felébredés tana. Ami bennünk valóban változatlan az azonos a végső Alannyal. Minden szenvedés oka az, hogy önmagunkat tárgyként szemléljük, és nem vagyunk önnön létünknek az abszolút ura. Ez azonos a klasszikus hindu advaita védánta és a buddhista vadzsrajána kifejezett (explicit) doktrínájával, azonban nemcsak azzal. A hellenista majd keresztény környezetben megjelent egyes neoplatonikus iskoláknak, a zsidó kabbalának és a muszlim wudzsúdí-iskolának legalább bennfoglalt (implicit), de egyes képviselőiknek a kifejezett tanítása is ugyanez.

Eme iskola szerint „Isten” és „Önmagam” csak képzetesen (virtualiter) különbözik: a „felébredés”, „megvilágosodás”, „szabadulás” (móksa), „ellobbanás” az, ha ezt átéljük. Mivel Isten abszolút szubjektum, így nem lehet a gondolkodás tárgya, róla még analóg értelemben vett állításokat sem tehetünk, egyetlen istenismereti út az intuíció. A perennializmus szerint tehát az ismerő személy és az ismerettárgy, az elme és annak tartalma, valamint a gondolkodó alany és a gondolat különbsége csupán illúzió.

Végső soron az egyetlen Alany nárcisztikus önbefordultságban létezik. Megváltani nem a világot kell, hanem kiszabadítani ebből az önmagában álló isteni Létalanyt az illúziók szertefoszlatásával, kioltásával. Idő, tér, anyag, test, történelem mind-mind illúzió, a létesültség kínzó valósága. Az Önvalóság (Átmá) egyetlen Alanyban (Brahmá) áll fenn. Csak Isten mondhatja magáról azt, hogy „Vagyok” („Aham Brahma Aszmi”). A Lét egyetlen és vele azonos Alanya Isten — az „Én” mint Abszolút Önmagam.

Ez a metafizikai szolipszizmus teljes önuralmat, önhatalmat, autokráciát jelent. A lét hatalmi tett eredménye — ebben az értelemben mondhatjuk mágikusnak a szolipszizmust. A szenvedés alapja a „létesültség” illúziója, az önuralom hiánya. „Minden heterón (másvaló), fel nem ismert autón (önvaló).” (László András) Ezért ebben a felfogásban a heterotheizmus csupán „munkahipotézis”, mintegy exoterikus óvoda az „álmodozó” sokaságnak, míg az ismertetett autotheizmus csak az ezoterikus „felébredtek” felsőfokú tudatszintjén valósulhat meg. Ezt világosan visszaadja a védánta hinduizmus és a mahajána buddhizmus kettőzött megváltástana. Mindkettő vallja, hogy a szigorú aszkéták magasabb fokú tudati felébredésre jutnak, míg a tömegeknek megmarad a személyes Abszolútumban való exoterikus hit jámborsága, végelemzésben álomvilága, ami lényegében megfelel annak a heterotheista vallásosságnak, amit alapformájában a zsidó, keresztény és muszlim tanítás is vall.

1.2. A keresztény létszemlélet

A keresztény létszemlélet — szemben a perennialistával — ontológiai dualizmust vall. Az abszolút Lét mellett a relatív létet is valóságosként értelmezi, nem csupán az Önvalóság káprázatának. Természetük szerint a teremtetlen Magánvaló — azaz Isten — és a teremtményi lét között végtelenül több a különbség, mint a hasonlóság, azonban aránylatos hasonlóság (analogia proportionalitatis) fönnáll közöttük. Ezért Istenről nem-teljes, de biztos ismeretet, méghozzá állító ismeretet lehet szerezni értelmi absztrakció segítségével, szemben a hinduizmus teljesen apofatikus („neti, neti” — „sem ez, sem az”) megközelítésével, miszerint az emberi értelem csupán tagadólagos tevékenységgel mondhat bármit is Istenről. Mivel Isten és az „egyetemleges elvarázsoltság” között arányos hasonlatosság nem áll fenn a hinduizmus és a perennializmus állítása szerint, ezért kizárólag intuitív, misztikus úton lehet biztos istenismeretre jutni. A kereszténység maga sem tagadja, hogy a legmagasabb fokú istenismeret a természetfeletti misztikus egyesülés átélésében mutatkozik meg — amint a bibliai „megismer” ige is jelzi ezt —, azonban a természetfeletti ismeret mindig a természetes ismeretre épül, azt feltételezi, és tökéletesítve, nem tagadva haladja meg. A megtestesülés hitigazságából következőleg a természetes és természetfeletti, az objektív és szubjektív istenismeret egymást kiegészíti.

A természetes szellemi képességeink segítségével — a keresztény tanítás szerint — sok mindent biztosat mondhatunk Istenről három úton:

a) a teremtményi (véges) tökéletlenségek (pl. határoltság) tagadásával (pl. határtalanság);

b) a világban tapasztalható vegyes (immanens) tökéletességekből mint okozatokból az okra való visszavezetéssel, amely tökéletességek erő szerint (virtualiter) vannak meg Istenben;

c) végül a világban tapasztalható tiszta (transzcendentális) tökéletességek (szép, jó, igaz) fokozásával.

A külön ajándékként megkapott, teremtett természetfeletti képességek (hit, remény, szeretet) által Istent még jobban megismerhetjük. Ilyen ismeret például Isten neve, melyet a legnagyobb ószövetségi prófétán, Mózesen keresztül nyilatkoztatott ki: a Szent Négybetűs (יהוה) istennevet, melyet tulajdonul lefoglalt magának. Isten kinyilatkoztatott és tulajdonul lefoglalt nevének jelentősége miben áll? A „Jahvé” nevet a különböző szemita népek ugyancsak használták különböző megszemélyesített — istenített — természeti erőkre alkalmazva. Azonban Isten, mikor örök és szabad rendelésénél fogva úgy rendezte az üdvtörténetet, hogy egy szemita pásztornépen, a zsidóságon mint eszköz-okon keresztül fogja a kinyilatkoztatást és az üdvösséget az egész világ számára adni, lefoglalta ezt a nevet magának, illetve annak mássalhangzóit, amelyek többféle ejtést tesznek lehetővé. Hasonlatos mindez ahhoz, hogy ugyanúgy kelesztett búzalisztből való egy közönséges kenyérszelet és „az” Ostya. Mégis, ez utóbbi már valami egészen mást jelöl ki, lényegileg elváltozott. Isten e névbe öltözvén a megtestesülést előre jelezte. A zsidóságnak, főleg a babiloni fogság után istenkáromlással ért fel a Szent Tetragrammaton kiejtése — az arám fordítás (amely egyben interpretáció is), a Targúm „aki Isten nevét kiejti, halállal lakoljon”-ként fordította a héber „aki Isten nevét káromolja, halállal lakoljon” parancsot. Egyedül a főpap ejthette ki az Engesztelés Napján. Elképzelhető, hogy ez egyfajta emberi túlbuzgóság eredménye volt, azonban Isten bölcsen a görbe úton is egyenest tud húzni. Mert mit is jelent a Szent Név? Ezt jelenti (egyes szám, első személyben): „Vagyok” — „Én vagyok”. Méghozzá a héber szerint nem úgy, mint változékony, múló korlátoltságú lény, hanem mint a létteljességet bíró Önvaló — maga „a” Lét (ipsum esse). Miben áll ennek jelentősége? Valakiről egyes szám harmadik személyben állításokat tehetek: „Isten szép.”; „X.Y. szép.”. Valakit egyes szám második személyben megszólíthatok: „Drága Isten!”; „Kedves X.Y.!”. Azonban az egyes szám első személyt birtoklom. Ezt nem mondhatja ki más önmagamra vonatkozóan, csak én. Isten így bölcs pedagógiával óva intett bármiféle hamis autotheizmustól.

Azonban ez súlyos egyoldalúsághoz vezethet. Ha az Önvaló csak egyetlen Alanyban áll fenn, ahogy bölcseleti spekulációjuk és szemlélődésük által hiszik ezt a hinduk, és ahogy a kinyilatkoztatás alapján hiszik ezt a zsidók, és az ő kinyilatkoztatásuk Mohamed általi eltorzítása révén vallják a muszlimok, akkor kettő, illetve három lehetőség marad csupán:

a) Ha a Teremtő és a teremtés között dualisztikus létszakadék van, azaz heterotheizmust tételezünk, akkor két eset lehetséges. Ha az isteni Létalany egyben Személy is (subsistentia cum persona), akkor az ilyen Istent csak rettegni lehet. Ilyen a tiszta zsidó és muszlim monotheizmus. Isten egy önkényúr, aki nárcisztikusan szerelmes önmagába, s ha teremt is, csupán udvartartást teremt. Az ilyen Isten tulajdonképpen csak a politheizmus kis, nárcisztikus és hatalmaskodó istenségeinek végletekig absztrahált alakja. Az ilyen Istennel szemben valóban csak két magatartás képzelhető el: rettegő és fatalista kiszolgálás, vagy ellene való totális lázadás. Ez utóbbi hamis istenkép vezetett el — bár más útvonalon — Marx, Nietzsche, Heidegger és Sartre, valamint Adorno istenkritikájához. Mivel a személy csak viszonylatban létezik, nem lehet egyedül. Ezért az ilyen nárcisztikus Abszolútum bizonyos értelemben szükségképpen kell, hogy teremtsen udvartartást magának, akik őt kiszolgálják önimádatában. Ha ez az isteni Létalany nem személy (subsistentia sine persona), hanem személytelen (személyfeletti, és nem személy alatti értelemben), akkor viszont nem törődik a világgal, nem nyilatkoztatja ki Önmagát, s nem szorul másra. Csupán egy Mozdulatlan Mozgató, aki önmagába fordult, s csak a szintén önmagába fordult kis istenségek azok, akik a világ kormányzásában részt vesznek, megnyilvánulnak a természeti (pl. villámlás, napsütés) és pszichés (pl. harag, szerelem) jelenségeken keresztül.

b) Marad még egy magatartás, amely elveti a Teremtő és a teremtés közötti létszakadékot és ontológiai monizmusával gyakorlatilag a hinduizmushoz társul. Ez a gyökere a zsidó kabbalisztikus és a muszlim szúfi miszticizmusban bennfoglaltan, vagy egyes képviselőiknél kifejezetten jelen lévő autotheizmusnak. Ez azonban fel nem oldható feszültséget eredményezett a zsidók és muszlimok által kinyilatkoztatottnak tekintett heterotheizmussal.

Hogyan oldja fel az előkészületi, ószövetségi kinyilatkoztatás eme belső feszültségét Jézus Krisztus? Ő a kulcsa mindennek, nélküle a gondolkodó ember valóban következetesen csak perennialista lehet. A kereszténység megtartja Isten abszolút transzcendenciáját, s az immanens világ autonóm létét, ami nem csupán látszatvalóság, vagy „fejlődő létrontás”. Mindezt úgy, hogy „elegyedés, de szétválasztás nélkül” áthatja Isten a legbelsőségesebben a külső teremtését.

A keresztény létszemlélet szerint nem csupán egy, hanem három Létalany (hüposztaszisz, subsistentia) által áll fenn az önvaló isteni Lényeg (óúszia, substantia), méghozzá úgy, hogy mindhárom osztatlanul, de elegyedés nélkül bírja az isteni természet teljességét. A keresztény értelemben vett három Létalany nem neoplatonikus értelemben vett „szerep” (proszopón), vagy hindu értelemben vett „maszk” (múrti). Ezért is (sok más mellett) különbözik a filozófiai spekulációból eredő, vagy az őskinyilatkoztatás előképébe rejtett és a vallási hagyományokban torzultan fennmaradt háromságtanoktól a keresztény misztérium. Ez kimutatja, hogy a belső isteni lényeg, az isteni Lét maga a Szeretet. „Isten szeretet” — mondta a szeretett tanítvány, János. A három isteni Létalany egymásbavalósággal (perikhorészisz) tartja fönn egymást. Az Atya teljes istenségét adja át a Fiúnak, s a Fiú ezt visszaadja úgy, hogy e kölcsönös egymásba tekintés, egymásba tükröződés, a Világosságnak a Világosságtól való születése, az észleleti (intellektuális) foganás (conceptio) által születő Fogalom (Conceptus) szeretete egy kölcsönös akarati lehelésből mint egyetlen lételvből magát a harmadik Létalanyt létesíti. Ez az „örök mában” van. Ez nem történik, hanem így volt, van és lesz: a Szerető — Szeretett — Szeretet hármasságának örökké állandó dinamizmusa. A szeretet a másikra (heterón) irányul: nem más mint létadás és létbenntartás, míg önmagamról megfeledkezvén önmagamat a másik szeretete — önfeledkezése — tartja létben. Isten önismerete és önszeretete annyira teljes, hogy (anélkül, hogy szükségképpen világot kéne teremtenie) három létalanyt képez, abban áll fenn. Ahhoz, hogy a háromság ne csupán egy „alsóbb létszint” legyen, mindháromnak létalanynak kell lennie, s ahhoz, hogy egymás felé szeretetáramlatot képezzenek, személyeknek is kell lenniük. E három létalany nem csupán egyetlen létalany három „szerepe” (szabellianizmus), és nem három elkülönülő lényegű isten (tritheizmus).

II.2. Történelemszemlélet

II.2.1. A perennialista történelemszemlélet

A perennializmus az egész történelmet — Baranyi Tibor Imre szavaival élve — „fejlődő létrontás”-nak tekinti. Ez logikusan következik a létszemléletéből. Ha az Abszolút Önvaló egyetlen — személyiségfeletti — Létalanyban áll fenn, amely kizárólag önmagára irányul, akkor minden e léten kívüli létesültség bizonyos értelemben negatív létaktus, tulajdonképpeni nem-lét. Így annak kioltása, meghaladása az elsőrendű cél. Ami valóságos, nem látszat szerinti szenvedés van a világban, az tulajdonképpen eme Abszolút Önvaló „szenvedése”, ahol a Lét, a Tudat és az Akarat nem egybevágó. Az egyes egyedekbe különböző szinteken beleszorult, az Önvalóból „kiáramlott, és nem teremtett” (emanált) lét önmagába vágyik vissza. Teljesen önmaga, egyedüli önmaga akar lenni. Ezt vallották a különböző vallásokban és filozófiákban megjelenő autotheista miszticizmusra épülő iskolák, melyeket már fentebb említettünk.

Eme „visszatérés” útja az intellektuális és spirituális metafizikai tradíció. Ez három tényezőből áll: a szolipszizmus valóságának tételezéséből; az eszmélési-értési (intellektuális) vonalon a fogalmak végletes, apofatikus úton történő meghaladási kísérletéből (ennek egyik megnyilvánulása a „felett” és „túl” típusú helyhatározók, illetve az ezekkel megegyező latin, görög, szanszkrit, páli stb. prefixumok és prepozíciók halmozása); és végül a szellemi-akarati (spirituális) vonalon a tantrikus jellegű rituális megvalósításból. E háromnak — Buji Ferenc szavaival élve — „felbonthatatlan egységet” kell alkotniuk. A hagyományos — arisztotelészi értelemben vett — logika elégtelenségének állítása az „analogia entis”-nek (a létezők arányos hasonlatosságának) hagyományos hindu tagadásából következik. Ha a világ csak egy elvarázsoltság, egy rémálom, akkor semmi sem állítható az ember tudati szintjén bizonyosan az Abszolút Önvalóról. Ennek meghaladását jelölik „gondolkozás feletti tudatállapot” néven. A tantrikusságot illetően pedig azon az állásponton vannak, hogy „minden spirituális ösvény” a kali-yuga (ólom-korszak) fázisában már elveszítette érvényességét, így ennek mint elvnek alkalmazása lehet egyedül hatékony. Kiindulópontja az eleve mérgezett világ, melyben — a tantrikus elven nyugvó gyakorlatokkal, elsősorban a yoga segítségével — a „mérgeket” „életelixírré” lehet átalakítani (transzmutálni). Ezt — a hindu gondolkodás képének segítségével — „tigrislovaglás” néven illetik a perennialisták. A tigris itt a vesztébe rohanó világ jelképe, melyet meglovagolva uralkodhatunk felette. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Kettős erkölcsöt, mikor is az egyébként negatív, „anyagivá dermedtnek” titulált cselekvésekkel „az idő irányával szemben” ellentétesség tételezhető. Konrkét példával élve, ilyen volt az ún. templomi prostitúció, vagy bizonyos közösségek (pl. katharok) közösségi promiszkuitása. „Látszólag” paráználkodunk, a „valóságban” — az „exoterikus” szinten egyébként bűnösnek tűnő cselekvés felett —, vagyis „ezoterikus” értelemben véve meghaladjuk a bűnös világot. Ez volt az ókori szofisták, a középkori katharok sokak által ismert kettős erkölcsének alapja. Ha az emberi „illuzórikus én” tobzódik, fosztogat, erotomán, az nem „én vagyok”, mivel én az „Abszolút Önvaló” vagyok.

A tiszta Lét tiszta megvalósultság (actus purus) — nincs benne lehetőségi lét (potentia). Minden teremtmény ezzel szemben kettős természettel bír: ténylegességből (actus) és lehetőségből (potentia) áll össze. Az idő a változás mértéke, azaz átmenet a lehetőségből ténylegességbe. Minden változás e rendszerben, mint az idő előrehaladása csak körforgásos vergődés, illetőleg folyamatos létrontás (egy teljes világcikluson belül, az aranykortól az ólomkorig bezárólag). A létesült létnek és a változásnak, azaz magának a történelemnek, a teremtményi létnek így nincs értelme, célja. Az egyetlen cél a visszatérés a Metafzikai Abszolútum létállapotába minden létesülés kioltásával.

II.2.2. A keresztény történelemszemlélet

Mit mond ezzel szemben a kereszténység? Isten nemcsak befelé, hanem kifelé is szeretet. Ő nemcsak elképzeli (imaginálja) a világot, hanem mindenhatóságánál fogva a semmiből létbe is hozza. Ez nem negatív dolog, ez nem létrontás, hanem pozitív tett. A világ nem látszat, nem vicc, nem egy rémálom, hanem realitás. A teremtett létezők önmagukban nem lelik sem eredetüket sem céljukat, azonban mivel céljukat, a boldogságot csak az eredetükben találhatják meg, ezért szükséges, hogy arra az ontológiailag Másra megnyíljanak: viszontszeressék az Irgalmas Szeretetet. A végső cél a világ átistenülése a teremtetlen és a teremtett lét „elegyedés, de szétválás nélküli” szerető egységében. Hasonlatosan a Hóreb-hegyi lángoló, de el nem égő csipkebokorhoz, mely csupán halvány előképe volt a Krisztus Thábor-hegyi elváltozásának! Ahogy a gótikus üvegablakon áttör a fény, úgy fog elváltozni létének kioltása nélkül a világ!

Ha az isteni létalanyok befelé személyes önátadása képezi az Abszolút Létet, akkor az ennek képmására teremtett teremtmények relatív létének is ennek mintájára kell alakulnia. A történelemnek, a relatív létezők változásának, cselekedeteinek így értelme és célja van, azonban nem önmagába fordult célja, hanem az Istenre, az egészen Másikra nyitott célja. A perennializmusban nincs célja a relatív létnek: az egyetlen cél az értelmetlen idő kerekének visszaforgatása majd meghaladása általi elérése örökkévalóságnak.

Isten kerubokkal zárta el a Paradicsom kapuját: nincs visszaút. Nincs más út, csak a huszáros előremenekülés. Nem lesz újra paradicsomi állapot, amely önmagában is még tökéletesebbre nyitott állapot volt. A vesztébe zuhanó világot Isten irgalmas szeretete megmenti, ő a „nem” ellenére is meg akar testesülni, szeretni, létben akarja tartani belső lényege és önmagához való hűsége által e megváltásra váró világot!

Mi is volt az ember bukásának alapja? A Fa Isten jelképe, aki tengelye, mértéke az alsó, középső és felső világoknak is. Gyermeke, gyümölcse az ember. Ő az objektív mértéke a jónak és rossznak, azaz a cselekvés útjának, mely a célhoz, az örök élethez vezethet. A sátán legnagyobb kísértése pont az az autotheista önistenítésre való buzdítás volt, ami a saját bukását is előidézte: „non serviam”. Nem akarta elfogadni teremtményi létét, azonban ezzel szembe menni, önmagunkat isteníteni az igazi illúzió, az igazi, pokoli rémálom, az igazi mayá. Az ember csak úgy istenülhet át, érheti el végcélját, ha „titokzatos csere” által Isten fölveszi az emberi természetet, s mi megkapjuk általa ajándékba a természetünk feletti (természetes képességeink által el nem érhető) isteni természetet, a fogadott fiúságot. Ez a makrokozmosz, és benne a mikrokozmosz célja. Mi nem vagyunk természet szerint isteniek, de ha Isten önmagát nekünk ajándékozza, létrejöhet az irgalmas szeretetben történő csere.

Ez történt meg Jézus Krisztusban. Érdekes összehasonlítani Buddha és Jézus alakját és halálát. Buddha célja az eredetbe való visszatérés, ami az Egyetlen Önvaló megszabadítását jelenti a teremtett lét illúziójából. A köldöknéző Buddha lótuszülésben törekedett elérni a nirvána állapotát, olyan állapotban, mely a magzat helyzetéhez hasonlít, aki önmagába, eredetébe, létesülése „elé” fordul. Jézus Krisztus pedig kitárt karokkal ölelt át minden embert élete virágjában átadott életével — nem Önmagával, hanem velünk törődött. Ez a világ, a bűnnel megjelölt világ, ez az élet a halál keresztjével végződik — mindannyiunk élete. Krisztus nem mondta, hogy ez a világ illúzió, hanem a legteljesebben szembenézett vele, a legmélyebben belétestesült értünk bűnné, de nem bűnössé lett. Általa és nem önmagunk által juthatunk csak az Atyához a Szentlélekben. Ez a világ illúzió, vagy keserű értelmetlenség? Egyik sem. A kereszt Krisztusban az Élet fájává vált, a Bárány vérével bekent kapuvá — a gyümölcs a fára visszaszegeztetett. Minden értelmet nyert a megtestesült Értelemben.

III. Összegzés

	PERENNIALIZMUS	KERESZTÉNYSÉG
AZ ABSZOLÚTUM ÉS A RELATÍVUM (ISTEN ÉS VILÁG) VISZONYA	ONTOLÓGIAI MONIZMUS Egyetlen létvalóság van: a Metafizikai Abszolútum. Ehhez képest minden illúzió (mayá).	ONTOLÓGIAI DUALIZMUS Két létvalóság van: az Abszolútumként aposztrofálható Isten, és a rajta kívül álló, semmiből létbe hívott teremtése.
AZ ABSZOLÚTUM BELSŐ LÉTE	EGYALANYÚSÁG Egyedül Isten alanyi öntudata nem illúzió, Aki önmagára (autón) irányul. Az isteni Létalany lényegileg öntételező szolipszista.	HÁROMALANYÚSÁG Isten három alanyi öntudatban áll fenn, ahol mindegyik a másik (heterón) kettő, vele egylényegű alanyiságra irányul. Az isten Létalanyok lényegileg mástételező altruisták.
AZ ABSZOLÚTUM KÜLSŐ TEVÉKENYSÉGE	ELSZAKADÁS A külső, „szamszárai” lét végelemzésben egy illúzió, mely állandóan egy aranykortól egy ólomkorig folytatólagosan hanyatlik, majd ezt egy újabb aranykor követi. Azonban az aranykor is gyakorlatilag létesültség, így végső fokon ebből is szabadulni kell. A létesült világ nem más, mint a tételezett Abszolút Önvaló „rémálma”, mely álomból fel kell ébreszteni. A megváltás (móksa) így nem más, mint a létesülés megszüntetése, az Abszolút Önvaló felébresztése.	MEGTESTESÜLÉS Az isteni abszolút valóságon kívüli külső és relatív lét valóságos lényeggel (essentia), állaggal (substantia) és természettel (natura) bíró valóság, melyet szerető gondviselésből teremtett a semmiből a Szentháromságos Egységben fennálló Abszolútum. Aki befelé szeretet (létátadás), az kifelé is az. Így a létesülés nem „létrontás”, hanem pozitív aktus. A cél nem a teremtett kozmosz „kioltása”, hanem annak a teremtetlen Léttel való egyesítése. Ez az „elegyedés, de szétválasztás” nélküli megváltás legteljesebben az Ige megtestesülésében vált valóra, és vált lehetővé.

Röviden fölvázoltuk a perennialista iskolának és Krisztus Egyházának tanítását. Világossá vált, hogy a kettő tanítása kölcsönösen kizárja egymást. Mindenki szabadon választhat, melyik tekintélyét fogadja el, kinek hisz. Választani kell, mert két úrnak nem lehet szolgálni. Adja Isten, hogy mindenki az Út útját válassza, s így Élete legyen az Igazságban!

Úgy legyen!

(AMDG - http://amdg.betiltva.com/)

A papi cölibátus teológiája

Írta: Szász Péter Domonkos

A cölibátus a katolikus teológiában a férfiak részéről a mennyek országáért vállalt önkéntes nőtlenséget jelenti, amely életállapotot az Egyház e földi létviszonyok között fegyelmi kánokkal is szabályoz. A latin coelibatus szó ősi, indoeurópai gyökerű szó, amivel az antik római szertartásos papság egy részének időleges megtartóztatását is jelölték. Jelentése: „egyedülálló életállapot”, azaz magyarosan „nőtlenség”. 

A Római Szent Egyház mindig következetesen ragaszkodott hozzá egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hogy gyakorló, nagyobb rendbeli klerikus csak az lehet, aki a házasélettől tartózkodik. Sokan ezt manicheus behatásból, vagy a hedonista későrómai pogányság életvitelére válaszként adott túlzó aszketizmusból akarják levezetni, illetőleg más, az invesztitúraharc korából származó szociológiai, gyakorlati szempontokra akarják visszavezetni ennek a fegyelmi rendelkezésnek eredetét. Az ilyen megközelítések szerint e fegyelmi döntés tisztán egyházi, így bármikor egy pápai tollvonással megváltoztatható. Mint látni fogjuk, az emberemlékezetet meghaladó gyakorlat az egyházi tudat konszenzusa szerint apostoli, sőt isteni jogon áll, így visszavonhatatlan. Eme Jézus Krisztusra, illetőleg az apostolokra visszavezethető fegyelmi kötelem mély tanbeli alapokon nyugszik. A kérdést nem érthetjük meg, ha tisztán diszciplináris kérdésként kezeljük. A doktrinális háttér megértéséhez szükséges a tiszta katolikus tan ismerete az isteni üdvrendről (oikonómia), részletesen az ember teremtéséről, fölemeléséről, bukásáról, és megváltásáról.

Isten teljesen szabadon, szeretetből teremtette az egész kozmoszt – minden láthatót és láthatatlant. Isten így a végső eredete minden létezésnek, minden létesítésnek. Isten mint létteljesség egyben az egész teremtett világ végcélja is: minden az ő dicsőségére, dicsőítésére teremtetett, s a teremtmények is sajátos céljukat csak Őbenne érhetik el. Az értelemmel bíró teremtmények (angyalok, emberek) számára a boldogság állapota csak Őbenne, a Szentháromságos Létáramlatba való végső, és elveszíthetetlen bekapcsolódás, azaz az üdvállapotban állhat fönt árnyék, szeplő és ránc nélkül.

Ezt a létállapotot azonban teremtett létmivoltuk szerint, saját természetük szerint elérni képtelenek. Csak ha Isten is megnyílik feléjük természetfeletti kegyelmével, akkor tudnak vele kapcsolatba, kommunikációba, kommunióba lépni. A természetes rendre csak Isten kegyelméből tud a természetfeletti rend ráépülni.

Isten mikor az angyalokat, majdan az első emberpárt megteremtette, akkor nem a merő természetük állapotába hozta őket a létbe.  Rögtön felemelt állapotban, az eredeti megigazultság (iustitia originalis) állapotában teremtette meg őket. Ellátta őket mindazon teremtett kegyelmekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy elérjék értelmük és szabad akaratuk használatával a végső céljukat, s egyben a teremtetlen kegyelembe, azaz a szentháromságos létáramlatba teremtette őket – téridőben lévő állapotukban is a megszentelő malasztot bírták. Mind az angyalok összes alanya, mind az első emberpár próba elé volt állítva, s az angyalok egyharmada, valamint az emberi nem az ősszülőkben Istenre nemet mondott. Az elbukó angyalok sajátos természetük, azon belül is megismerési képességük folytán rögtön a kárhozat állapotába kerültek. Az emberi nem az ősszülőkben azonban nem jutott ebbe a végső állapotba, mivel testi-lelki összetettségük folytán a megismerésük és így a bűnük súlya kisebb fokú volt saját természetükhöz és a kapott kegyelmekhez képest is, mint a bukott angyaloké, másrészt Istennek az emberi nem biológiai szaporodás útján való kibontakoztatására vonatkozó terve szerint nem is engedte meg, hogy Ádám és Éva bukása akkora legyen, hogy ez végső kárhozati állapotba taszítsa őket. Isten megmutatta, hogy az ördögi igazságtalanságnál és irgalmatlanságánál az isteni igazságosság és irgalmasság nagyobb, s azt is bebizonyította számunkra bölcs pedagógiával, hogyha elszakadunk tőle, akkor utunk a biztos boldogtalanság és kárhozat. Ezért az ember teremtését, felemelését, és bukását részletesebben kell megvilágítani.

Isten közvetlenül teremtette az első emberpárt teljes természetük szerint. Az ember természete szerint szellemi lélek és anyagi test összetettsége, méghozzá úgy, hogy az eszes és értelmes lélek valóságosan, önmagától fogva az egész testnek mint alomnak (materia), annak minden bennható tevékenységének (vegetáció, érzékelés) állagadó alakja (forma substantialis). Ezért csak erő szerinti (virtualiter) trichotómiáról („test” – vegetáció; „lélek” – érzékelés; „szellem” – értelem) beszélhetünk. Minden egyes ember az ősszülők leszármazottja testileg, mégha az emberiség egyedileg és specialiter sok formát ölt. Generikusan minden emberre igazak az általános emberi értékek, az eltérő vérmérsékleti, szellemi és fizikai képességek ellenére. A gyermek nemződésekor teremti külön, és oltja bele Isten a halhatatlan lelket annak testébe, s e nemződés során a szülőkkel azonos természetet vesz föl a gyermek, kinek a teste és lelke egymáshoz rendelt (diszponált). Ez az alapja többek között a lelki átöröklésnek, a karakterológiának, a kognitív, ismeretelméleti és kísérleti pszichológia által visszaigazolt katolikus teológiai és bölcseleti antropológia igazságának. A kartéziánus dualizmus és materiálmonizmus téves emberképeivel szemben a hülémorphizmust igazolják vissza a kísérleti embertudományok (orvoslás, pszichológia, kognitív tudomány stb.) is. Ezért sem lehetséges a lélekvándorlás bölcseleti alapon, sőt valahol szükségeltetik a feltámadás is, mivel az emberi lélek (szemben az angyalokéval) önmagában nem-teljes állag (substantia incompleta), a személyre, mint állagra vonatkozólag. Képes önmagában létezni a növények (vegetatívok) életelvével és az állatok (érzékelők) testhez kötött párájával szemben, de az emberi személy teljességéhez és épségéhez a teste is hozzá tartozik. Az ember istenképisége a szellemiségben (értelem és akarat) van. Az ember lelki természetében gyökerezik Isten-képmássága, mely rendeltetése és nemes hivatása természete szerint szubsztanciális egységet alkotni a testével, s a testben és a testen keresztül uralmat gyakorolni az anyag felett, így átlelkesíteni a világot. Az istenképmás mikrokozmosz a képmás képmásává formálja át az anyagi kozmoszt.

Azonban az ember végső célja nem önmagában, vagy a makrokozmoszban van, hanem abban, hogy rajta keresztül az egész világ egy nagyobb, azaz természetfeletti szintézisbe lépjen az istenivel. Ez csakis Isten kegyelme által lehetséges. Ezért Isten túláradó jóságában az eredeti megigazultság (istutia originalis) állapotában teremtette az embert. Ez az eredeti megigazultság a természetfeletti adományaiban (dona supranaturalia), azaz az eredeti szentségben és a természeten kívüli adományaiban (dona praeternaturalia), azaz az eredeti épségben állt. Az előbbiek által lehetséges elérni a természetfeletti célt, míg az utóbbiak által könnyen lehetséges elérni azt. Miért volt és miben ez a megigazultság „eredeti”? Egyrészt azért, mert az ősszülőknek adatott, másrészt azért, mert „első” megigazultság volt (a második Ádámmal eljövendő előtti), végül azért, mert az ember testi létmivoltából következőleg ez a létállapot az ember természetes nemzésével „eredt” volna át minden emberre.

A természetfeletti adományok tkp. azok voltak, mint amit Krisztus Jézusban visszanyerünk: a Szentlélek bennünk lakása (mint teremtetlen kegyelem), valamint a természetfeletti hit, remény és szeretet teremtett kegyelme. A természeten kívüli adományt (a tágabb értelemben vett eredeti épséget) öt részre osztja a hagyományos katolikus tanítás:

 - a rendetlen kívánságtól való mentesség (szoros értelemben vett eredeti épség);

 - a haláltól való mentesség;

 - a szenvedéstől való mentesség;

 - a kiváló ismeret;

 - a külső természet fölötti uralom.

Ez az állapot – amint említettük – a természetes nemzéssel eredt volna át az ősszülőktől minden emberre. Azonban az ősszülők nem állták ki a próbát. Miben állt a próba lényege? Amit ingyenes és kiérdemelhetetlen ajándékként megelőlegez Isten az embernek (a természetfeletti életet, végső soron az örök üdvösséget), arról akarja, hogy ezt az értelmes és szabad akaratú teremtmény maga ki is érdemelje, azaz viszontszeresse őt.

Az ősszülőket a kísértés kívülről érte, s mivel ez az eredeti ártatlanságuk nem „gyámoltalanságban” (a bizantin keleti szakadárok vakmerő állításával szemben), hanem kiváló természeten kívüli adományok birtokában történt, igen súlyos bűn volt, mégha a sátán külső kísértésére is indult el averziójuk. Önzésbe esvén önmagukat tették meg végső célnak, az önistenítésbe estek, mikor is maguk akarták meghatározni, mi a jó s a rossz, azaz létmivolta szerint Istentől és így Lét valóságától függetleníteni akarták a legfőbb Jót és így az erkölcsi mércét. Szimbolikusan meséli el ezt a valós történeti eseményt a Szentírás. A Fától, azaz Istentől, mely mindennek tengelye, a gyümölcsöt, az istengyermekségben lévő embert leszakítják, amely így elrohad. Megfosztottság történt, ruhátlanodás – a természetfeletti és a természeten kívüli állapotot elveszítették, sőt a „tiszta” természetük is megsérült, bár nem olyan mértékben mint a jámbor füleket sértő létpesszimista protestánsok állítják.

Ez a bűn az ősszülők személyes bűne, de analóg értelemben az egész emberi nem bűne. Személyes értelem esetén beszélünk „ősbűn”-ről, analóg (természet szerinti) értelem szerint „áteredő bűnről”. Szoros értelemben vett hittitok, méghozzá természetfeletti hittitok. Azonban a teológia bizonyos szempontból érthetővé teszi ezt, illetőleg bizonyítja azt, hogy az értelemmel, és Isten igazságosságával mindez nem ellentétes.

Az összes ember nemcsak a következményeket, hanem a bűnállapotot is örökli. Miben áll ez?

1. Az ősszülők elvesztették az eredeti szentséget, és magukra vonták Isten haragját.

2. A halál és szenvedés törvénye alá kerültek.

3. Az ember a sátán rabságába került. => természetfölötti uralom elvesztése

                              a. nő = fájdalmas szülés és epekedés

                              b. férfi = verejtékes munka és uralomvágy

4. Test és lélek szerint rosszabbakká váltak.

                              a. akaratuk rosszra hajló lett => rendetlen kívánságtól való mentesség elvesztése

                              b. értelmük elhomályosult => kiváló ismeret elvesztése

5. Bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre.

Ez az eredeti és egyben áteredő bűn (peccatum originans et simul originatum) átszármazás és nem utánzás útján (propagatione et non imitatione) áll fenn.

Az ősbűn mivolta az ősszülők halálos és személyes bűnös tette (peccatum actuale, mortale et personale) volt. Tartalmi mozzanata (quasi-materia) tekintve az Istentől mint végső céltól való elfordulás volt mindez, alaki mozzanata (forma) a szándékosságban állt.

Tartalmát tekintve tágabb értelemben az eredeti megigazultság és az ép természet hiányában, szűkebb értelemben az eredeti megszenteltség hiányában áll fenn ez a bűnállapot.

Ez a bűn az emberiség egészére nézve analógia és nem azonosság (univocitas) értelmében bűn: Isten rendelkezése folytán Ádám az egész emberiség feje volt nemcsak a természeti, hanem a természetfeletti és természeten kívüli javak átszármaztatása tekintetében is. „Ádámban a személy rontotta a természetet; ivadékaiban a természet rontja a személyt.” (Aquinói Szent Tamás) Egész természetünk, hajlamaink fókuszálási problémával, nem protestáns értelemben vett vaksággal bírnak, s erőfeszítésbe kerül természetünk szerint a jót tenni és az igazat felismerni, habár nem lehetetlen.

„A bűn mellyel Ádámban vétkeztünk, bennem természeti, Ádámban személyes. Mert itt vétkeztem benne, nem aki vagyok, hanem ami vagyok; én az ember, nem én: Odo; a természet nem a személy. De mert a természet csak a személyben áll fönn, a természet bűne a személyé, de nem személyes. Személyes az a bűn, melyet elkövetek én, aki vagyok, nem ami vagyok, mellyel vétkezem én: Odo, nem az „ember”, a személy, nem a természet. De mert a személy nincs természet nélkül, a személy bűne a természeté is, de nem természeti.” (Cambrai-i Odo OSB apát, †1113)

Ennek következtében Isten az eredeti bűnt másképp is tudja be, mint a személyeseket: másképp bünteti: és másképp szabadít meg tőle. Az eredeti bűn egyformán súlyos mindenkiben. Miért nem egyforma a rendetlen kívánság mindenkiben? „Mikor föloldódott az eredeti igazság köteléke, mely mindenkiben egyforma, elszabadult az addig lekötött természet, mely már nem egyforma mindenkiben, hanem a test belső alkata szerint különböző.” (A. Szent Tamás)

Isten Jézus Krisztusban állította helyre az ember létállapotát. Ez a status naturae reparatae. A megszentelő kegyelmet, azaz a természetfeletti adományokat megkapjuk, de a természeten kívüli adományokat nem kapjuk vissza. A természet sebei gyógyulnak, de teljesen sohasem hegednek be a földi létben. A keresztény ember számára is erkölcsi küzdelem a földi élet mindhalálig. E helyreállítás által lehetséges, hogy újra elérhesse az ember a végső célját, Isten színről színre látását: a megdicsőült természet állapotát (status naturae glorificae), amelyet a Boldogságos Szűz Mária mint a legtökéletesebb teremtmény Isten irgalmából és külön kegyelméből már most élvez. (Őt máshogy is váltotta meg Jézus Krisztus.)

A második megigazultság a keresztáldozat által történt, amivel Jézus Krisztus az áteredő bűnért és minden személyes bűnért elégtételt tett, sőt érdemei által végtelenül felül is múlta azokat. Őáltala utunk nyílik az Atyához a Szentlélekben. Más módon történik ezen megigazultság elnyerése is mint az első. Isten nem a természetes, hanem a természetfölötti nemzés útját választotta erre. Az embereknek hasonlóan (analogice) kell újjászületniük egész valójukban, mint ahogy Jézus Krisztus fogant és született Szűz Édesanyjától.

Jézus Krisztus Édesanyja természeten kívüli adomány által, de természetes módon fogant. Joakhim és Anna egyesülésében a fogantatása pillanatában Isten a természet rendjét felfüggesztvén nem engedte meg, hogy az áteredő bűn és annak következménye átszármazzon a Boldogságos Szűz Máriára, hanem Jézus Krisztus érdemére tekintettel úgy határozott, hogy eleve megkíméli ettől a szennytől.

Mivel a természetes nemzés az ősszülőkben az egész emberi nemre és nem minden egyes emberi utódjukra lett rábízva, így e parancs teljesítve van, ha az emberek egy része végrehajtja ezt, és megházasodik. E – bár sérült – természeti jóról magasabb cél érdekében, méghozzá természetfeletti célból lemondani nem természetellenes, sőt nagyobb jó mint a házasság, nemcsak a bukott (lásd a „pogány” Hénok, vagy a zsidó Illés és más próféták esetét), hanem a helyreállított természet esetén is. Három okból. Egyrészt az áteredő bűn következtében a természetes nemzés még – akár a bukott természetben állapotában való, akár a helyreállított szentségi – házasság keretében is rendezetlen kívánsággal terhelt, amennyiben ez a vágy nem célirányosan, hanem akaratlanul tör fel a házastársak esetén is, és nem mentes még a lehető legteljesebb testi-lelki önátadás sem ettől. Ezért fogannak még a szentségi házasságban is a bukott természet állapotában az emberek.

Szűz Mária (mint utaltunk rá) teljesen ép természetben teremtetett, s foganása pillanatában a megszentelő malaszt legmagasabb fokába állítatott, amibe csak teremtmény állíttathat. Ezeken felül különböző természeten kívüli adományokat is kapott, köztük a rendezetlen vágytól való mentességet is, és tulajdonképpen csak a szenvedéstől és a haláltól való mentesség természeten kívüli adományát nem kapta meg.

E Szűz méhéből vette föl az örök Ige az emberi természetet természetfeletti nemződés által. Benne lakozik a teljesség, hiány nélkül. Ha az emberi természet integritásának feltétele lenne a házasság és a házasélet, Jézus Krisztus is megházasodott volna. Ennek ellenére cölebszként, élte virágjában ment át Húsvétján, az öregség nélkül.

Ő lett az Új Ádám, az emberiség „új”, sőt igazi („ősképi”) feje, hisz az egész teremtés a Megtestesülésre irányult. Benne kell újjászületnie, „újjáteremtődnie” mindennek. Neki mindenki „fia és lánya”, isteni természetbe születik az ember az Ige és a Lélek, Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház nászában, elsődlegesen a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek eszköz-oka az analóg értelemben vett „szentté tevő” (sacerdos) „hídverőknek” (pontifex) a küzdő nép keresztségi és bérmálási karakterén felül megpecsételt szent rendje, négy nagyobb renddel (alszerpap, szerpap, áldozár, püspök), melyek közül három (szerpap, áldozár, püspök) biztosan Jézus Krisztus rendelte szentségi jellegű fokozat. Ők „in persona Christi” cselekednek, mintegy „alter Christus”-ként. Bennük analóg módon, a felkent kezeik által pedig valóságosan újra testet ölt az Ige, hogy az Anyaszentegyház Lelke által átitatott anyagi kozmosszal az oltárnál szent nászra lépve az örökkévalóságra szülessenek a krisztusiak. E természetfeletti atyaságban részesedve föláldozza magát mintegy „magtalanná” téve önmagát a katolikus klerikus. Miért áldozat a nőtlenség? Mélyebb értelemben azért, mert minden ember megölése egy világ elveszítése – azok elveszítése is, akiket ő nemzett volna, és azok útódaié – ábeli és ábrahámi áldozat. Ezekről mond le a klerikus, hogy mindannyiunkat ne e halállal megjelölt, hanem az örökkévaló életre szüljön. A természetes „biosz” felett álló természetfeletti „zoé” jelei ők.

Ezért van az, hogyha nős embereket is szenteltek klerikussá (lettek a nagyobb rendek tagjai), azok többé nem éltek házaséletet feleségükkel. Gondoljunk a „presbiter” megnevezés egyik (vén) értelmére! Ezért volt régen a 30 sőt 35 éves kánoni kor nős emberek esetén, s ezért kellett a feleség beleegyezése. Ez őrződött meg a sajnálatos liberalizáció ellenére is, mikor a latin részegyházban is nős embereket (e megszorítások nélkül) „állandó” diakónussá szentelnek. Persze ezért nem kell (sajnos) elhagyniuk mindent. Ez vonatkozna elvileg a keleti katolikusokra is. Az ő gyakorlatuk nem jézusi és nem is apostoli, hanem az V. századtól fokozatosan beálló torzulás eredménye. Kánoni fegyelemmel Szent VII. Gergely pápa csak az ősi, isteni és apostoli jogú, így megváltoztathatatlan fegyelmet állította helyre. Még a híres-hírhedt trulloszi zsinat is kimondta, hogy a nős szerpap és áldozár nem végezhet szentségi cselekményt (elsődlegesen keresztáldozati jelenvalósítást), kivéve, ha levitikus módon az áldozatbemutatás napján, előnapján és utónapján nem él házaséletet. (N.B. Trullosz, állításával ellentétben, nem az „ősi fegyelmet” állította helyre, hiszen az „egyetemlegesnek nyilvánított” karthágói kánonok hamisításától sem riadt vissza, nem beszélve a Keleten tekintélynek örvendő ún. „apostoli kánonok” kifordított értelmezésétől sem.)

Azonban ezt sem tartják be. Ez hozzájárult a napi áldozatbemutatás kiveszéséhez a keleti keresztény áldozópapságnál, s ahhoz, hogy a püspököt tekintették a papság „teljes” fokozatának az áldozatbemutatási kötelezettség tekintetében is. Ez járult továbbá hozzá az ún. concelebráció szokásának általánossá válásához Keleten, elsődlegesen nem szakramentális, hanem ceremoniális értelemben. Amely latin klerikus felszentelése után megházasodik törvényesen, azaz nem „kiugrással”, hanem a klerikusi állapotból való elbocsátás és a cölibátus kötelezettség alóli felmentése után, a kánoni kötelem révén, rendes körülmények között, érvényesen nem gyóntathat és nem is mutathatja be a szentmiseáldozatot. Ez is az önmegtartóztatási kötelemre megy vissza. Ha a kodifikáció nélküli keleti korpuszt következetesen alkalmaznák, akkor a keletiek „helybenhagyott” házaséleti volta „ősi szokásaiknak megfelelően” csak akkor nem volna bűnös a papra és feleségére, ha a kánoni megtartóztatást (min. 3 nap) betartanák. Mivel erről a többségüknek fogalma sincs, így szubjektíve nem tudható be bűnnek számukra.

Mondhatja bárki erre, hogy ez azért sem lehet dogmatikus, mert nem érinti így sem a szentségi karaktert (a kiugrott pap is pap marad, és vészhelyzetben – pl. fogolytáborban, ha nincs más felszentelt pap és engedélyezik a misézést – még misét is mutathat be „sub conditione”), sőt a törvényes házasságban élő, akár az áldozatbemutatás előtti éjszakán házaséletet élő pap áldozatbemutatása is érvényes. Valóban, az „ex opere operato” hatások létrejönnek bizonyosan, azonban az „ex opere operantis” hatások illetve egy részük valószínűleg nem, mivel a pap a kánoni megtartóztatás hiánya miatt, ha nem is halálos bűnben, de a papi önmegtartóztatás eszménytől eltávolodva él papi hatalmával.

A szentmise elsődlegesen a keresztáldozatnak egy adott térbe és időbe való hozatala, illetőleg egy adott térnek s időnek a keresztáldozathoz való vitele. Ennek lényeges eleme a felszentelt pap; annak bennfoglalt szándéka („Azt akarom tenni, amit az Anyaszentegyház akar tenni.”); a megfelelő anyag (búzakenyér és szőlőbor); és a megfelelő alak („Ez az én testem”; „Ez az én véremnek kelyhe”). Ezért a minél gyakoribb szentmise-bemutatás minél több kegyelmed esd le, minél több valóságot (embert és Istennel összhangban lévő szándékot) egyesít a keresztáldozattal. A papi cölibátus lényeges eleme a naponkénti személyes misemondás. A koncelebráció sajátosan csak a pap- és püspökszentelési misében, illetőleg a krizmaszentelési misében fejezi ki a szentségi rend egységét és egyetemességét. Ekkor is inkább ceremoniális, mintsem szakramentális koncelebrációról van szó a hagyományos szemlélet szerint. A szakramentális koncelebrációhoz biztosítani kéne minden koncelebrálónak külön ostyát és kelyhet, ahogy az I. évezred második felében szokásban volt Rómában. A koncelebráció ráadásul csak püspöki szertartásokon jelent meg, kifejezve a püspökkel, mint az egyházi rend szakramentális teljességével való hierarchikus egységet.

Az ünnepek egymást „takarják” sokszor. Ezért is fontos (főleg szerzetesi közösségben, illetőleg papi káptalanban), hogy minden pap mutasson be külön szentmisét. Mivel a régi kánonok szerint egy oltáron (kivételes esetektől és ünnepektől eltekintve) naponta egyszer lehetett bemutatni áldozatot, és egy pap csak egyszer mutathatott be egy nap – bizonyos ünnepek (karácsony, húsvét, vigilia-misék, halottak napja) kivételével – áldozatot, ezért volt szükség több mellékoltárra: egyrészt a magánmisék miatt, másrészt az ünnepek már említett „fedése”, és végül a sok votívmise miatt.

A nyugati eucharisztikus lelkiség különböző megnyilvánulásai (magánmise, úrfelmutatás, szentségi körmenet, szentségi áldás, szentóra, szentségimádás, szentséglátogatás, az Eucharisztia térdelve és nyelvre fogadása egy szín alatt a hívek részéről) nem torzulások voltak, hanem organikus kifejlődése, mélyebb megvilágítása eme emberileg kimeríthetetlen, természetfeletti hittitoknak és hitigazságnak.

A papságnak és szentmiseáldozatnak „nyugati” szemlélete, amint láttuk, organikusan fejlődött ki Jézus Krisztus szándékának megfelelően az apostoli kortól. A legtisztábban kidomborítja a papság és a szentmiseáldozat krisztusi valóságát, és bizonyítja, hogy hová vezet, ha elszakadunk az isteni jogon rendelt főapostoli széktől.

Felhasznált irodalom:

                        

Jáki Szaniszló: A papi cölibátus teológiája.

Fordította: Kovács Ervin. Ecclesia, Bp., 2010.²

Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere.

                Szent István Társulat, Bp., 1937.²

Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva. A liturgikus ima-irány.

Fordította: Vajda Julianna. Ecclesia, Bp., 2006.

Athanasius Schneider: Dominus est. Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról.

Fordította: Kovács Ervin Gellért OPraem. Szent István Társulat, Bp., 2010.

Alácsi Ervin János FSSP: A kézre áldozás és a két szín alatti áldozás problematikája.

In: Miles Christi. VIII. évfolyam 1. szám. (2006. ősz/tél.) 3–23. oldal.

Rev. Kovács Ervin: Koncelebráció: az egység jele vagy a kényszerítés eszköze?

         In: Miles Christi. IX. évfolyam 1. szám. (2007. nyár/ősz) 38–55. oldal.       

Vissza a katolikus apologetika oldalára