Veni, veni Emmanuel!

Mitől olyan különleges a karácsony? Ilyenkor minden ember csendre vágyik vagy a szeretteivel akar lenni. Miért van ez?

A karácsony kiváló alkalom, hogy egymásra, de leginkább Istenre figyeljünk, ám sokan csak vásárlási tehetségüknek áldoznak. Ez már-már közhelyes, s talán egyszer az emberiség kiábrándul ebből és újra egy lecsupaszított, egyszerű időszakként éli meg ez ünnepet. Mert igen, ez ünnep! Eljön Emmanuel, azaz velünk az Isten.

Mit jelent nekem a karácsony, mi kell, hogy történjék ilyenkor? Minden ember felteszi ezt a kérdést magában, ha máskor nem, hát gyermekkorában. Összeül a család, sok ajándékot kapunk, szokottnál „gigászibb” étkezések és ezekhez hasonló megközelítések. Felnőttként már nehezebb figyelni erre a kérdésre, mert részt vesz az ember ebben a tevékeny készülődésekben, de ily módon is várhatja szívében a Messiás megszületését. Ilyenkor azonban jó volna kicsit megállni, figyelni, hallgatni. Igen, van egy másik oldala is a készületnek. Őszintén figyelni arra, hogyan készül eljönni a személyes életembe a Megváltó. Nem beszélni, fecsegni a másik ember vagy a magunk bajáról, hanem elmerülni csendesen az Istengyermek érkezésének örömteli várakozásában. Hallgatni csak csendben lehet. Az Isten szavát, a Logoszt csak csendben lehet meghallani. Ilyenkor még elcsendesülésünkben is van, hogy a gondolataink, dicsőítéseink nem hagynak minket egységben az Istennel. Mily jó is az, mikor nem is szólunk Hozzá, csak hagyjuk, hogy Ő szóljon. Sok ember görcsös keresésére vagy valamilyen béke-érzelem, béke-hangulat direkt kikényszerítésére tett kísérletezésére hasonlít ez, amikor erőltetetten keresve az Igazságot pont elnyomja magában, nem hagyva, hogy maga az Igazság találjon rá. Pedig milyen jó is az! A passzív aktivitás és az aktív passzivitás paradoxona ez: hagyni, hogy belépjen az életembe azáltal, hogy teszek érte, hogy ne gátoljon semmi ezen ráhagyatkozásomban. Néha meg kell állni, kizárva jóbarátot, rokont, rászorulót, beteget, szülőt, testvért, gyermeket, mert az én Teremtőmmel akarok lenni pár percet, órát. Belőle merítve erőt tudok csak a többiekkel egy, igaz, élő és szeretetbeli közösséget alkotni. Kizárni a zenét, az alkotást, a tanulást, s csak az érkezésre figyelni, mint Illés Isten jelenlétére a szellőben. Maga csend fog Isten eszközévé válni, s a maga dallamával tanít meg valami többre, szebbre, maradandót alkotva bennünk, amit nem felejtünk el, amire jó lesz visszaemlékezni legsötétebb pillanatainkban.

Karácsonykor az embernek eszébe jut a Szent Család közössége. Vándorlásuk megható, szívbemarkoló. Mi is vándorok vagyunk itt a földön, s az ő vándorlásuk erővel tölt el minket. Látva, hogy az Igazságot nem fogadják be az emberek – ahogy egy rászoruló családot, egy várandós anyát, ki a Világmindenség Urát hordozta, nem fogadtak be házukba –, ma pedig az Anyaszentegyházat, mint az igaz hit és egyedüli egyetemesség kizárólagos birtokosát – mert az alapította, „ki felülről való” – nem fogadják el sokan sem részben, sem egészben, akkor megszületik az egység, a közösség a „be nem fogadottak” és Krisztus között. Szemlélődni és hallgatni, ez a feladatunk. Hagyni, hogy beköltözzék az életembe Krisztus. Ő be akar költözni!

Keresztény embernek a megtestesülés titka is elmélkedésre ad okot, mert ami történik nem csak egy egyszerű, meghitt, idillikus esemény, hanem a Végtelen Isten önmagát önként korlátok közé szorítja irántunk való szeretetből. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3.17  A csodálatos Krisztus-himnusz is mondja, hogy „Kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember”. Fil 2.8 Belépett a mi bűnös életünkbe, és vállalt minden nehézséget, ami bennünket ér. Ezáltal megszentelt mindent. Óriási távolságot tett meg ezért! Már a születése sem volt egyszerű, élete pedig emberileg tragédia. Ám ebben is Vele lehetünk egy párhuzam vonalán, amikor a farizeusok örökösei sanyargatják Urunkat, míg szentséges Testét, az Egyházat a mai illegitim politikai vezetés járatja le, vagy belülről marcangolják különböző önkényes és megtévedt elemek. Az embernek kedve lenne otthagyni az egészet, ám ez az igaz hit próbája, mert az igazi hit azt is elhiszi, hogy az Isten, aki a semmiből teremtette a világot és végtelen távolságot tett meg értünk bűnösökért, ha akarja, holnap már minden templom „csurig” lenne megtértekkel, igaz imádókkal, hisz a megtestesült Isten hatalma végtelen.  Imádkozzunk ezért, s ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan minél több testvérünk ismerje fel az Igazságot a csendben, s hagyja, hogy átjárja elméjét a megtestesülés misztériuma, ezáltal is eggyé válva a mi Megváltónkkal!

fr. Gerbert

Mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban (Gal 3,28)

Nincs, ami jobban összeköthetné az embereket, csak is Krisztus. Politika, gazdaság, ideológia, egy közös ügy, egy jószándékú szociológiai projekt... mind üres próbálkozások. Ezekben fuldoklik ma a világ, az önmegváltástól remélt boldogság igézetében. Nekünk, keresztényeknek azonban fel kell ismerni, hogy csak Krisztusban van az igazi egység. Ezt ma elsősorban egymásnak kell hirdetnünk, mert az elmúlt időszakok árnyékával borított jelenünkben megkopott, feledésbe merült az igazi egység megvalósítására tett próbálkozás, illetve csak egy felületes szintet üt meg. Nem csoda, hisz a megvalósítás sikertelensége az elméleti szinten felmerült kételyek és megbontott rendszer szomorú perzisztálásán áll. Hasonló egy betört ablaküveghez, melyen a fény nem egyenletesen jön be, hanem a tört felületeken szóródik, s nem jut el az ép felület esetében rendelt helyére, inhomogénná válik a struktúra. Sikertelen elméletek gyártogatására fordítódik az idő, a hitigazságokban való megingással és azok kényelmessé formálásával társulva ahelyett, hogy a már meglévő (igaz kevésbé nyilvánvaló) igazság megvalósítására fordítódna az energia, s közben az ember vergődik, sodródik, létbizonytalanságba süllyed legvégül. Pedig a megoldás nem más, csakis az egység a tökéletességben, az egység Krisztusban.

Őbenne testestül meg minden, ami értékes, ami igaz és helyes. Ha ezt az ember nem veszi figyelembe, akkor kisiklik a békéből, maga felé fordul és tévutakon, a saját kreativitásából meríti az erőt. A kreáció csodálatos adomány, amit fel lehet használni Krisztus szolgálatában állva az Igazság találékony és gyakorlatias megvalósítására, ám szörnyű tévedések áldozatává is válhatunk, válhatnak a hozzánk közel álló személyek. A jószándék még kevés, nem lehet kifogás. Meg kell halnunk az érzelmek foganta elképzeléseinknek és – értsük jól – Krisztus „halottjaként” élnünk azáltal, hogy feltámaszt minket. Hisz csak a holtakat lehet feltámasztani, csak a vakoknak lehet látást adni. Hogy történik mindez? A Katolikus Anyaszentegyház által, annak tanításában, hitigazságainak felismerésében, azokban való elmélyülésében, fejtegetésében és a cselekvő szeretet megélésében. Nem úgy születünk, hogy ismerjük az Igazságot, oda el kell jutnunk a szeretet jegyében hordott legküzdőbb szellemmel, s akarattal. Ehhez be kell látnunk, hogy vakok vagyunk és meg kell halnunk a hazugságoknak, amikkel kábítani akarnak minket vagy épp mi saját magunkat.

Sok templomba járó, magát kereszténynek tartó lélek megmarad egy felszínes szinten, nem megy a mélybe. Furcsamód inkább választja a felületes, szenvedésekkel teli vergődést – melyet persze élményeket vásárolva, pillanatnyi érzelmekkel próbál enyhülést szerezni –, minthogy vállalná azt, hogy végleg meghal evilágnak. Nehéz dolog, ezért csak úgy sikerülhet, hogy hiszünk a mi Urunkban. Csak ez az új élet adhat nekünk üdvösséget, élhető jövőt! Ennek hiánya okozza korunk süllyesztőjét. A gonosz lélek nagy mestere annak, hogyan ossza meg a népet. Azt mondja: „Valósítsd meg önmagad!” Persze ez egy butítás, egy jól hangzó, érzelmeket gerjesztő propaganda, amibe nem gondol bele az ember függetlenül, hogy televízióból vagy belső hallásból ered ez a hang. Miért kéne megvalósítanom magam, hisz „valós” vagyok, én már megvalósultam Isten teremtő akarata által? Elképzeléseim helyébe Isten reám szabott elképzeléseit kell kutatnom, s ezáltal egyúttal változnom kell, ami pedig energiába kerül, méghozzá nem is kicsibe. Ez az elrettentő, mert a lustaság főbűne napjainkban igencsak felütötte a fejét. Az alulmotiváltság, a kedvetlenség, a közöny az úr, abban a hitben, hogy nincs miért élni. A válasz nem is lehet „miért”, élni csak Valakiért érdemes! Ennek a mindenekfeletti Valakinek parancsára telik meg élettel a politika, az emberi kapcsolatrendszer, tartós összefogás – így 2000 éven át – csak az Ő szeretetében valósulhat meg, s ezért cserébe ha kell, az életünket kell áldoznunk.

Ez az áldozat hoz egy közösségbe Krisztussal, hisz Ő is áldozatot hozott. Ez a tökéletes egység, minden más csak válogatás, egyénieskedés, kifogáskeresés. Az emberiség csak így juthat el a közös egységre: az Eucharisztiában, a hitigazságokban, a közösségben. Vállaljuk minél többen e lelki halált, s majd idővel a testi halált is, hogy ez egység létrejöjjön! Élni enélkül nem érdemes, sőt belegondolva, nem is lehet.

fr. Gerbert

Kinek tartják az emberek Jézus Krisztust?

“Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” 1Kor 1.24-25

Hubert van Eyck: Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!

Korunk modern keresztényeiben (is) felvetődik a kérdés: Kicsoda Krisztus? A legtöbben talán sajnos nem egy személyes, hanem egy tudományos válaszra várnak, egy levezetésre, mely megerősíti őket abban, hogy Ő és csak is Ő a kulcs az örök boldogsághoz. Örök boldogságot írok, mert erre vágyik minden ember. Megszokott szó lett a mennyországból, mert földi elképzelések áldozatává vált, összekeverik a paradicsomi állapottal, pedig az nem ugyan az. Azt gondolják ma sokan: az egy hely ahol örökké jól érezhetem magam, “egy nagy party”. Itt a földön pedig jól érzem magam, ameddig meg nem halok és ha Isten olyan jó, amilyennek mondják, akkor úgy is oda juttat, mert hát “milyen Jóisten az aki pokolra küld csak azért, mert nem foglalkoztam vele”. Eme skizofrén gondolkodás mögött az a tény áll, hogy nem néznek szembe a kérdéssel – amellyel naponta szembe kellene néznünk –, kicsoda Krisztus, kinek tartom Őt? Mit jelent számomra az Ő keresztje?

Nagyjából ez a három csoport van: Azok, akik botránynak tartják, nem tudnak mit kezdeni Vele. Felháborodnak és tiltakoznak ellene, mondhatni tűzzel-vassal üldözik, elkendőzve ezáltal a tiszta Igazságot, mert valami ferde, igazságnak vélt szívtelen rendszerbe kapaszkodnak, melyben ők maguk se hisznek igazán. Modern világunkban ez paradox módon kimondottan csendben zajlik. Az utcán végül nem lesz helye Krisztusnak, sem az éttermekben, sem az iskolákban, sem a kórházakban. A protokoll és az etikett, ami egyedül számít és egy “erkölcs, de minek?”, a maradékot meg én választom meg, mert “nekem jogom van hozzá”. A második csoport sem különb. Egy ideig hallgatja, majd kineveti az Igazságot, mert nevetségesnek, lehetetlennek tartja, akár egy tündérmesét. Mivel nem is “trendi”, nem foglalkozik vele, ha magában úgy is gondolja, nem vallja meg, mert fél az okosabbnak tartott többség vagy a másik reakciójától. Azt gondolom, ma már ez is kimúlóban van. Vethetsz keresztet egy feszület előtt, mikor elhaladsz előtte, vagy mondhatod, hogy “hála Istennek!” egy sikeresen túlélt megpróbáltatás után, nem foglalkozik vele vagy ha nem érti, ahelyett, hogy meg akarná érteni, balgaságnak tartja, s odébb áll egy szimpatikusabb teória felé. Balgaságnak tartja Krisztust is, még talán elhiszi, hogy jó ember volt, jó dolgokat mondott, de hogy feltámadt volna…, na már az túlzás… mert akkor követni kellene. Választ hát egy “járhatóbb” utat, ami kényelmes, nem kérdez rá az élet mélységére, nem von felelősségre, s közben belül emészti az igazi Út iránt való vágy, de ugye “az ciki”.

Végül a harmadik csoport, kik egy közösséget alkotnak a keresztben, erőt és bölcsességet lelnek Krisztusban, s az Ő keresztjében. Mindezt felhasználva a hétköznapokban élik életük, s adnak választ tettükkel a kérdésre, hogy számukra mit is jelent Krisztus. Nem félnek attól, hogy mit felel a másik, csak is az Igazság számít.

Legnagyobb dolog talán önmagunk legyőzése. Magunkban le kell győznünk az előbbi két mentalitást, de ez még nem elég. Nem szabad folyton-folyvást a másikban keresnünk a hibát, hisz magunkban hordozunk megannyi hibát. A keresztény sugárzik, ezáltal vonzza azokat, akiket az Atya kiválasztott. Szembe néz saját gyarlóságaival is, mikor látja, hogy a másik vétkezik. Viszont figyelmeztetni kell a másikat, ha a szeretet jegyében cselekszünk, még akkor is, ha botrány vagy épp balgaság a másik szemében. Házasság előtti tisztaság, vagy mértékletesség az evésben, esetleg az ocsmány pletykáktól való tartózkodás? Ez mind értelmetlen kabaré annak, ki nem tudja a választ a kérdésre: kicsoda Krisztus? Nekünk, kik magunkat kereszténynek mondjuk még jobban oda kell erre figyelni, felelősek vagyunk a saját lelkünkért és ezt tudjuk. Mikor egy keresztény testvérünknek feltettem a kérdést: “Szerinted mi a különbség a keresztény és az átlagember között?”, nem tudta a választ, sőt kiakadt, hogy kérdezhetek ilyet, talán vizsgáztatom? Válasz nélkül hagyott, de mégis kaptam választ – bár nem az övét –, ugyanis én elgondolkodtam róla, hogy mi a különbség. Nem csak az, hogy egy keresztény felteszi az előbb elhangzott kérdést, mert ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Krisztus kérdezett a tanítványaitól, hanem hogy az Ő keresztje erő és bölcsesség számára. Ez pedig azt jelenti, hogy ezt az életet Vele és Benne bízva éli le. Lehet-e másként? Nem, nem lehet. Nélküle a boldogság csupán illúzió. Ne válasszunk pótszernek munkát, drogot, földi gyönyört, melyek megédesítik egy kis időre ezt, az elviselhetetlen életet, mert ez az élet igen is elviselhetetlen! Akkor és csak is akkor nem, ha Krisztus keresztjéből merítünk erőt. 

fr. Gerbert