Törökország - Alig maradt keresztény Kis-Ázsiában

Örmény népirtás, görög-török lakosságcsere-egyezmény, keresztények számára kedvezőtlen valláspolitika

A 75 millió török állampolgár alig 0,2 százaléka tartozik keresztény felekezethez. Ferenc pápa látogatására készülve a Kathpress vázolta fel az ország vallási térképét.

A mai Törökország területe egykor a kora kereszténység egyik legfontosabb régiójának számított. A 20. század elejéig az egykori oszmán birodalom országában a legjelentősebb kisebbséget alkották a keresztények, a lakosság 30 százalékát tették ki. Azóta folyamatosan csökken a számuk, mára 150 ezerre esett vissza, ami a 75 milliós, 99 százalékban muszlim Törökországban 0,2 százalékot jelent.

Az okok között meghatározó az az első világháború alatt történt örmény népirtás, a Lausanne-ban 1923-ban megkötött görög-török lakosságcsere-egyezmény, és az évtizedeken át tartó, a keresztények számára kedvezőtlen valláspolitika.

Az örmény apostoli, a görög-ortodox egyház és a zsidó közösség a további három, nem muszlim, hivatalosan elismert vallás Törökországban. Híveik száma az elmúlt negyven évben csak Isztambulban 85 ezerről 2 ezerre csökkent. A keresztények legnépesebb közösségét továbbra is az örmények jelentik 70 ezer hívővel. Az egyházak egyes képviselői szerint az örmények száma ennél néhány tízezerrel több ugyan, de ők sem vallásukat, sem nemzetiségüket nem vállalják nyilvánosan. Van még továbbá egy kis örmény katolikus közösség Isztambulban, körülbelül 3 ezer fővel.

A második legnagyobb helyi keresztény felekezet a szír-ortodox keresztényeké, ők mintegy 13 ezren vannak. Kétharmaduk Isztambulban él, fennmaradó részük eredeti lakhelyén, a délkeleti Tur Abdinban. Feltehetően közösségükre is érvényes az örményekkel kapcsolatos megállapítás, miszerint sokan nem vállalják a nyilvánosság előtt hitük gyakorlását. Hasonlóan nincsenek pontos számadataink a szír-katolikus és a káld egyház híveinek számarányáról. Ez utóbbihoz tartoznak az iraki menekültek is.

Vatikáni statisztikai adatok szerint 53 ezer katolikus él Törökországban, de ez a szám tartalmazza a szír-katolikus, káld és örmény-katolikus híveket is.

A Vatikán adatai szerint hét közigazgatási egység (egyházmegye és apostoli vikariátus) fogja össze az 54 plébániát és a 13 lelkipásztori központot. 6 püspök, 58 pap, 7 férfi szerzetes, 54 női szerzetes és 2 állandó diakónus végez lelkipásztori szolgálatot. Jelenleg 4 papnövendék készül a szentelésre. A világiak főként a hitoktatásban tevékenyek 68 hitoktatóval, rajtuk kívül 7 világi misszionárius dolgozik a pasztorációban.

29 oktatási-nevelési intézmény működik Törökországban, köztük óvodák, elemi és középiskolák, valamint gimnáziumok. A 3 katolikus kórház közül az egyiket az osztrák gyökerű irgalmasnővérek tartják fenn. Működik ezen kívül 2 egyházi klinika és 5 otthon öregek és fogyatékkal élők számára. (...)

A török alkotmány biztosítja az állam és vallás szétválasztását, garantálja a vallásszabadságot. Recep Tayyip Erdogan államfő kormányzása alatt javult a keresztények helyzete, de mindmáig nem számítanak jogi személynek Törökországban.

Magyar Kurír

Évforduló - Augusztus 1.

A szentgotthárdi csata
1664

1664. augusztus 1-jén vívták meg a Montecuccoli tábornok által vezetett keresztény seregek és Köprülü Ahmed nagyvezír oszmán hadai a szentgotthárdi ütközetet. A magyarországi török háborúk során ez volt az első jelentős nyílt ütközet, melyben az európaiak győzelmet arattak a törökök ellen.

Rubicon

Örményország - Kevés a török részvétnyilvánítás

Örményország úgy látja, hogy Törökország továbbra is "a teljes tagadás politikáját" követi az örmények elleni 1915-ös népirtás kapcsán - áll az örmény elnök csütörtöki közleményében.

Szerzs Szargszján - bár a közleményben konkrétan nem említette meg - arra reagált, hogy Recep Tayyip Erdogan török kormányfő szerdán Törökország nevében részvétét nyilvánította az Oszmán Birodalomban elkövetett mészárlások során "1915-1917 között meggyilkolt örmények unokáinak". Ez volt az első alkalom, hogy egy török miniszterelnök ilyen nyíltan állást foglalt az első világháború idején, örmények ellen elkövetett tömeggyilkosságok ügyében, amelyeket Törökországgal ellentétben számos ország népirtásként ismer el.

Erdogan közleményében, amelyet kilenc nyelven, köztük örményül jelentettek meg, elismerte, hogy a népcsoport tagjainak deportálása "embertelen következményekkel" járt, azonban nem használta a "népirtás" kifejezést.

Az örmény elnök közleményében hangsúlyozta: "Meggyőződésünk, hogy egy bűntény tagadása egyenesen annak folytatásához vezet. Kizárólag a (népirtás megtörténtének) elismerése, illetve annak elítélése akadályozhatja meg, hogy a jövőben egy ilyen bűntény újra megismétlődjön".

"Közeledünk az örmény népirtás 100. évfordulójához. Ez jó esélyt nyújthat Törökországnak, hogy megbánást tanúsítson, és megszabaduljon ettől a nehéz tehertől" - tette hozzá.

Az örmény elnök szerint a 2015-ös évnek erős üzenetnek kell lennie Törökország felé. Meg kell változtatnia magatartását Örményország irányában, meg kell nyitnia határait, és helyre kell állítania a normális kapcsolatokat Jerevánnal.

1915. április 24-én az akkori ifjútörök kormány elrendelte több százezer, az orosz ellenséggel való kollaborálással vádolt örmény Szíriába deportálását. Örmény álláspont szerint másfél millió örmény esett az üldöztetések és a deportálások áldozatául. Törökország jóval kisebbre, mintegy 300 ezerre teszi ezt a számot, és elutasítja, hogy ezt népirtásnak nevezzék.

Török emberi jogi aktivisták csütörtökön Isztambulban megemlékeztek a népirtás kezdetének 99. évfordulójáról. Korán reggel tüntetést tartottak a Haydarpasa pályaudvarnál, ahol a deportálások 1915-ben elkezdődtek. Több török egyesület létrehozta "az örmény tömeggyilkosságra való emlékezés platformját", és követeli, hogy Törökország ismerje el a népirtás tényét. Csütörtök estére az isztambuli belvárosban is megemlékezést tartanak, amelyet a török hatóságok csak hosszas huzavona után engedélyeztek.

Forrás: Híradó/MTI

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

3. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé. 

– Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...

...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.

– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek? 

– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk.

– És nem voltunk ezzel egyedül. 

– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ştefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.

– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással. 

– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva.

– Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva? 

– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Ma­gyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.

(folytatjuk) 

Forrás: Erdély.ma/Háromszék

Előzmények - Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

1. rész - Tovább a részletekhez...

2. rész - Tovább a részletekhez...

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

2. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ön tanulmányokat, könyveket írt, mi­után ausztriai, lengyelországi, magyar­országi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?

– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Bu­dapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.

– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, ami­kor ilyeneket mondunk. 

– A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.

– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?

– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen pró­bálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket.

– Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában? 

– Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.

– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne. 

– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folya­matosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csa­tát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviştét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?

– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt. 

– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mi­hály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós pers­pek­tívá­ból, hitelesen lássuk.

Öreg Mircea

Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors raj­taütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Ba­jazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?

Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havas­alföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos he­lyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.

– Mondjon egy példát! 

– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.

(folytatjuk)

Forrás: Erdély.ma

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

1. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.

– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.

– Húsznál is több év eltelte után? 

– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek.

– Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik? 

– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.

– Mint például? 

– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.

– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája... 

– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.

– Ez nem igaz? 

– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük.

A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyál­talán nem gondoltak Havas­alföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek meg­felelően, pontosan ugyan­úgy, mint a Ma­gyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyar­országon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!

– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”? 

– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi.

Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Leg­feljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai fejedelem 1475-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.

(folytatjuk)

Forrás: Erdély.ma/Háromszék

Kohl minden második törököt hazaküldött volna

(...) 1982-t írunk, a frissen megválasztott Helmut Kohlhoz magas rangú külföldi delegáció érkezik Bonnba, élükön Margaret Thatcherrel. Az október 28-i találkozó eredményeiről mindez idáig el volt zárva a publikum, ám a titkosított dokumentumok feloldása után a Spiegel Online betekintést nyert a találkozóról készül jegyzőkönyvbe. 

„Kohl kancellár az alábbiakat mondta: az elkövetkezendő négy évben szükséges lesz, hogy a törökség arányát ötven százalékkal csökkentsék – ám ő ezt még hivatalosan nem mondhatja ki”- így szól az idézet a titkos jegyzőkönyvből. „Németország számára nem lehetséges, hogy a törököket a jelenlegi arányaikban asszimilálni tudja”. A szóban forgó beszéd elhangzásakor négy fő volt jelen: Helmut Kohl és tanácsadója Horst Teltschik, Margaret Thatcher, valamint a Vaslady személyi titkára A.J. Coles, aki egyébként a szöveg fogalmazója is egyben.

A beszélgetés során Kohl szót ejtett az egymás mellett élő párhuzamos kultúrákból adódó feszültségekről is. Az öreg kancellár elsősorban a kényszerházasságot és a feketemunkát említette meg, mint ami kiváltképp jellemző a törökségre. „Németországnak nincs baja a portugálokkal, az olaszokkal, még a délkelet-ázsiaiakkal sem, hiszen ezek a közösségek sikeresen integrálódtak. Viszont a törökök egy egészen más közegből érkeznek…”

Az első Kohl-kabinet, hogy kezelje valahogy a kialakult helyzetet, igyekezett vonzóvá tenni a hazatérést a törökök körében. 1983-ban meghirdették az ún. „Rückkehrhilfe-t”, azaz hazatérési prémiumot, mely voltaképpen pénzbeli segély volt azoknak a családoknak, akik a hazatérés mellett döntöttek. A prémiumot választó törökök fejenként 10.500 német márkát kaptak, valamint kézhez kapták a nyugdíjbiztosítási alapba befizetett összeget is. A pénzbeli segítség viszont nem mondható túl sikeresnek az elérni kívánt cél szempontjából, hiszen mindössze 100.000 török döntött a hazautazás mellett. (...)

Forrás: Kitekintő