Miért a fehér az ellenforradalom színe?

Elter Tamás írása

A történelmi közbeszédben a forradalmakkal szemben kibontakozó ellenrevolúciót tradicionálisan a fehér színnel társítják. Az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom leverésére szervezkedő cári katonai csoportokat fehérekként is szokás emlegetni csakúgy, mint például az 1919-es magyar Tanácsköztársaság bukása utáni tisztogatást fehérterrorként aposztrofálni. A fehér szín és az ellenforradalmak kapcsolata egészen a francia forradalom koráig nyúlik vissza.

Rémuralommá válik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje

Az 1789-es francia forradalomra legtöbben mint a felvilágosodás kiteljesedésére és a modern polgári progresszió előfutárára tekintenek. A forradalom polgári alapértékeket megfogalmazó és törvénybe iktató első szakaszát azonban hamarosan felváltotta a minden hagyományos értéket megtagadó, irracionális és véresen kegyetlen diktatúra.

Az Európa történelmét hosszú időre meghatározó eseménysorozat ideológiai alapját a felvilágosodás gondolkodói, Voltaire, Rousseau, Montesquieu és mások szabadság-, illetve társadalomeszméi, továbbá az 1789. augusztus 4-én, a „csodák éjszakáján" elfogadott Emberi és polgári alapjogok nyilatkozatában megfogalmazott „szabadság, egyenlőség, testvériség" (Liberté, Égalité, Fraternité) hármas jelszava alkotta.

Azonban sem az abszolút királyi hatalmat negligáló 1791-es alkotmány elfogadásával, sem pedig a monarchia eltörlésével, valamint a köztársasági államrend kikiáltásával nem nyugodtak meg a kedélyek: a forradalom egyre radikálisabb irányt vett.

1792. augusztus 10-én, miután a fellázított csőcselék megostromolta a Tuileriákat, és a királyi palotát védő svájci gárdistákat lemészárolta, a nemzetgyűlésbe menekülő XVI. Lajos királyt a párizsi városi tanács, illetve a tömeg nyomására letartóztatták, majd börtönbe csukták.

Nemzetközi konfliktussá dagad a radikalizálódó forradalom

A nemzetgyűlés – amelyből kiszorították a mérsékelteket – átalakult nemzeti konventté, ebben már csak a
radikálisok, a girondisták és a még náluk is szélsőségesebb jakobinusok gyakorolhatták a hatalmat.

A radikálisok kíméletlen harcot hirdettek a nemességgel, a papsággal és a nézeteiket elvetőkkel szemben. 1792-ben felszámolták a szerzetesrendeket, bezárták a Sorbonne hittudományi karát, a papokat deportálták, és meghirdették a „forradalom ellenségeinek" megsemmisítését. A konvent még 1792-ben hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, ezzel a francia forradalom nemzetközi konfliktussá szélesedett. XVI. Lajost, mint a „nép ellenségét", látványos koncepciós perbe fogták, halálra ítélték, majd 1793. január 21-én nyilvánosan kivégezték.

A forradalom katonai sikereinek hatására 1793-ban az európai erőegyensúly megbomlásától tartó Anglia franciaellenes koalíciót hozott tető alá az összes jelentős európai hatalom részvételével. A koalíciós erőktől elszenvedett sorozatos vereségek, illetve a veszteségek miatt a konvent országos kényszersorozást hirdetett.

Vendée tartományban az erőszakos sorozás volt az utolsó csepp a pohárban; a girondisták, illetve a jakobinusok rémuralmától szenvedő néptömeg fellázadt, és elnyomói ellen fordult.

Fehér zászlót bont a lázadó Vendée

A lázadó parasztság arra kérte a Párizstól távoli tartományba visszahúzódott royalista nemeseket, hogy álljanak az élükre, és szervezzék meg a katonai ellenállást a konvent várható bosszúhadjáratával szemben. Henri de La Rochejaquelein gróf, valamint Francois Anthanase Charette de la Contrie, Jacques Cathelineau és Charles-Melchior Artus de Bonchamps vállalták is a felkérést, és a felkelők élére álltak.

A konvent ellen lázadó csapatok a tisztaságot jelképező fehér színű zászlót bontottak: ezzel a fehér vált az ellenforradalom hivatalos színévé. A vendée-i felkelés kitörése óta szokás minden ellenrevolúciót fehérnek nevezni. A „kékek", vagyis a forradalmat képviselő konvent 45 ezer fős hadsereget küldött Vendée-ba, a veszélyes felkelés leverésére.

A jelentős túlerőben lévő köztársaságpárti haderővel szemben a kevés királyhű katonának, illetve a kiképzetlen, katonai tapasztalatokat nélkülöző paraszti mezei hadaknak nem sok esélye volt, ennek ellenére halált megvető bátorsággal küzdöttek a gyűlölt kékek ellen.

A Katolikus Hadsereg a csapások súlya alatt rövidesen felmorzsolódott, ám a szétszéledt és a környék terepviszonyait kiválóan ismerő parasztok tovább folytatták az ellenállást. A „bocage" (a vidéket jellemző magas és nehezen áthatolható sövények rendszere, a szerk.) fedezékéből rendszeres rajtaütéseket indítottak a portyázó kékek ellen. A sövények rejtekén megbúvó gerillák huhogással jelezték egymásnak az ellenség felbukkanását, ezért is nevezték el őket huhogóknak.

Fürdőmulatság és köztársasági esküvő jakobinus módra

A felkelés leverése utáni bosszú iszonyatos volt. A köztársasági büntetőexpedíció parancsnoka, Turreau Ma jelenthetjük, hogy Vendée nem létezik többé. Mély csend borul a lázadók földjére."
tábornok 1794 tavaszán az alábbi jelentést küldte Párizsba: „

A köztársaságiak szisztematikus irtó hadjáratot folytattak a vendée-i falvak lakossága ellen, senkinek sem kegyelmeztek, nőket, csecsemőket és aggastyánokat egyaránt kardélre hánytak.

A nantes-i csecsemőket, mivel túl kicsik voltak, nem lefejezték, hanem kettévágták a guillotine-nal, több száz, életéért könyörgő gyermeket pedig agyonvertek a forradalom vérgőzös katonái, akik a felkelőket szellemileg visszamaradott vadembereknek tartották, mert fellázadtak a forradalom „nemes eszméi" ellen.

A forradalmárok a guillotine és puskatus mellett más, „találékonyabb" kivégzési módot is kieszeltek, ilyen volt például a cinikusan „fürdőmulatságnak" vagy „köztársasági esküvőnek" nevezett halálnem. Meztelenre vetkőztetett férfiakat és nőket kötöztek össze párosával, majd vízbe fojtották őket.

1794-ben azonban a forradalom is felfalta saját vezetőit, a fanatikus Robespierre-t, a szadista Saint-Justöt és a sötét lelkű Marat-t (őt már korábban) utolérte a végzet. A forradalmi zűrzavarnak csak Bonaparte Napóleon 1799. novemberi államcsínye vetett véget.

A forradalmi időszak vérengzésének százezerszámra estek áldozatul az ártatlan emberek, akiknek csak annyi vétkük volt, hogy „gyanúsnak" minősültek a rendszer szemében. Ahogyan Nicolás Gómez Dávila kolumbiai író és konzervatív gondolkodó megfogalmazta: "A francia forradalom a legjobb érv az ancien régime mellett."

[origo]

Kolcsak admirális - A tengernagy, aki megizzasztotta Lenint

Kilencvenöt éve, 1920. február 7-én végeztek az orosz polgárháborúban felülkerekedett bolsevikok egyik legfőbb ellenfelükkel, Kolcsak admirálissal.

Sarkvidéki expedícióktól Port Arthur védelméig

Alekszandr Vasziljevics Kolcsak Szentpéterváron, 1874. november 4-én látta meg a napvilágot egy nagy múltú katonacsalád sarjaként. A családi tradíciókat folytatva 1894-ben kiváló eredménnyel végezte el a cári haditengerészeti akadémiát.

Az ifjú Kolcsak nem csak tehetséges tengerész, hanem komoly tudományos érdeklődéssel is megáldott fiatalember volt, aki az 1900-1903-as orosz északi-sarki kutatóexpedícióban hidrológusként vett részt. A sarkvidék iránt vonzalmának köszönhetően a majd három évig tartó, 1908 és 1911 közötti arktiszi tudományos expedíciónak szintén tagjává lett.

Haditengerészeti pályafutásában az 1904-1905-ös orosz-japán háború jelentette a tűzkeresztséget, amelyben egy torpedóromboló kapitányaként tüntette ki magát, Port Arthur 1905-ös védelméből pedig ütegparancsnokként vette ki részét.

Hajóját vesztett admirális

Az első világháború kitörése után Kolcsak, ím már sorhajókapitányi rangban  az orosz balti-tengeri flotta zászlóshajójának parancsnoki tisztét látta el. A tehetséges haditengerész gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1916-ban a cár a frissen előléptetett ellentengernagyot a fekete-tengeri flotta élére nevezte ki főparancsnoknak. A történelem egyre kiszámíthatatlanabb forgószele azonban Kolcsak admirálist is eléri; 1917 júniusában leszerelik, és elmozdítják a flottától.

Az oroszországi forrongást aggodalmasan szemlélő és II. Miklóshoz feltétlenül hű, monarchista meggyőződésű tengernagy ellenségesen tekint Lenin és a bolsevikok erőszakos lázítására. Az 1917. november 7-i bolsevik puccs, vagy ha úgy tetszik forradalom után, Kolcsak a szervezkedő bolsevikellenes erőknek ajánlja fel szolgálatait.

1918 októberében az Omszkban székelő antibolsevik kormány hadügyminiszterének nevezik ki. Kolcsak elégedetlen az ellenkormány szerinte tehetetlenkedő tevékenységével, ezért 1918 novemberében átveszi a hatalmat, és Oroszország főkormányzójának nevezteti ki magát.  Intenzív szervezőmunkába kezd, és néhány hónap alatt ütőképes hadsereget állít fel.

Lenin nyugtalan napjai

Kolcsak legfőbb célja a Vlagyimir Iljics Lenin vezette bolsevik párt uralmának megdöntése, és a monarchia visszaállítása Oroszországban. 

A bolsevikok ellen több csoport is szervezkedik; az 1917 és 1922 között tomboló véresen kegyetlen belháborúban északnyugaton az I. világháború egyik legtehetségesebb cári tábornoka, Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenics altábornagy, délen és a Krím vidékén az ellenforradalmi fehér erők vezetőjének tekintett Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró, míg az Uráltól keletre Kolcsak admirális.

Kolcsak 1919 márciusában az Antant támogatásával offenzívát indít, amelynek legfőbb célja, a vörös haderő megsemmisítése. A támadó hadműveletek eleinte töretlenül haladnak, és Kolcsak egységei elérik a Volgát, ami komoly nyugtalanságot okoz a Kreml új urainak.

Lev Davidovics Trockij, Lenin harcostársa veszi kézbe a Vörös Hadsereg irányítását. Trockij fáradságot nem ismerve és eszközökben nem válogatva, 2 millió 300 ezer főből álló haderőt állít ki, és ezt vetik be a fehérek ellen.

A cserbenhagyott tengernagy

A jelentős létszámfölényben lévő bolsevikok ellentámadása 1919 végére Irkutszkig szorítja vissza Kolcsak fokozatosan demoralizálódó és egyre jobban zsugorodó haderejét. 1920 januárjában az admirális lemond minden tisztségéről, és szövetségese, az Antant védelmét kéri. A tengernagyot korábban hangzatosan támogató Anglia és Franciaország azonban megtagadja a menedékjogot, és Kolcsakot átadják a Csehszlovák Légiónak.  A brit oroszlán nem volt kegyesebb a szerencsétlen sorsú II. Miklós cárhoz, és családjához sem.

Leninnek (középen) és a Kreml új urainak a Kolcsak-offenzíva kellemetlen pillanatokat okozott

Noha még Lenin is hozzájárult volna a cári család emigrációjához, az angol uralkodó és kormány elutasító nyilatkozata megpecsételte a cári család sorsát. A csehek az admirálist az eszer-mensevik ellenkormány képviselőinek adják át, akik Kolcsakot házi őrizetbe vetik.

Amikor a bolsevikok elfoglalják Irkutszkot, kezükbe kerül gyűlölt ellenfelük, Kolcsak admirális.  A tengernagyot  95 éve, 1920 február 7-én végezték ki. Az orosz belháború a bolsevikok teljes győzelmével ért véget, Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímről történt evakuálásával, a Távol-keleten pedig 1922-ben.

[origo]

A XX. század keresztesvitéze

Plínio Corrêa de Oliveira és a TFP társulatok

Írta: Szász Péter Domonkos

105 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot Plínio Corrêa de Oliveira, a XX. század látnoki katolikus gondolkodója és közéleti vezetője, kinek történelemformáló gondolatának igazát a XXI. század fogja remélhetőleg visszaigazolni. Szent Luca napján született, amely nap a középkorban – köszönhetően a Iulianus-féle naptár késésének – a téli napfordulóra esett, így ez a nap lett az év ténylegesen „legsötétebb napja”, mikor „megszületik a világosság”. (Magának az ünnepelt vértanú szűznek is a neve a latin lux [fény] szóból ered.) Az elmúlt félezer forradalmi év eddigi legsötétebb századának hajnalán született Lucília asszonytól, egy valóban szentéletű, 33 éves nemesasszony elsőszülött és egyetlen fiaként, a brazíliai São Paulo metropoliszában. A szimbolikus gazdagságot fokozza, hogy az istenszerető Lucília asszony leánykori neve magyarul „szentpataki” avagy „szentek patakja” (Ribeiro dos Santos). Valóban. Lucília asszony méhéből két szentségben élő gyermek virágzott ki: Rosé és Plínio.

Plínio professzor életútja (*São Paulo, 1908. december 13. – † São Paulo, 1995. október 3.)

Az ifjú Plínio a jezsuiták középiskolájában (São Luiz Kollégium) történt érettségije után jogot tanult, és a São Paulo-i Szent Benedek Pápai Egyetem Bölcsészettudományi Karának Új- és Jelenkor-történeti Tanszékén civilizációtörténetet oktatott. Eközben szakadatlan közéleti tevékenységet folytatott. A Mária Kongregáció tagja lett húsz évesen, és 1933-ban a Katolikus Választók Szövetsége vezetőjeként a legfiatalabb képviselőként bejutott az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Mindeközben a são paulo-i érsekség Actio Catholica szervezetének világi elnöke lett, és a Brazil Szövetségi Actio Catholica meghatározó személyiségévé vált. A Legionário katolikus hetilap főszerkesztője 1935-től lett, ahol katolikus szellemben elemezte a világeseményeket, eszményeket, mozgalmakat, és politikusokat. 1947-ben munkatársaival együtt az új érsek elbocsátja a laptól, mivel az A Katolikus Akció védelmében c. 1943-as művében a neomodernista tendenciák beszivárgására hívja fel a figyelmet. Meglátásai prófétikusnak bizonyultak a marxista „felszabadítási teológia” napjainkban tapasztalható, és az egyházi vezetést sem kímélő elburjánzásának láttán.

1951-től a Catolicismo havilap főszerkesztője lett, mely tisztséget haláláig betöltötte. Itt jelent meg a lap 100. ünnepi számában (1959. április) a Forradalom és Ellenforradalom c. tanulmánya, mely az általa egy évre rá megalapított Brazil Társulat a Hagyomány, a Család és a Tulajdon Védelmére alapvető világnézeti iránytűjévé válik. A közösség portugál nevéből – Sociedade Brasileira de Defensa Tradição, Família e Propriedade – ered a nemzetközileg használt TFP megnevezés. Jelenleg több mint húsz nemzeti TFP szervezet, illetőleg a TFP-hez köthető ernyőszervezet működik világszerte.

A TFP eszmei alapja – a katolikus ellenforradalmiság

Alapvető metafizikai igazság, hogy minden lény olyan tevékenységében, amilyen létében. Ezért mielőtt a TFP tevékenységét bemutatnánk, szükséges a TFP ideológiai alapját képező tanulmányt vázlatosan ismertetnünk. A mozgalom önmagát „ellenforradalmi” jelzővel látta el. Ennek megértéséhez egy idézetet hívok segítségül:

»Ha a Forradalom rendellenesség, az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. A Rend pedig sajátos értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus Királyságában, vagyis az ausztér, hierarchikus, alapvetően szakrális, antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. II. rész II. fejezet, 1.)

Plínio professzor személyes visszaemlékezése szerint az alanyi élettapasztalat és a történelem tárgyi vizsgálata vezette a műben összegzett következtetésének levonásához: »Még nagyon fiatal voltam, mikor már ámulatba ejtettek a kereszténység romjai. Elköteleződtem irántuk teljes szívemmel, hátat fordítottam minden elképzelésemnek, és ama kegyelemteljes múlt a jövőmmé vált.«

A történelem végcélja az isteni és katolikus tanítás szerint nem más, mint Krisztus Királysága, azaz, hogy „Isten legyen minden a mindenben”. Istent önmagában tökéletes létében semmi sem kényszerítette arra, hogy önmagán kívül bármit is teremtsen. Nem szükségszerű, hanem analóg értelemben vett szabad késztetés okán hozta létre a semmiből a teremtményeket. Ez a késztetése pedig nem másból, mint önmaga léttökéletessége iránti végtelen szeretetéből fakadt. Meg akarta önmagán kívül (ad externa) osztani a létezés örömét Az, akinek befelé való irányultsága (ad interna) is maga „a” Szeretet – az isteni lényeget tökéletesen birtokló három isteni Létalany tökéletes egymásbavalósága. A kozmosz csak azért teremtett, hogy felékesítse (vö. „kozmetika”) Istent, ki szabadon meg akart testesülni. (Isten megtestesülése sem természetszerű: teremthetett volna olyan világot is Isten, ahol nem testesül meg.) A világ minta-oka az isteni Ige – Aki által, Akiben és Akiért teremtetett minden. Az ember, aki angyal és állat között, mint mikrokozmosz áll, az áteredő ősbűn miatt elveszítette eredeti megigazultságát, így az Ige megtestesülése összeforrt a bűnös emberiség megváltásával is. Jézus Krisztus nem csupán a történelem Alphája és Ómegája, hanem annak Centruma is. Ő nem csupán mennyei király, hanem megtestesülése okán az emberi természete szerint is Úr s Király az ég és föld minden teremtménye (így azok tevékenysége) felett. Ebből következik a hiteles katolikus társadalomszemlélet első jegye, az alapvető megszenteltség (sacralitas fundamentalis).

Mit jelent az alapvető megszenteltség? Mind a sacrum, mind a profanum kifejezés alapvetően az isteni természethez való viszonyulást fejezte ki. Tudjuk, hogy önmagában egyedül Isten „a” Szent, amiből természetfeletti kegyelem révén a teremtett lények is különböző fokban részesednek. Sőt, kimondhatjuk, a világ célja a teremtett világ megszenteltsége, átistenülése – az isteni és nem-isteni „elegyedés és szétválasztás nélküli” szintetikus egysége. A teremtett lények annyiban szentek tehát, amennyiben az – ő szemszögükből tárgyilag természetfeletti – isteni természetben részesednek. Vannak objektív szentségközvetítők, amik személyekben, tárgyakban, eseményekben ölthetnek testet. Krisztus ilyennek rendelte általában az Anyaszentegyházat, különösen a megtestesülés misztériumát folytató hét szentséget. A profanum „templom előtti teret”, a „templom előttit” jelent. Ilyen értelemben minden lény önmagában nézve profán, mint a semmiből létre hívott valóság, azonban – a profán kifejezésből kiindulva – létében Istenre mint végső célra nyitott. A teremtésnek nem önmagában van a célja, hanem abban a szerető, kegyelmi egyesülésben, miben az isteni természetet elnyerheti. Így érthető, hogyan válhat minden profán valóság, ha nem is szentségivé, de megszenteltté. Cluny bencés apátságának jelmondata tükrözi leginkább ezt a szemléletet: Ut in omnibus glorificetur Deus – hogy mindenben megdicsőüljön Isten. Ezért a krisztusi szentségek (sacramentum) mellett az Anyaszentegyház számos szentelményt (sacramentalia) hozott létre, hogy a profán élet minden terét megszentelje.

A krisztusi keresztáldozatból fakadó második megigazultság, melyet a keresztségben kapunk meg, természetesen nem a paradicsomi állapotokat állítja helyre, de az Anyaszentegyház tanító, kormányzó és megszentelő hatalma révén lehetőséget ad az isteni Rend lehető legtökéletesebb tükröztetésére itt, a földön is. („Sicut in caelo, et in terram.”) Világos, hogy a spirituális szféra elsődleges a temporális szférához képest, azonban ahogy a Nap meg világítja a Holdat, s a Hold udvara a Földet is fénybe borítja éjszaka, úgy kell a Krisztus fényét közvetítő Anyaszentegyháznak az éjszakai Földet bevilágítania. Ahogy a Hold arca és így tükröztetési képessége időben változik, úgy történt ez a spirituális szféra (Anyaszentegyház) és a temporális szféra (polgári társadalom) viszonyának történetében is. A nyíltan fizikai egyházüldözés 300 éve után következő ezer éves periódusban (Nagy Szent I. Konstantintól Jacques de Mollay mártíromságáig) a keresztény temporális civilizáció teliholdban tündökölt. Világos, hogy a telihold fényében úszó Föld sem közelíti meg a Nappal fényárját, azonban mégis lehet objektív fényviszonybeli különbségeket megállapítani a történelem éjszakájában. Plínio professzor minden megnyilatkozásában fegyelmezetten kikerülte a historicizmus két szélsőséges álláspontját: a történelem filiszter közönnyel való szemléletének Skylláját és a múltbeli vagy jövőbeni abszolút értelemben vett temporális aranykor Karybdisét. Az első álláspont mintegy „nesztoriánus” módon elválasztja radikálisan a spirituális és temporális szférát, míg a másik „monofizita” módon egybemossa a kettőt. Az előbbinek tipikus megnyilvánulása a hagyományos protestantimzus szélsőségesen transzcendens szupranaturalizmusa, míg az utóbbinak az elmúlt kétszáz év immanens paradicsom után sóvárgó ideológiáinak szélsőségesen immanens naturalizmusa.) Az alapvető megszenteltség végelemzésben a természetfeletti tökéletes társaság (societas perfecta supranaturalis) és a természetes tökéletes társaság (societas perfecta naturalis) „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfónikus kapcsolatában áll.

Mit jelent a hierarchikusság? A szó a görögül „szent rendet” jelent, ami sajátos értelemben a létbeli részesedés fokozatbeli különbségében létező lények alá- és fölérendeltségi viszonylatát fejezi ki. Itt ki is térhetünk a sátáni ihletésű, isteni rendet felforgató forradalmi folyamat (a plíniói rendszerben nagybetűvel jelölt Forradalom) egyik katalizátorára, az emberi természetben meglévő egyik Achilles-ínra. Ez nem más, mint a gőg (superbia). A gőg gyökere nem más, mint a saját hierarchikus helyzet ellen való önző lázadás, mely elsődlegesen a közvetlen felsőbbség ellen irányul, gyökerében és végső kifejlődésében azonban mindenféle egyenlőtlenség és felsőbbség elleni gyűlöletben nyilvánul meg. Ez nem tévesztendő össze az ember természetes létkiteljesedésére, „személyesedésére” irányuló „egocentrikus” (én-központú) önvalósítására (asseitas), amely a newman-i „én-önmagam” (my-self) és az „én Teremtőm” (my Creator) közötti benső spirituális tengely fenntartására irányul, mely körül minden egyéb tárgyi létező megtalálja a maga alanyi viszonylatát. A tárgyi valóság hierarchikusságáról így ír Pílnio professzor: »Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a teremtmények sokszínű, hierarchikus rendje természetszerűen jó, mert ezáltal a Teremtő tökéletessége még erősebben ragyog a teremtett világban. Továbbá azt mondja, hogy akár az angyalok, akár az emberek között az eredeti paradicsomi állapotban és a száműzetésünk jelen világában is az egyenlőtlenség a Gondviselés akarata. Ezért az egyenlő és így egyforma teremtmények által benépesített világ olyan lenne, ahol a lehető legnagyobb mértékben romba döntenék a Teremtő és a teremtmények közötti analógiát. Az egyenlőtlenség elvi gyűlölete minden lehetséges alakban tehát nem más, mint metafizikai lázadás a Teremtő és a teremtmény közötti analógia ellen. Egy szóval nem más, mint Isten gyűlölete.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. m.) Természetesen nem tagadja Plínio professzor, hogy az egyenlőtlenség önmagában helyes és jó. Világosan leírja, hogy akkor és csak akkor helyes, ha megfelel a létviszonyoknak: Természetesen senki sem vonhatja le a kifejtettekből azt a végkövetkeztetést, hogy az egyenlőtlenség mindig és szükségszerűen jó. Természetük lényegazonossága fogva minden ember egyenlő, csak járulékaik szerint különböznek. Így csupán abból a tényből következően, hogy emberek vagyunk, megilletnek mindannyiunkat bizonyos alapvető jogok: az élethez, a megbecsüléshez, az elégséges létfeltételekhez (és a megteremtéséhez szükséges munkához), a tulajdonhoz, és a családalapításhoz való jog, valamint mindezek felett az igaz vallás megismerésének és gyakorlásának joga. Az egyenlőtlenségek – melyek ezeket az alapjogokat veszélyeztetik – ellentétesek a Gondviselés akaratával. Azonban e világos határok között az olyan, járulékszerű egyenlőtlenség, ami az erény, tehetség, szépség, erő, család, hagyomány és egyebek különbségéből származik, igazságos és összhangban áll a teremtés rendjével.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. n.) Belátható, hogy az egyes ember gőgje a Forradalom egalitarista jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiegalitárius.

Mit jelent az auszteritás? A latin gyökerű szót elsődlegesen „önfegyelemként”, „önfegyelmezettségként” magyaríthatjuk. Az emberben az áteredő ősbűn folyományaként rendezetlen kívánságból fakadó érzékiség (sensualitas) található. Ennek oka az eredeti épségtől (integritas originalis) való megfosztottságban, illetőleg a természet járulékaiban történt sérüléseiben keresendő. Az eredeti épség az alábbi öt természeten kívüli adományt (dona praeternaturalia) foglalta magába: 1.) a rendezetlen kívánságtól való mentességet; 2.) a meghalás szükségességétől való mentességet; 3.) a szenvedés szükségességétől való mentességet; 4.) a kiváló ismeretet; 5.) a természeti környezet könnyű és biztos uralom alá hajtását. Az ősszülők az ősbűn következtében (mely utódaikra is átszármazott): 1.) elveszítették a természetfeletti eredeti szentséget (sanctitas originalis) és magukra vonták Isten haragját; 2.) a halál és a szenvedés törvénye alá kerültek; 3.) a Sátán rabságába kerülve a természetfeletti uralmat elveszítették (a nő fájdalmas szülése és férfi utána hipergamikus epekedése, valamint a férfi verejtékes munkája és poligamikus uralomvágya); 4.) test s lélek szerint rosszabbá váltak (az értelmük elhomályosult és a kiváló ismeretet elveszítették, valamint az akaratuk rosszra hajló lett és a rendetlen kívánságtól való mentességét elveszítették); 5.) végül bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre. Maga az emberi természet is úgy testi mint lelki alaptehetségeiben sérült, amint minden emberben kisebb vagy nagyobb mértékben ez tapasztalható. A lelki életben a négy sarkalatos erény területén fennálló sebzettségben nyilvánul meg mindez: 1.) az értelem a tudatlanság sebe által az okosságtól, 2.) az akarat a gonoszság sebe által az igazságosságtól, 3.) a küzdőkészség a gyatraság sebe által a lelkierősségtől, 4.) a vágykészség a rendetlenség sebe által a mértékletességtől fosztatott meg. Ezért az erények begyakorlásához egy bizonyos „szökési sebességre” van szükség a visszahúzó bukott természettel szemben. Egész életünk erkölcsi harc, agón. Az erényhez (virtus) mint jóra való készséghez, erő (vis) kell – ez kizárólag komoly aszkézissel, spirituális begyakorlással érhető csak el. Mindezek fényében az auszteritás tulajdonképpen a lélek és test közötti megbomlott hierarchia erővel való fenntartását jelenti. Ez nem csupán a bukott, hanem a helyreállított természet esetén is fennáll. Ugyanis Krisztus megváltó kegyelmében való részesedés után is fennáll a természet sebe (mégha a kegyelem gyógyítja azt már itt a földön is), a természeten kívüli adományok pedig nem permanensen és csupán egyes szenteknél jelennek meg (pl. Szent Ferenc és a gubbói farkas kapcsolata, mint a paradicsomi állapot visszfénye). Ezért szükséges a belső aszketikus önfegyelem egy alapvetően szakrális katolikus társadalomban is. Belátható, hogy az egyes ember érzékisége a Forradalom liberális jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiliberális.

Melyek a Forradalom rétegei? A Rend három alapjegyét fokozatosan támadta meg és állandó jelleggel ostromolta az egyes emberek Achilles-inain, a gőgre és érzékiségre való hajlamokon keresztül a Forradalom. Ezt azért fontos belátnunk, mivel a legtöbb ember, aki érzékeli a világban lévő rendellenes folyamatokat, a legtöbbször csupán a közvetlenül tapasztalható okozatok és okozók felismeréséig jut el, az azokra végleges gyógyírt kínáló eszmék szolgálatába áll, miközben maga is a Forradalom eszközévé züllik. A Forradalom benső pokoli fortyogása néha látványosan tör felszínre, mely eseményeket nevezi általánosan „forradalomnak” a közvélekedés. Azonban a Forradalom megismeréséhez, felismeréséhez és gyökeres orvoslásához szükséges „geológiai” mélyfúrásokat és számításokat végeznünk. A Forradalomnak három egymásra épülő rétege van: a) a hajlamok (tendencia) forradalma a szép (pulchrum) vonalán; b) az eszmék (idea) forradalma az igaz (verum) vonalán; és c) a tettek (factum) forradalma a jó (bonum) vonalán. Plínio professzor következetes tomistaként a pszichikai és fizikai világ egymásra hatását kiválóan ismerte, és ellenforradalmi világnézetének formálásához felhasználta: „Isten titokzatos és csodálatos viszonylatot állított fel egyrészt bizonyos alakok, színek, hangok, illatok és ízek, másrészt bizonyos lelkiállapotok között. Nyilvánvaló ezért, hogy a művészeten keresztül az emberi magatartás a legmélyebben módon befolyásolható.” (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész X. fejezet, 2.) Ezért a Forradalom egy szakaszának kezdetén a társadalom többségében még csupán a hajlamok forradalma forr, ami kihat szépen és lassan az eszményekre, melyet a megváltozott légkör, művészetek és szokások érzéki tapasztalataiból vonatkoztat el. Innét már egy lépés csupán, mikor magasabbra tör a forradalmi kürtőben a láva, és már a társadalom többsége magáévá teszi tudatosan a forradalmi ideológia egyik vagy mindegyik tételét, de még csak kevesen ragadtatják magukat nyílt felforgatásra. A nyílt felforgatás idején pedig megtörténik a forradalmi tűzhányó kitörése. Ha meg is dermedt a kiömlő forradalmi láva, maga a forradalmi folyamat csak „sürgősségi ellátást”, „felületi kezelést” kapott. Ez volt az oka annak, hogy az elmúlt fél évezred során (minden restauráció ellenére) még erőteljesebben tombolva robbant újra ki a Forradalom, visszaigazolva Jézus Krisztus figyelmeztetését: „Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11,26)

Melyek a Forradalom állomásai? Jelenkorunkig három és fél stációja volt a Forradalomnak, melyek két, kontrér részből álltak, melyek az emberi szinten egymás ellen küzdöttek ugyan, azonban a rossz reakciók – részlegesen helyes meglátásaik mellett – elégtelen és hamis metafizikai alapokra épültek, s alapvetően nem a Jézus Krisztus által alapított Anyaszentegyházra támaszkodtak, így szükségszerűen elbuktak. Az elbukásuk minden állomáson csak növelte a forradalmi krízist a primer szinten megnyilvánuló forradalomellenességük dacára. Az I. forradalom a reneszánsz és az álreformáció ellentéteinek forradalma volt az imádkozók (oratores) első társadalmi rendjének prioritása ellen. A II. forradalom a felvilágosodás és a romantika ellentéteinek forradalma volt a küzdők (bellatores) második társadalmi rendjének prioritása ellen. A III. forradalom a baloldali (marxista) és jobboldali totalitarizmusok (hegeliánus) ellentéteinek forradalma volt a dolgozók (laboratores) harmadik rendjének prioritása ellen. A IV. forradalommal a szolgálók (servatores) negyedik rendjének prioritása ellen megkezdődött a Forradalom naturalista vonalának utolsó stációja. Ennek első, a tendenciákban megnyilvánuló rétege az 1960-as évek „kulturális forradalmával” vált nyilvánvalóvá. Amikor itt – a történelem beható vizsgálata által – bizonyos összefüggő szálat képezünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Forradalom végső gyökere nem-emberi. Bár nem tagadhatók bizonyos titkos háttérerők, akik prognózisokat számolnak és folyamatokat generálnak, mégis könnyedén belátható, hogy – a számos externália miatt – ilyen szintű, évszázados léptékkel számoló, „ördögien zseniális” tervet nem lehet kidolgozni tisztán emberi szinten, mivel egy ember vagy összeesküvő csoport sem képes egy adott időpillanatban, tisztán természetes képességei segítségével ilyen biztosan előre tervezni. A Forradalom egyes lázadói és hasznos hülyéi csak brácsások, vagy másodhegedűsek… A Sátán még a prímás sem – ő a menedzser, ki nem látható. Istentől való elválasztását és végül megsemmisítését az emberiségnek nem lehet információelméletileg belátható korlátok miatt tisztán emberi szinten generálni. Ez nem csupán egy politikai, sem csupán egy ideológiai, sem csupán egy kulturális harc… Ez egy totális háború Isten Városa és a „Legnagyobb Humanista” által vezetett Ember Városa között.

Melyek a várható fejlemények? A IV. forradalom kibontakozása meg fog törni, különleges isteni beavatkozás révén. Azonban erre nekünk is elő kell készülnünk, és minden arcvonalon harcolni a tendenciák, eszmények és tettek forradalma ellen. Több szent (Szent Bonaventura, Aquinói Szent Tamás, Monforti Grignon Szent Lajos Mária, Kolbe Szent Miksa), több jelenkori teológus (köztük Joseph Ratzinger bíboros) és több magánkinyilatkoztatás megerősítette, hogy lehetséges egy relatíve teliholdas időszak még a temporális szféra és így a történelem lezárása előtt, közvetlenül az Antikrisztus föllépése előtt. Ennek az eljövendő kornak a próféciák szerint csak előképe volt a fényes középkor. Ezt nevezik általánosan „Mária korszakának” vagy „máriás korszaknak”, utalva a fatimai kijelentésre: „végül Szeplőtelen Szívem diadalmaskodik”. Azonban ennek megítélésénél kerülni kell minden immanens utópizmust és kiliazmust. Maga Plínio professzor figyelmeztetett, hogy a legholdfényesebb földi korszak is csupán híd, az utazó állapota, ahol mindig megmarad a belső és külső harc szükségessége, míg végül először totálisan meghal az Antikrisztustól ez a világ, majd dicsőségesen feltámad Krisztus által.

A TFP jellege és jelképei

A TFP ennek szolgálatában áll, mint szerzeteslovagi életállapotban élő férfiak harcos közössége. A szervezet abszolúte temporális, mely erejét azonban az Anyaszentegyház kegyelmi eszköztárából meríti. Ellenforradalmi eszmeisége a hiteles katolikus teológia és a skolasztikus philosophia perennis legkoherensebb gyakorlati megvalósítása. A templomos lovagokhoz hasonlóan a biszexuális „Dögvészkirállyal” (Hohenstauf II. Frigyes) és Szép IV. Fülöpel kezdődő deszakralizációval szemben újra az „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfóniát akarják megvalósítani a természetfeletti és természetes közösség között.

A szervezet jelképe a vörös alapon heraldikailag jobbra ágaskodó, mellkasán egyenlőszárú vörös keresztet viselő, arany oroszlán. A vörös a vértanúság és küzdelem jelképe, az oroszlán Krisztust jeleníti meg, illetőleg átvitt értelemben a katolikus keresztény Ellenforradalmat, mely harcra készen áll. Harcra készen a belső (nagy) szent háborúra az önmagunkban megnyilvánuló gőg és az érzékiség ellen, valamint a külső (kis) szent háborúra a Forradalom mindhárom rétege és mindhárom állomása ellen. A kék zászlótartó azt a vertikális mennyei tengelyt jelképezi, melyen függ az Ellenforradalom vörös és arany zászlajának dicsősége vagy bukása. Az aranyliliomos zászlócsúcs (a kék zászlórúddal együtt) a teljes megdicsőülésbe jutott Boldogságos Szűz Máriát, a Világ Győzelmes Királynőjét jelképezi, kinek tisztasága a TFP tagok számára is maguk szintjén követendő megvalósítási cél. Az ünnepélyes lobogó hermelinpalástba burkolt címere alatt az Ipsa Conteret csatakiáltás található. Ez az ősevangélium Szűz Mária utaló jövendölését idézi: „Ipsa conteret [caput tuum]” (Gen 3,15) („Ő [fejedet] tapossa”.) Mindez püspöki címerre emlékeztet, nem véletlenül. A TFP címere a mozgalom kibontakozását támogató Antônio de Castro Mayer, campos-i püspök címeréből származik. Ő volt a brazíliai főpapság legkoherensebb tagja, aki az Anyaszentegyház emberi szegmensébe befurakodó forradalmi tendenciákkal, eszmékkel és tettekkel minden arcvonalon szembeszállt. 1988-ban ő volt Marcel Lefebvre érsek mellett a négy FSSPX-es püspök társszentelője. A tárgyilag skizmatikusan, de alanyilag szükséghelyzetben cselekvő de Castro Mayer püspök TFP-vel való kapcsolata az écône-i esemény után informálissá vált, azonban a Plínio professzorral való évtizedes barátsága haláláig fennmaradt.

Mindez mutatja, hogy a TFP viszi tovább a valódi lovageszményt korunkra alkalmazva, amit Clairvaux-i Szent Bernát így dicsért: »De ki ne tartaná rendkívül csodálatra méltónak – bár nyilvánvalóan szokatlan –, amikor valakit egy személyben öveznek fel félelmet parancsoló kardjával és ruháznak fel tiszteletet ébresztő övével. Minden tekintetben rettenthetetlen az a lovag, aki egy időben ölti testére a vasat, s lelkére a hit páncélját. E két fegyverzet oltalmában sem démontól, sem embertől nem fél. Még a haláltól sem retten vissza az, aki halni vágyik. Mi félnivalója van annak, akinek éltében és holtában az élet Krisztus és a halál nyereség? Hittel és örömmel él Krisztusért, de még inkább az elmúlásra és a Krisztussal való együttlétre vágyik; ez utóbbi ugyanis jobb. Vágjatok neki, ó, lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármely veszély fenyeget, mondjátok egymás között újra: Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk! Mekkora dicsőséggel térnek meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örvendezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győzelem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják életüket? (…) A keresztény számára a bukás vagy győzelem nem a harc eredményétől, hanem a szív szándékától függ. Ha helyes volt a küzdelem indítéka, a harc kimenetele sem lehet kedvezőtlen, miként az eredményt sem ítélhetjük jónak, ha nem járt előtte helyes indíték és egyenes szándék. (…) Nem azért hal meg a lélek, mert a test elpusztul, ellenkezőleg, a lélek, amely vétkezett, maga hal meg.« Jean-Baptiste Chautard trappista apát híres, L’âme de tout apostolat (Az apostolkodás lelke) c. művének szellemében vallják, hogy a hiteles külső apostolkodás előfeltétele a szemlélődő élet általi belső megszenteltség.

A szervezet a társadalom három alapértéke védelmében kel fel, mely három alapértéket minden forradalmi megnyilvánulás lényegileg támadja. Ez a három alapérték a hagyomány, a család és a tulajdon. Henri Delassus atya La conjuration antichrétienne: le temple maçonnique voulant s'élever sur les ruines de l'Église catholique (Keresztényellenes összeesküvés: a szabadkőműves templom fölépítése a katolikus Anyaszentegyház romjain) c. művében fejtette ki ezt először, ami nagy hatást gyakorolt Plínio professzorra. Prófétaként jövendölte meg több mint száz éve Delassus atya, hogy a neomodernista tendenciákon és eszméken keresztül hogyan fog a szabadkőműves életfelfogás és életvitel beszivárogni magába az Egyházba.

Ennek a szellemében élve tevékenykedik a TFP Isten nagyobb dicsőségére korunk krízissel teli világában, az Ellenforradalom diadalának, egy „új középkornak” reményében!

Dokumentufilm Plínio professzor életéről három részben, angol nyelven

Forrás: Gloria.TV

Vissza a politikafilozófia, eszmeiség oldalára

November 16. - Horthy Miklós bevonul Budapestre

1919. november 16-án vonult be Budapestre az általa szervezett Nemzeti Hadsereg élén Horthy Miklós, a proletárdiktatúrát felváltó [végül befejezetlenül maradt] ellenforradalom (...) „erős embere.” Az admirális érkezése – mely esemény pontosan a Károlyi-féle népköztársaság kikiáltásának évfordulójára esett – egy új, negyedszázados korszak kezdetét jelezte, melynek szimbóluma – kormányzói minőségben – éppen maga Horthy lett. (...) 

Forrás: Rubicon

Két világ – egy ellenforradalom

Bangha Béla és Plínio Corrêa de Oliveira

Írta: Szász Péter Domonkos

Bangha Béla jezsuita páter, az 1919 utáni hazai ellenforradalmi ideológia megfogalmazója, és a közéleti, harcos keresztény következetes képviselője minden valószínűség szerint személyesen is találkozott a XX. század keresztesvitézével, Plínio Corrêa de Oliveirával. Dél-amerikai körútja során az 1934-es új alkotmány megszületésekor São Pauloban tartózkodott. Naplóbejegyzésében egy megnyerő fiatalember közéleti tevékenységét emelete ki, aki vaskövetkezetességgel küzdött ekkor is és mindig a katolikus ügyért. Ez az ember Plínio Corrêa de Oliveira volt.

†

Új alkotmány! 

Sáo Paulo, július 9. 

Ma nagy napja van Brazíliának: ma írja alá Getulio Vargas, az ideiglenes államfő (akit azóta köztársasági elnöknek alkotmányosan is megválasztottak) az új brazíliai alkotmányt.

Mindenki erről az új alkotmányról beszél. A katolikusok meg vannak vele elégedve. Úgyszólva minden kívánságuk teljesült. Megkapták a fakultatív polgári házasság mellett az egyházi házasság teljes egyenjogúságát, a tábori lelkészségek megszervezését s az évtizedek óta nélkülözött iskolai vallásoktatást.

Pedig a katolikusok politikai téren eddig kevés tevékenységet fejtettek ki. Mostanában azonban a fiatal riói érsek, Lemé bíboros kezdeményezésére egészen érdekes módon szervezkednek. Nem alapítottak katolikus pártot, hanem megcsinálták a „Katolikus Szavazók Ligáját”. A Liga tagjai csak olyan pártokra szavaznak, amelyek magukévá teszik a katolikusok követeléseit. A legtöbb párt éppen ezért programjába vette a katolikus követeléseket s a katolikus ügy ebben a pártközi szervezkedésben fényes diadalt aratott. Az alkotmányozó gyűlésnek egyik képviselője, a mindössze 26 éves Plinio Correa de Oliveira, a brazíliai Mária-kongregációk országos szövetségének vezető tagja, a Sao Luiz-kollégium volt növendéke, egymaga több szavazatot kapott az utolsó választás alkalmával, mint bármely más brazíliai képviselő. Értelmes, komoly arcú fiatalember, nagyszerű szónok és szervező. A katolikus akció sokat vár tőle a közeljövőben.

†

A Magyarország újjáépítése és a kereszténység, valamint a Világnézeti válaszok írója a katolikus ellenforradalmi kánon panteonjának méltóképp örökös tagja hasonlóan a „Forradalom és ellenforradalom” brazil szerzőjéhez. Mozgalmunk mindkettőjük életét és munkásságát megkerülhetetlen példának és útmutatónak tekinti korunk katolikus ellenforradalmiságához.

Vissza a Politikafilozófia, eszmeiség oldalára

A Hagyomány, Család és Magántulajdon védelmében alakult világszervezet magyarországi bemutatkozó előadása

A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel válunk!

1956. október 23. ötvenhatodik évfordulójára

Több mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és – ha rövid időre is – lerázta azt magáról. Már-már mondhatni hagyományosan forradalomnak nevezzük ’56-ot, de be kell látnunk, hogy az események nem forradalmiak. Ennek megértéséhez egy dolgot kell látnunk. A forradalom mindig a törvényes rend elleni erőszakos harc, melyet a Katolikus Egyház is elítél katekizmusában és tanításában egyaránt. Hazánkat a Kádár nevű köztörvényes bűnözőről elvezett korszakban (1956-89) ’56-ot még ellenforradalomnak titulálták, ami szintén helytelen kifejezés, hiszen az ellenforradalom a „forradalom ellentéte”, azaz a rend helyreállítása (restauráció). Sajnos 1956-ban – noha voltak legitimista kezdeményezések – nem volt idő az ellenforradalom kibontakozására. Mi tehát ’56? Népfelkelés, népharag, melyben nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek alapvető szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt. Az 1956. október 23-i események Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni népfelkelése és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.

Kik ’56 hősei? Egyértelműen azok, akik fegyvert ragadtak az elnyomó hatalom ellen, akik ledöntötték a fél világ urává lett közönséges gengszter, Sztálin óriási bálványszobrát. Igen, akik felkeltek és harcoltak azok ellen az elnyomók ellen, akik 1945-ben hazánkat „felszabadították” a törvényesség és igazságosság alól, és a hamis egyenlőség, hamis szabadság leple alatt nemzetünktől, hitünktől, de emberségünktől idegen rendszert erőltettek ránk.

Ezeknek a napoknak van még egy hőse – talán a legnagyobb –, egy szentéletű ember, akinek olyan sokat köszönhetünk, de akit olyan hamar el tudunk felejteni. Ő volt az, aki egész nemzetünk helyett, mindannyiunk nevében kiállt, és valódi, törvényes államfőként lépett fel a törvénytelenek sokaságában. Mindszenty József, bíboros úrról, a Magyar Királyság eddig utolsó hercegprímásáról van szó. 

A bíboros urat még 1948-ban tartóztatták le hamis vádakkal, a megerősödő kommunista rezsim vezetői, tudták ugyanis, hogy ő az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelenti törvénytelen diktatúrájukra. Mindszenty volt az, aki kimondta, nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A bíboros úr ’56 valódi mártírja, aki törvényes államfőhöz méltón egész népéért harcolt, majd egész népéért szenvedett. „Mindszenty gondolatainak háta mögött nem az egyházi nagybirtok volt – amivel őt sokan ma is vádolják –, hanem a legitimizmus. Ez volt az ő centrális elképzelése, és ebbe semmiféle kompromisszum nem fért bele, nemhogy egy, a kommunistákat is magába foglaló népfront. Ő nemcsak királyt akart koronázni Magyarországon, hanem addig is, mint Magyarország első zászlósura, kvalifikáltnak érezte magát a közbenső időre az államfői szerepre.” – írja a liberális Bibó István, aki a legfinomabban fogalmazva „nem kedvelte a bíboros urat”.

Mindszentynek a „forradalmi kormány” ugyan visszaadott minden egyházi és közjogi funkciót, ami halvány remény volt, hogy a nemzet visszatérhet a történeti alkotmányhoz, de sajnos nem így történt, a szabadságharcot leverték, kegyetlen megtorlás következett. Mindszenty József hercegprímás száműzetésbe kényszerült, történeti alkotmányunk helyreállítása még ma is várat magára.

Akikre ma „mártírokként” emlékezünk, a liberális Bibó, vagy a „reformkommunista” Nagy Imre és egyéb „temetetlen halottak” valójában mellékszereplői (ráadásul nem is pozitív résztvevői) a történetnek. Ők csak kullogtak a szabadságharc igazi hősei mögött, akik életüket adták a bolsevik hordák elleni harcban. Nagy és társai egyébként nem is akartak többet egy "jugoszláv-mintájú" külön utas kommunizmusnál...

A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése azonban ma is megdobogtatja a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és bűntársai egy megrémített, megalázott nemzet hasát kölcsönökből teletömte. 1956 a miénk! Azoké, akik vissza akarják vezetni ezt az országot a törvényes, isteni rendhez, a Szent Magyarországhoz, melyért Mindszenty József halálig fohászkodott.

Emlékezzünk ma büszkén a hősökre, akik Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov-koktéllal harcoltak a magyar szabadságért a szovjet csapatok ellen, s ne felejtsünk el hálát adni Istennek, hogy a vészterhes XX. században is olyan szentéletű őrangyallal ajándékozta meg nemzetünket, mint Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és haláláig törvényes államfője.

der schwarze Ritter

Kurucok és labancok a parlamentben?

Kuruc labanc összecsapás

Ma délután az egyik jobboldali irányultságú televízióban hallottam a „Kurucok és labancok, avagy így politizáltok ti…” mondatot, melyre felkaptam a fejem, hiszen a műsorvezető – gondolom általa frappánsnak vélt – jelmondatát a következőképp magyarázta: „reflexiók következnek a parlament 2012 őszi ülésszakának eddigi munkájára”. Kurucok és labancok a parlamentben? Gondolkozzunk ezen kicsit!

A kuruc elnevezést állítólag a Dózsa-féle keresztes seregnek toborzott gyilkos rablóbandává vált had katonáira használták először. Etimológiai töve a keresztes lenne? Érdekes módon a lázadó, opportunista Thököly Imre katonáit nevezi a történetírás kurucnak, s nem Dózsa katonáit. Sokkal valószínűbb, hogy a délszláv eredetű kurudzsi, azaz felkelő szóból ered a kurucok elnevezése. Teljesen logikus, még túl sok etimologizálás sem kell hozzá, hogy inkább ezt a feltételezést fogadjuk el. A XIX. századi romantikus történetírás azonban jelentősen megváltoztatta a név jelentését. A kuruc fogalom már nem a Thököly- vagy később (egyébként tévesen) a Rákóczi-párti felkelők történeti elnevezése lett, hanem egyfajta mentalitássá vált, kialakult a kuruc történetszemlélet, mely nemzeti-, függetlenségpárti-, (ó-)liberális nézetekkel párosult. Az 1849 utáni emigrációba menekült politikusok voltak e vonal legradikálisabb képviselői. Ma ezek az elvek jobboldalinak tűnnek, pedig a XIX. században bőven a baloldali palettán lelhettük fel őket.

A labanc fogalomnak is számos magyarázatát hallhattuk. Bizonyos, hogy a név XVII-XVIII. század fordulójáról származik, a mindvégig királyhű, Habsburg-hű magyar nemesek és csapatok elnevezése, s elsősorban nem az itt bevetett birodalmi katonáké. A roppant szellemes labanc-lobonc párhuzam talán a rizspóros parókából származhat, emellett tudjuk, hogy a Habsburg Birodalom XVII-XVIII. századi hadseregében egységesen fehér egyenruhája volt a különböző fegyvernemeknél egyaránt. Franciául a fehér pedig „Le Blanc”, amiből áthallással eredhet a labanc szó. Ha pedig már a fehéreknél tartunk, látnunk kell, hogy a labancok valóban fehérekké (ellenforradalmárokká) váltak. A XIX. századi liberális-forradalomi mentalitás ellen megfogalmazódó, a mindig is létező, de nevén nem nevezett konzervativizmust képviselő mentalitássá vált a labanc történetszemlélet. Ez katolikus, udvarhű szemléletet takar, szemben a kuruccal, amely – mint említettük – függetlenségpárti és protestáns irányultságú. Kevesen tudják, hogy a XIX. század „kuruc” írói nem pusztán liberálisok, de ismerünk közöttük történelemhamisítót is, a kuruc balladákat, verseket író, majd azokat XVII. századi népköltészeti műként bemutató Thaly Kálmánt (1839-1909). A csalás halála után nem sokkal kiderült, árnyékot vetve egész korábbi munkásságára.

Az udvarhű (labanc) történetírás legnagyobb alakja Szekfű Gyula (1883-1955), aki A száműzött Rákóczi című munkájával robbant be a köztudatba 1913-ban, új, történethű, kritikus megvilágításba helyezve, az addig – és egyébként utána is – heroizált vezérlő fejedelem alakját. A labanc mentalitás udvarhűség mellett hangsúlyozza, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető népei (magyar, osztrák és horvát) egymásra utaltak, míg a kuruc a magyarság önálló boldogulását hirdeti. Sajnos láthatjuk, hogy mennyire nem igaz, de azt is láthatjuk, hogy ezeket a nézeteket ma senki sem képviseli. Egymásra utaltságunk azonban nem a fő érv! Mindannyian egyazon dinasztia, a Habsburgok alattvalói vagyunk, Isten kegyelméből. Osztrák császár és magyar király a Pragmatica Sanctio (1723) szerint egy személy, míg Horvátország a Magyar Szent Korona Országa, s a két királyság között majd’ egy évezrede reálunió áll fenn. Nem anakronizmus ez. Jogi valóság, melyet egy illegitim rendszer jelenleg háttérbe szorít. Ma sajnos nincs labanc politika napirenden, de létezik, realitás. Arra pedig, hogy szegény műsorvezető úr kikre gondolhatott „labancok” címszó alatt, gondolni sem merek…

Hiszünk benne, hogy mindez nem tart már sokáig, és masíroznak még labancok a főváros utcáin, illetve a magyar parlamentben!

Hoch Habsburg!

der schwarze Ritter

November idusa 2.

A fehér ellenforradalmi eszmélés, mely később szegedi gondolat néven vált közismertté azon a történelmi konklúzión nyugodott, melyet Szekfű Gyula a Három nemzedék c. munkájában, illetve Bangha Béla SJ az A Magyarország újjáépítése és a kereszténység címen megjelent alkotásában részletesen kifejtettek. Ennek lényege az volt, hogy a keresztény gondolat, mely mint örök eszmei rendező erő a statikus létrenddel áll kapcsolatban, nem tudta kifejezni magát az elmúlt kétszáz évben megfelelően a dinamikus létrendben, a történelemben. Folyamatos defenzívában volt az ál-, ellen-, és nem-keresztény irányzatokkal szemben, melyek túlhaladottnak minősítették azt.

Két világnézet csapott össze és csap össze napjainkig, melyeket az ember végső (Isten), közvetett (haza), és közvetlen (család) eredettényezőihez való viszony alapján lehet csoportosítani, ahogy Aquinói Szent Tamás alapján helyesen megállapította ezt Horváth Sándor OP az A haza és a hazaszeretet bölcseleti alapjai c. előadásában. Az egyik oldalon áll az ember természetes eredettényezőit figyelembe vevő értékőrző (konzervatív), hagyományelvű (tradicionalista), valamint jogfolytonosságon alapuló (legitimista) világnézet tábora. E tábort a minőség prioritásán alapuló tekintélyelvűség és értékelvűség (kvalitatív autoritás és meritokrácia) vezeti. Ezt nevezhetjük a jó Isten oldalának, a jobb oldalának, a jobboldalnak. A másik oldalon áll az ember említett természetes eredettényezőit figyelmen kívül hagyó értéktagadó (relativista), szabadelvű (liberális), valamint felforgatáson alapuló (revolucionalista) világnézet tábora. E tábort a mennyiség prioritásán alapuló öntörvényűség és tömegelvűség (kvantitatív autonómia és oklokrácia) vezeti. Ez utóbbi két fő politikai formációja az elmúlt két évszázad során a közismerten »liberalizmusként« számon tartott individualista szabadosság és a közismerten »bolsevizmusként« számon kollektivista egyenlősdiség voltak. Ezt nevezhetjük a balsors oldalának, baljós oldalnak, a baloldalnak.

Szekfű és Bangha tehát megállapítja, hogy a nemzeti gondolat kétszáz éve gyakorlatilag összefonódott a keresztényellenes irányzatokkal, a természetes és a természetfeletti létrend szembeállításra került, a trón és az oltár szövetsége leromboltatott. A felmerült gyakorlati problémákra elégtelen válaszokat, részmegoldásokat adott a baloldal, míg a jobboldal defenzív helyzetében természetellenesnek tűnt fel az igazi természetellenességgel szemben. Egyenes út vezetett 1918-hoz, onnét 1919-hez és onnét 1920-hoz, Trianonhoz. Mindkét szerző megállapítja, hogy a destruáló irányzatokban az összlakossághoz viszonyított arányszámukat messze meghaladó mértékben, kulcspozíciókban és mindig katalizáló elemként vett részt a nemzetközi, gyökértelen zsidóság. Ennek csak egy orvossága van: a nemzeti eszmét újra a kereszténységgel kell szintézisbe hozni, a társadalom rendi reorganizálása révén. Mindennek előfeltétele, hogy a Prohászka-féle hungarizmus valamint a Bangha-féle aszemitizmus szellemében a destrukcióban vezérszerepet vivő gyökértelen zsidóságnak saját hazát kell adni, ahol szerves társadalmi életet élhet. A keresztény nemzeteknek – köztük a magyarnak – keresztény, nemzeti és szociális alapon kell újjászületniük, helyreállítódniuk. Magyarország esetében pedig ettől elválaszthatatlan egy legitim közjogi restauráció, az 1918/19-es provizórium ütötte közjogi seb begyógyítása, valamint a területi integritás helyreállítása.

A területi restauráció

A területi integritás helyreállítása gyakorlatilag nem sikerült. Gömbös Gyula vezérkari tiszt javaslatára a homo regius az összes magyarországi (magyar királyi honvéd és K.u.K. egység) haderő teljhatalmú megbízottja lett, azonban Wekerle taktikázó „polgári” kormánya, majd a patkányforradalom miatt nem sikerült megvédeni Magyarország területi integritását. Linder Béla részegen üvölti mint még magyar királyi (!) hadügyminiszter, valamint az Entente és a szerbek ügynöke, hogy nem akar több katonát látni. Jutalmul a kérészéletű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságban Pécs polgármestereként rombolhatott, majd halála után belgrádi díszsírhelyet kapott.

A Károlyi-korszak gyakorlatilag a folyamatos meghunyászkodásról szólt az újabb demarkációs vonalakat kijelölő diktátumok előtt, a helyi ellenállás, a pacifista kormányzat »elhatárolódása« folytán csak kevés helyen vezetett sikerre, melyek közül leghíresebb a civitas fortissima, Balassagyarmat ellenállása. A Tanácsköztársaság már egy olyan stratégiai helyzetben találta magát, amely – ha utat nem törnek katonailag Leninékhez – biztos bukást prognosztizált. Különben is a magyarországi Vörös Hadsereg zömét – köztük a vezérkari főnököt, Stromfeld Aurélt – nem a proletár internacionalizmus, hanem a hazaszeretet mozgatta. Mivel az oroszországi fehér ellenforradalmi erők miatt a szovjeteknek nem sikerült Galícián keresztül kapcsolatot létesíteni az Eperjesig előrenyomuló magyarokkal, a bukás már csak idő kérdése volt. A Felvidék feladása után – abban reménykedve, hogy majd így az Entente elismeri a Tanácsköztársaságot – Stormfeld lemondott, a Vörös Hadseregben általános lett a dezertálás, a július végén megkezdett tiszai áttörés nem sikerült. A románok 1919-ben visszavonultak a Tiszáig, a tiszántúli meghagyott területekről csak a trianoni békediktátum aláírása után vonultak ki.

Kisebb területi módosítások 1920. június 4-e után is történtek. 1920. augusztus 1-én a vas vármegyei Szomoróc községe – melynek hovatartozása kimaradt a békediktátumból – felkelt a jugoszláv megszállók ellen, melynek eredményeképp 1922. február 22-én ki kellett vonulniuk az országrablóknak a községből. Méltán érdemelte ki a communitas fortissima címet a község.

1921. októberében Prónay Pál és Ostenburg-Morawek Gyula vezetésével kikiáltásra került az Ausztria részére átadásra ítélt területeken a Lajtabánság, Felsőőr központtal. Ezt a provizórikus államot a területi integritás védelme mellett IV. Károly király restaurációs kísérletéhez szánták kiindulási bázisul. Horthy Miklós többek között emiatt is elállt a nyugat-magyarországi felkelés támogatásától, ezért a hadi sikerek ellenére a terület feladására kényszerültek. A felkelésnek volt köszönhető, hogy beleegyeztek az illetékesek Sopron és környéke hovatartozásának népszavazással történő eldöntésébe. Így 1921. december 14-e és 16-a között megtartott népszavazás eredményeként Sopron és a nyolc környékbeli helység Magyarország része maradt. Méltán jutalmazta meg a nemzetgyűlés Sopron városát a civitas fidelissima címmel. A soproni népszavazás eredményén felbuzdulva tíz vasvármegyei faluban tiltakozás kezdődött el, aminek eredményeképp 1923. tavaszán ezek a helységek is visszakerültek a Magyar Szent Korona uralma alá. A vezérszerepet vivő Szentpéterfa községet a communitas fidelissima címmel tüntették ki.

Még egy határkiigazítás történt az 1920-as években. A Népszövetség az elsősorban gazdasági érvekre építő somoskőújfalui határkiigazítást elfogadta. 1924. február 15-én a Salgótarján mellett fekvő Somoskőújfalu és a somoskői bazaltbánya visszatért, miközben stratégiai okokra hivatkozva a somoskői vár csehszlovák bitorlása megmaradt.

Elmondható, hogy az elsődlegesen erkölcsi győzelmet jelentő visszacsatolások ellenére a békediktátumot a magyar királyi kormány, a kormányzó és a nemzetgyűlés jogilag ratifikálta, így a területi restauráció egyrészt alaki jogilag kényszerű elfogadásra talált, másrészt nyitott kérdés maradt.

A közjogi restauráció

Az Entente által hallgatólagosan, és az ellenforradalmi erők által kifejezetten és egységesen elismert Friedrich-kormány a teljes közjogi restauráció álláspontján állt. Államfőnek a homo regiust ismerte el. Az Entente francia, szerb és csehszlovák szárnya, valamint Német-Ausztria az októbrista modellt kívánta, a románok egyfajta perszonáluniót a Román Királyság és a Magyar Királyság között, az angolok, amerikaiak és olaszok kivárásos álláspontra helyezkedtek. A megszálló román csapatok főparancsnoksága, valamint az Entente katonai missziója közjogi restaurációt minden erővel meg akarta akadályozni, a Friedrich-kormányt arra kényszerítette, hogy a »Magyar Köztársaság« nevében hozzon rendeleteket, különben nem ismerik el a magyar állam törvényes képviselőjének. Ennek betetőzése volt az, hogy József Ágost főherceget a királyhelyettesítő hivataláról lemondatták augusztus 23-án. Mindeközben svájci száműzetésben élt a közügyek gyakorlásától visszavonult király, akivel már ekkor kapcsolatot tartottak a teljes közjogi restaurációt képviselő ellenforradalmi vezetők.

Mindeközben – jórészt Entente fegyverzettel – Siófokra tette át székhelyét Horthy Miklós fővezérsége alatt a Nemzeti Hadsereg, ahol egyesült a báró Lehár vezette dunántúliakkal. Jórészt angol iniciatívára történt mindez. Az angol birodalmi stratégia mint mindig, most is arra törekedett, hogy Franciaország ne erősödjön meg túlságosan, mivel egy erős kontinentális – akár francia, akár német, akár orosz – hatalom a Brit Birodalommal szükségszerűen érdekellentétbe kerül. Horthy közvetített IV. Károlynak a britek felé a háború alatt, nagy valószínűséggel a torpedó tervrajzának (K.u.K. találmány) kicsempészésében is részt vett. Horthy brit kapcsolatai ekkor már – tekintve tengerészeti múltját – évtizedekre nyúltak vissza. Ez az angolbarátság később is megmaradt, s az egyébként középszerű politikus külpolitikai orientációját végig meghatározta. Személye tehát egyrészt a külpolitikai nyitás lehetőségeként, másrészt katonai tekintélye folytán, harmadrészt azért került előtérbe, mert konszenzust képzett az ellenforradalomban érdekelt csoportok között. Kapcsolatainak köszönhető részben kormányzóvá választása 1920. március 1-én, részben az, hogy a törvényes király restaurációs kísérleteit megakadályozta, először nyájasságot színlelve, majd végül fegyveresen is. Ez utóbbi előtörténetéhez hozzátartozik az, hogy király által Budapestre küldött Hegedűs Pál altábornagyot előbb Horthy, majd Bethlen is fogadta, ám utóbbinál Thomas Hohler brit követ közölte, hogy az Egyesült Királyság és a Brit Birodalom nem ismeri el IV. Károlyt törvényes királynak. Azaz az igazi függetlenség nem a függetlenségi szabadkirályválasztók, hanem a karlista-legitimisták oldalán volt! Ez a megaláztatás csak a rákosista és kádársita szovjet tanácsadók előtti lakájkodáshoz hasonlítható, vagy ahhoz, ahogy ma más, infernális erők előtt hajlonganak politikai percemberkék Magyarország lepecsételt sírja előtt. Az Entente előtti meghunyászkodásnak volt köszönhető 1921. november 6-án a dethronizációs törvény. A dolog pikantériáját az adta, hogy a szabadkirályválasztók az összállamgondolat (Gesamtstaatsidee) alapján tekintették megszűntnek IV. Károly királyi tisztjét és az Ausztriai-ház (Habsburg-Lotharingiai-ház) trónöröklési jogát, holott a reálunión alapuló összállamgondolatot a perszonálunionista legitimisták sem ismerték el soha. Ráadásul ez alapján a Monarchia jogutód nélkül szűnt meg, így gyakorlatilag új államalapítás történt meg Magyarország esetén is, mégha egy imaginárius volt állam joggyakorlatára (a szentkorona-tanra) is alapozta saját közjogi berendezkedését.

Hozzá kell tenni, hogy itt tiszteletteljes kritikával kell illetni I./IV. Károly császár és király politikáját, amely egyéni életszentségéből, alanyi jó szándékából, és alaki jogilag törvényes apostoli királyi mivoltából semmit sem érvénytelenít. Melyek lehetnek e konstruktív kritika főbb pontjai? Legelőször pacifizmusa és demokratizmusa. Miközben harcra buzdította katonáit, titokban az ellenséggel különbékéről tárgyalt. Mikor ez kiderült, akkor visszakozott, és bátorság nélkül nem állt át, vagy vallott volna nyílt színt, hanem a háború végéig félvállról háborúzott. Sajnos a háború végének válságos napjaiban is a még leverhető felforgató erőknek adta át a hatalmat. A homo regiusnak megparancsolta, nevezze ki Károlyi Mihályt, holott az egész felforgató klikk fölszámolható lett volna, a több éves ideológiai aknamunka ellenére. A visszatérési kísérletek során is a legkisebb pressziótól visszakozott, ezzel híveit demoralizálta. Fia, aki halála után mint örökös király élt, szintén hasonló magatartást tanúsított. A háború során országai ellenségeinek dolgozott, a hazai legitimista mozgalmat is egy anglomán, liberálkonzervatív irányba vitte el. Ha egy olyan „kamarilla” állt volna I./IV. Károly, majd pedig I./II. Ottó rendelkezésére, mint I./V. Ferdinándnak, talán elkerülhető lett volna a katasztrófa. Sajnos I./II. Ottó – egyéni jóhiszeműsége, életszentsége és alaki jogi legitimitása ellenére – nemcsak eszmei téren, hanem közjogi téren is egyfajta schizoid magatartást tanúsított, főleg a II. világháború után. Lemondott az osztrák trónigényéről csak azért, hogy Ausztriába léphessen, miközben elfogadta, hogy magánlevelezésében »Őfelsége« megszólítással illessék. Sajnos elfelejtette, hogy az infernális felforgató erők felé nyújtott baráti jobb, a megfeleléskényszer sehová sem vezet: teljesen mindegy, hogy 1%-ban, vagy 100%-ban különbözik az ember tőlük, ugyanúgy a megsemmisítésünkre törnek, ők nem alkusznak. Ráadásul még úgy mutogathatnak ők (például Gerő András), mint egy kihalásra ítélt állatra a ketrecben: itt egy fogatlan oroszlán, egy kedves, mosolygós öregúr, egy igazi européer, egy igazi polgártárs. Nem elégszenek meg a trón és az oltár megdöntésével: gúnyruhába öltöztetik, tövissel koronázzák, és úgy hódolnak előtte, mint a Megfeszítendő előtt. Nem elég a gyilkosság a szabadkőműveseknek – ők feketemise gyanánt szentségtörő hullagyalázást celebrálnak a királyság és a dinasztia megmaradt romjain.

Az eszmei restauráció

A »szegedi gondolat« is hamvába hullt. A 1921. évi húsvéti restaurációs kísérlet után a mindenki által csak rókának becézett gróf Bethlen István került a miniszterelnöki székbe, aki a konszolidáció néven sokak szemében csak »kohnszolidációt« csinált. A különítményesek leszerelése mellett az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) mint társadalmi háttérszervezet elárvult, a zsidó nagytőkével kiegyezésre került sor, szintúgy a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal. A keresztény párt mint »konstruktív ellenzék« gyakorlatilag annyi szerepet töltött be, mint a mai KDNP, a legitimista parlamenti ellenzék is vegetálásra kényszerült úgy, hogy fokozatosan liberalizálódott ideológiai szempontból, és egyre jobban angolbaráttá vált.

***

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy felemás szívvel ünnepelhetjük 1919. november 16-át. Egyrészt a forradalmak minden »vívmányát« sikerült eltakarítani, másrészt az ellenforradalmi restauráció csak félig sikerült. Mi mindig mindent félig csinálunk. A területi restauráció kérdésében arányában kis mértékű revízió történt, miközben a trianoni békediktátum becikkelyezésre került. A közjogi restauráció elakadt a törvényes király restaurációs kísérleteinek megakadályázoása és a törvénytelen dethronizációs törvény becikkelyezése miatt, s Horthy Miklós és Bethlen István szemében egy angol liberálkonzervatív irányvonal került hatalomra. Az eszmei restauráció tekintetében az ellenforradalom elárulása történt, hisz az ellenforradalmat tevékenyen kivitelezők a hatalomból kiszoríttattak.

A probléma gyökerei nem csupán 1918/19-ig, nem is kétszáz évre, hanem Mohácsig nyúlnak vissza. A területi revízió kérdése nem merült volna fel, ha nincs a török kori népirtás, melynek következtében a magyarság elveszítette 70-80%-os arányát, s 1910-re is csak 55% körülire tudta fölhozni magát. A közjogi restauráció kérdése nem merül fel, ha az összállamgondolat és a függetlenség híveinek alkotmányellenes közjogi szemlélete megannyi belháborúba nem kényszeríti az országot, s nem osztja meg a magyarságot is. Az eszmei útkeresés fel sem merül, ha az ország egységesen katolikus keresztény maradt volna, s összhangban a magyar nemzeteszmével sikeresen tudott volna ellenállni 1517, 1717 és 1917 baloldali befolyásainak.

Adja Isten, hogy e hármas restauráció által föltámadjon végre nemzetünk! Úgy legyen!

Írta: Parsifal

Montázs: Czopf Áron