Papok kivégzése a tavaszi hadjáratban

Írta: Anka László

(...) A boldog békeidők, a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-kor folyamán is születtek olyan történeti művek, amelyek a Damjanich Jánost a tavaszi hadjárat kultikus alakjává formálták, függetlenül attól, hogy éppen milyen politkai-társadalmi rezsim volt hatalmon az országban. Ezek között nem csupán történészi írások, hanem regények is voltak. Ezt a beállítást általánosságban elősegítette az Aradon kivégzett mártírtábornokok szintén rendszerfüggetlen kultikus ábrázolása és a nemzeti kánonba való beemelésük.

Damjanich kultikus ábrázolása során a szerzők – kevés kivételle - nem tettek említést arról, hogy a tábornok a tavaszi hadjárat során nem csupán a győzelmek kivívásában jeleskedett, de szigorú megtorló intézkedéseket foganatosított a felvonulási területen az olyan papokkal szemben, akik valamilyen formában az osztrákok pártjára álltak a szabadságharc addigi szakaszában. Így történt, hogy a tavaszi hadjárat idején agyonlövette dr. Mericzay János tápiószecsői és dr. Hoernegger Antal kókai katolikus plébánosokat.(…)

A mítosz

Hogy miért került sor a két katolikus plébános kivégzésére, azt a tápiószecsői Mericzay János esetében maga a tábornok válaszolta meg egy, az esetről írt jelentésében, amely így szólt: „A magyar Fő-hadparancsnokságnak! Szecső melletti tábor, 1849 április 6-án. Mericzay János itteni lelkész, ki még tegnap és tegnapelőtt az osztrák tábornoki kart házában megvendégelte, az ellenséges csapatokat minden tőle telhető élelemmel ellátta s a lakosságot erre felhívta, az ellenség falragaszait nyilvánosan szétosztotta és fölragasztotta, sőt a templomban is azt prédikálta, hogy a magyar ügy már teljesen elveszett s Kossuth legközelebb az akasztófán fog meghalni, ennélfogva a népet arra izgatta, hogy az ellenségnek mindennemű segélyt nyujtson s végül saját aljas életmódjával a községet teljesen demoralizálta s hazaárulónak mutatkozott, e semmirevaló embert én, hogy több kárt ne okozzon, ma reggel 5 órakor agyonlövettem s erről a köteles jelentést ezennel megteszem. Damjanich tábornok.”

A valóság

A jelentés tehát tömören összefoglalta, de a történetet ennyivel nem lehet lezárni, ugyanis Damjanich jelentésével kapcsolatban felmerül egy apró probléma. Nem található ennek eredeti, levéltári forrása. Ott sem (Hadtörténelmi Levéltár), ahol fellelhető az a jelentése, amelyben leírja Tápiószecső honvédek általi megszállását (lásd alább), máshol sem. A korszakkal és Damjanich katonai pályafutásával foglalkozó történész, egyenesen megkérdőjelezi Kacziány Géza művének hitelességét, ahonnan a fenti jelentés származik. „Kacziány a szabadságharc korának egyik leglelkesebb kutatója volt a századfordulón, de munkáinak értékéből, hitelességéből nagyon sokat levon hatásvadász előadásmódja, kritikátlanul romantikus szemlélete. Attól sem riadt vissza, hogy a nagyobb hatás kedvéért olykor elvonatkoztasson közismert tényektől, vagy meghamisítson eseményeket.” (…) 

1849 januárjában, amikor az osztrák seregek a Tiszántúl kivételével megszállták Magyarországot, az esztergomi érsek egy körlevelében, majd néhány nap múlva a bécsi udvar mellett álló néhány katolikus püspök egy püspökkari körlevélben arra szólította fel plébánosaikat, hogy támogassák az osztrák császári-királyi seregeket, templomaikban mondjanak misét Ferenc József császárért és királyért. (…)

Ezeknek a főpapi utasításoknak tett eleget számos plébánostársával egyetemben a kókai és a tápiószecsői plébános. Felszenteléskor az egyházi felsőbbségeknek való engedelmességre a papoknak esküt is kellett tenniük. Ezt egészítette ki az, hogy amerre az osztrák császári-királyi csapatok felvonultak, kiosztottak a helyi elöljáróknak olyan kiáltványt (proklamációt), amelyet (…) Windischgraetz herceg intézett a magyarokhoz és amelyben az uralkodó iránti engedelmességre szólította fel a nemzetet. A papság több helyen ennek a kiáltványnak a kihelyezésében és szószékről való kihirdetésében is közreműködött.

Évtizedekkel később Bednár József tápiószecsői plébánosnak, aki az egyházmegyéről kéziratos művet írt, Gasparik Kázmér olvasókanonok a váci püspökség 1848-49-es vezetéséről „őszintén beismeri és megvallja, királyi érzelműek voltak. (…) Nem csoda tehát, ha mint ilyenek sokat, igen sokat szenvedtek és nem egyszer halálos félelmet álltak ki a róluk szóló halálos fenyegetések miatt.” (…)

A kivégzések (…)

A bevonulás utáni napon, április 6-án kora reggel, nagypénteken megtörtént Mericzay agyonlövése. Gyurinka Antal, a közeli Mende falu káplánja harminchét év után cikkben írta le az eseményt. Ő Mericzayt teljesen ártatlannak tartotta. A papot előző este szekéren vitték ki Damjanich táborába, mert évek óta csak mankó segítségével tudott járni idegbénulás miatt. Egész éjszaka várakoztatták a szekéren ülve, majd másnap reggel kivégezték, kihallgatás és ítélethozatal nélkül. Mivel letérdeltetni a béna lába miatt nem lehetett, a földre ültették és úgy lőtték le. A golyók a homlokán, a szívén és a hasán találták el. Az a parasztember, aki este a táborba kivitte szekéren, végig vele volt, a holttestet is ő szállította vissza a plébániára. A kivégzésre éppen a plébános szántóföldjén került sor. Másnap káplánja, Csathó Alajos temette el. Gyurinka azt hozta fel hivatkozásként, hogy előző este Mericzay vendégül látta házában a császári tiszteket. A következő napon pedig Damjanich üzent neki, hogy küldjön ugyanabból a borból, amivel az ellenséget is megkínálta. A plébános visszaüzent, hogy elfogyott. Gyurinka szerint ennek az üzengetésnek lett következménye a kivégzés, mert Damjanich feldühödött. Mivel a falusiak sem tudták mire vélni a váratlan kivégzést, így terjedt el körükben a hazaárulás vádja. Gyurinka elfogadhatatlannak tartotta, hogy a császáriak élelemmel való ellátása, a császári zászló kitűzése, az ellenséges kiáltványok kihelyezése és a főpapi utasításra mondott mise miatt kivégezzenek valakit. (…)

Az isaszegi csatát követő napon Damjanich tábornok hazaárulás vádjával agyonlövette a kókai plébánost, Hoernegger Antalt is. 

A mendei káplán az ő történetét is leírta egy cikkében, de ez a forrása közel sem olyan részletes, mint Mericzay esetében, ami nem is csoda, itt ugyanis Gyurinka nem járt a helyszínen a kivégzés után, amint az megtörtént a tápiószecsői pap esetében. Hoerneggert azzal mentegette, hogy gyűlölte őt egykori káplánja, Szabó Richárd, aki a honvédseregben szolgált, illetve egy rokona, aki szintén a honvédek közé állt, pénzért zsarolta. Az ő bosszújuknak tudta be a kivégzést, illetve annak, hogy egy pár helybelit megszidott a pap, amikor azok tilalma ellenére kitűzték a nemzeti zászlót. Hoerneggert a szentkirályi erdőbe vitette a tábornok, ott levetkőztették, kivégezték és a helyszínen temették el a katonák. A később aposztatáló Szabó Richárd Damjanich tábori papja volt, akit a tábornok más lelkészekhez hasonlóan önhatalmúlag nevezett ki a hadtestéhez lelkipásztornak. 

Hoerneggernek akadtak ellenségei saját községében is. (…) Bosszúra vágyó helybeli haragosa tehát lehetett Szabó Richárdon és a honvéd rokonon túl.

Gyurinka a szabadságharcról 1886-ban írt cikksorozatának az volt az általa bevallott motivációja, hogy e két pap kivégzésének emléke ne vesszen ki a történeti tudatból. Különösen azért, mert az akkori történetírás ezeket a tényeket nem mutatta be, Gyurinka véleménye szerint inkább eltusolni igyekezett. „Lehet, azért hallgatják el, hogy nyoma se maradjon a történet lapjain Damjanics ezen menthetetlen, még a forradalmi idők rendkívülisége által sem igazolható eljárásnak, a mely tagadhatatlanul mindig szégyenfoltja marad a magyar szabadság-harcnak.” Ő konkrétan Horváth Mihály katolikus püspöknek, a ’49-es Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének az 1848-49-ről írt könyvére hivatkozott. Horváth a tavaszi hadjárat leírásánál valóban nem említette meg művében ezeket az eseteket, pedig alább látni fogjuk, hogy tudott róluk és a könyvében részletesen leírta a forradalmi vésztörvényszékek működését, illetve homályos utalást tett a tábornokok ilyen jellegű magatartására. (…)

Politikusok és katonák visszaemlékezései a kivégzésekről

Kossuth mellett számos magyar forradalmi politikus jelen volt a tavaszi hadjáratban. Közülük ketten, Vukovics Sebő és Ludvigh János, akik a honvéd fősereg mellé beosztott kormánybiztosok voltak, említették meg memoárjaikban a papok kivégzését.

Vukovics Sebő a kivégzéseket illetően így írt: „A hadtestével előrehaladó Damjanich két katolikus plébánost - az egyiket Mericzaynak hívták - a falu népe feladására mint hazaárulót minden forma nélküli rövid eljárással főbe lövette. (…) A feljebb érdeklett két eset, melyek Kókán és Isaszegen történtek, minden gondolkodóbb emberre rossz hatást tett, mert rémülést és idegenséget terjesztett előttünk szíves fogadás helyett. Megmondám Kossuthnak, hogy ez állapot egyenesen a honvédelmi bizottmány hibájának következménye. (…) Kossuth osztozott rosszallásomban, s azt mondá írjam meg a honvédelmi bizottmánynak rendelete következményeit. Én megírtam.” Vukovics ugyanakkor azt is leírta, hogy a magyar tábornokok gyorsan kivégeztettek bárkit, minden törvényes eljárást mellőzve, ha valaki valakit hazaárulással, kémkedéssel meggyanúsított.

Ludvigh János Horváth Mihály püspökhöz 1862-ben a következőket írta a papok kivégzéséről, aki akkor gyűjtött adatokat készülő – előbb említett – könyvéhez: „Emlékezzél, mikor Dányon a barátot levetkeztettük, és mikor szegény barát mellett és a papok egy kicsi sűrű akasztása ellen szóltam, mily leckét kaptam Kossuthtól, mert Remellay protestált, hogy jurisdikciójába avatkozunk. Igaza volt neki, de nekünk is. Minden bokorban egy spiont képzeltek.” (…)

A szabadságharc leverése után összesítették is az üldözésben részesülők történeteit. Ezekből világosan kiderül, hogy Görgey téli hadjárata során a Felvidéken, és végig a harcok idején a csanádi püspökség területén milyen plébános ellenes akciókra került sor. De ezek az ügyek nem a papok had-, vagy vészbírósági eljárás nélküli kivégzésével végződtek.

Mártír papok

Dr. Mericzay János a Sopron vármegyei Kismartonban született 1801. november 16-án. Teológiai tanulmányait Vácon, majd a pesti egyetemen folytatta. 1823-ban a kánonjog doktorává avatták. Doktori disszertációja nyomtatásban is megjelent (Assertiones ex jure naturae publico universali gentium et canonico. Pestini. 1823.). A következő esztendőben pappá szentelték. Csongrád megyei táblabíróként is tevékenykedett. Tápiószecsőn 1836-tól működött plébánosként. 1842-től idegbénulásban szenvedett, csak mankó segítségével tudott közlekedni és ettől az esztendőtől állandó helyettest is kellett maga mellett tartania. A halotti anyakönyvben a káplán feltüntette a hazaárulás vádját, de a váci püspöki szentszék tanúkihallgatás alapján, 945/1877., illetve más forrás szerint 2187/1882. szentszéki rendeletével töröltette (A Váci Püspöki és Káptalani Levéltár irataiban a 945/1877., 2187/1882. szentszéki rendeletek egészen más ügyet tartalmaznak, így a tanúkihallgatás részletei ismeretlenek maradtak.)

Dr. Hoernegger Antal Besztercebányán született 1806. május 4-én. Egerben jogot végzett, majd a papi pálya felé fordult. Vácon lett szeminarista, utána pedig a pesti egyetemen hallgatott teológiát. A filozófiai és a jogi doktorátust egyaránt megszerezte. Pappá 1829-ben szentelték. 1838-ban püspöki titkárnak nevezték ki. A kókai plébánia élére 1840-ben került. Az ottani plébánia épületét Ybl Miklós tervei alapján építette fel. Kivégzése után értékes könyvtára a paplakban maradt. Szentiványi Vince császári főbiztos engedélyével 1850. márciusában kihantolták tetemét és a kókai temetőkertben újra eltemették.

Tovább a teljes bejegyzésre ►

TápióKultúra alapján PHS

Évforduló - Március 20.

A Jagelló és a Habsburg királyi ház családi szerződést köt

(1506)

A két ház megállapodása az ún. `rákosi végzés` hatálytalanítására jött létre. Az 1505 szeptember végi rákosmezei országgyűlés határozata kimondta, hogy II. (Jagelló) Ulászló fiúutód nélküli halála esetén a leányági örökösödést nem ismerik el, s többé nem választanak idegen uralkodót. A végzésnek azonban gyakorlati jelentősége nem volt, mert 1506-ban Ulászlónak fia született, s létrejött a Jagelló-Habsburg egyezség is. Ebben megállapodtak, hogy I. (Habsburg) Miksa római király unokája, Ferdinánd (a későbbi magyar király) feleségül veszi II. Ulászló lányát, míg II. Ulászló születendő fia feleségül veszi Ferdinánd testvérét Máriát.

Megkezdődik Pest ostroma

(1541)

Pest ostroma 1541. március 20. és április 4. között zajlott. A várat osztrákokból, csehekből (morvaországiak) és magyarokból álló sereg védte Mehmed szendrői bég seregétől. Az ostromlók megpróbálták elűzni I. Ferdinánd király katonáit Buda szomszédságából, mert az előző év végén, a Habsburg főparancsnok Leonard von Fels miután nem tudta bevenni a fővárost, a védtelen Pestet szállta meg, hogy bázisa legyen egy Buda elleni újabb támadásnak.

II. Mátyás magyar király halála Bécsben

(1619)

1619. március 20-án hunyt el Bécsben hatvankét esztendős korában II. Mátyás magyar király (I. Mátyás néven német-római császár).

Megszületik Kolossváry Sándor római katolikus pap, hitszónok, mecénás, a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagja

(1775)

Prónay Pált elhurcolják a szovjetek

(1945)

Rubicon/Wikipédia/Múlt-kor

Évforduló - Január 13.

II. Honorius pápa elismeri a Templomos Lovagrendet
(1128)

1128. január 13-án, a troyes-i zsinaton ismerte el II. Honorius pápa a Templomos Lovagrend megalapítását, melyet 10 évvel korábban Hugues de Payens szervezett meg a Szentföldön.

A kalocsai érsek magyar királlyá koronázza Béla herceget

(1173)

Árpád-házi magyar király, III. Béla, 1196. április 23-án bekövetkezett haláláig uralkodott a Szent Korona országai fölött.

II. Jagelló Lajos magyar király és Habsburg Mária spanyol királyi főhercegnő összeházasodik

(1522)

Miután II. Jagelló Ulászló várva várt fiúgyermeke 1506 júliusában megszületett, 1515-ben újra megerősítették az 1506. március 20-án kötött Habsburg-Jagelló házassági szerződést. A kettős eljegyzést 1515. július 22-én tartották meg Bécsben. Habsburg Mária és II. Jagelló Lajos magyar király hivatalos esküvőjét 1520. decemberében képviselők útján rendezték meg Innsbruckban. Miután 1521-ben Lajos nagykorúvá vált, Mária Magyarországra érkezett, s 1522. január 13-án a pár ténylegesen egybekelt. 

József nádor halála

(1847)

„És Ő, az agg Nádor míg testben a sír felé hanyatlott, lélekben, érzelemben az ifjadó nemzettel lépést tartva együtt ifjadott. Élete alkonyába a nemzet újjászületésének napkölte vegyült.” 

Részlet Kossuth Lajosnak József nádor halálára írt nekrológjából

József nádor több mint fél évszázadon keresztül birtokolta a királyhelyettesi pozíciót, országlása során pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak Pest-Buda, de az egész ország fejlesztésében és szépítésében is.

A Józsefet övező szeretetet mi sem mutatja jobban, mint hogy 1847 januárjában bekövetkező halálát az egész ország őszintén meggyászolta, fia, István pedig gyakorlatilag – az édesapja iránt érzett bizalomnak köszönhetően – automatikusan megörökölte a királyhelyettesi tisztséget. 

Rubicon/Múlt-kor

Révkomárom - Átadták az Öregvár Ferdinánd kapuját

Ünnepélyes keretek között adták át a Öregvár felújított Ferdinánd kapuját december 3-án, Komáromban. Az 1550-ben épült emlékmű restaurálása még 2007-ben kezdődött. (...)

A 1550-ben megépült Ferdinánd kapu az Öregvár egyetlen bejárataként - az Unesco Világörökség várományosi jegyzékében szereplő, nemzeti műemlékként jegyzett - komáromi erődrendszer legrégebbi és legértékesebb kőemléke. Még a 20. század elején egy fahíd vezetett a kapuhoz. Eredetileg a bejárat része volt egy csapóhíd is, amelyet a kapualjból tudtak irányítani. A kapu melletti homlokzaton a 20. században még lőrések is voltak, melyeket később befalaztak. Később a kapu bejáratát szélesítették, hogy a szovjet katonaság gépjárművei, katonai eszközei beférjenek. A kapualj kellős közepén, a boltív alatt egy rés található, amely nagy valószínűséggel összefügghet a csapóhíddal, azaz itt ereszkedhetett le a csapórács. Maga a kapu ajtaja sajnos nem maradt fenn. Közvetlenül a kapu felett kő reliefen latin majuszkulás (nagybetűs) írás örökíti meg az építtetőt, az uralkodó császárt a következő szavakkal: Ferdinánd, német-római császár, magyar és cseh király, Spanyolország trónörököse, Ausztria főhercege, Burgundia hercege az Úr 1550. esztendejéből. Az írás fölött a pajzsot tartó két szárnyas griff látható. A pajzson Habsburg címer a sassal, felette az uralkodót jelképező korona, míg az egész díszes, címeres pajzsot körül öleli az Aranygyapjas rend jele.

„A teljes felújítás valójában nyolc évet vett igénybe, már 2007-ben elkészültek a restaurátori kutatások, feltárások. Az első szakmai restaurálás munkái szezonálisan folytak, lényegében 5 munkafázisról beszélhetünk" - mondta el Csütörtöki András restaurátor a Felvidek.ma-nak. (...)

Felvidék.ma

Hamis a "várromboló" Habsburgok mítosza

Részletek a Történelem mindenkinek (töriblog.hu) "A "várromboló Habsburgok" c. írásából

A mítosz

Nemzeti mítoszaink sorában előkelő helyet foglal el váraink Habsburgok által történt módszeres fölrobbantásának a sorozata. Mindenki, aki valaha is járt iskolába azt tanulta, hogy a lakóhelye határában álló vár nem más, mind a Habsburgok tudatos rombolásának szomorú mementója, hiszen a Habsburgok voltak azok, akik félve a "rebellis" magyaroktól, lerombolták várainkat, hogy így vegyék elejét a további lázadásoknak. Ez a mítosz ma már kiirthatatlan a köztudatból, holott váraink jelentős része nem a levegőbe repült, hanem a helyi lakosok széthordták építőanyagnak. (...)

Mítosz születik

A magyar közgondolkodásba a Habsburgok "várholokausztja" lassan, és inkább áttételesen szivárgott át. A XIX. század végi nemzeti romantikának igen sajátos történelmi környezetet biztosított a dualizmus kora. Egyfelől Magyarországnak megkoronázott királya volt Ferenc József, aki egyszemélyben volt "ferencjóska", és a szabadságharc leverője, az aradi tizenhármak kivégeztetője. Másfelől pedig Magyarországon egyáltalán nem a Habsburg-korszak kultusza kezdett el kialakulni, hanem mindazon történelmi személyek emelkedtek hőssé, akik éppen az uralkodóház ellen küzdöttek. A történeti közgondolkodásra jelentős hatást gyakorolt pl. Thaly Kálmán történész, aki a korabeli kurucromantika legfőbb előmozdítója volt. A korszakban oylan személyek kultusza terjedt el, mint pl. Zrínyi Ilonáé, Thököly Imréé, Rákóczi Ferencé, és természetesen Kossuth Lajosé. (...) 

A trianoni béke után (...) a történeti panteonba [az említettek] mellé felzárkóztak az erdélyi fejedelmek, Bocskai István, és Bethlen Gábor. A várak felrobbantásának mítosza ekkor épült be tartósabban a köztudatba: a Habsburgok ellen lázadó magyarok váraira az uralkodóháznak nem volt szüksége. Ráadásul a mítoszt tetézte az is, hogy az épen maradt várak többsége a határon túlra került, míg Magyarországon többnyire azok a várak maradtak, amelyek a történelmi Magyarország várállományát tekintve a romosabb várak közé tartoztak. Kivételek persze mindig akadnak, és akadtak. A várrombolások mítoszát, és az 1702-es várrombolási rendeletet Takáts Sándor dobta be a tudományos életbe, és a köztudatba is a huszadik század elején.

A világháború után a szocialista gondolkodás a magyarok forradalmi gondolkodását állította a középpontba, Koppánytól egészen Rákosi Mátyásig egy ívre felfűzve a magyar történelem minden eseményét. Ebbe a képbe kiválóan beleilleszhető volt, és a középiskolai tananyag elengedhetetlen részévé vált az a pár modat, amely a Habsburgoknak rója föl a magyarországi várak teljes pusztulását, azáltal, hogy császári parancsra valamennyit föl kellett robbantani. (...)

Valóság

Már a hírhedtté vált I. Lipót-féle várrombolási rendeleteket is megelőzték Magyarországon a tudatos várrombolások. Az 1664-es vasvári békében pl. Zrínyiújvár, és Székelyhíd lerombolását rendelték el. Fontosabb, és hosszabb lista volt azonban az, amely a karlócai békében született meg. A béke alapján rombolták le Becse, Becskerek, Csanád, Karánsebes, Lippa, Lugos, és Törökkanizsa várait, ezek valamennyien Temesvár körül császári kézen maradt erősségek voltak.

Az 1702-es császári rendelettel Oross András foglalkozott behatóan (...), [és]  mérleget vont a rendelet végrehajtásából: ezek szerint abból a 17 várból, amelynek rombolását biztosan elrendelték, mindössze négyet romboltak le teljesen, kettőnek csak a külső várát semmisítették meg,  hat vár esetében nem meghatározható a rendelet végrehajtásának mértéke, öt vár pedig teljesen megmenekült a pusztulástól. Mint látható, a pusztulás mértéke igen távol áll a köztudatban élő képtől.

A Rákóczi-szabadságharc során a fent példaként említett várak további sorsát jelentősen befolyásolták a harcok. Rákóczi 1704-ben foglalta el Szendrő várát, amelyet a felső-magyarországi főkapitány megkímélt, ám Rákóczi gyengének, és védelemre alkalmatlannak ítélte, így a várat 1707-ben leromboltatta. Sárospatak várát, amely tüzérségi védelem nélkül maradt, a kurucok gyújtották föl 1703-ban. Simontornya a dunántúli hadjáratban játszott fontos szerepet később. Léva várát 1709-ben a kurucok felgyújtották, sáncait pedig lerombolták, Pápa pusztulása pedig 1707-ben következik be.

(...) a várak pusztulását hiba lenne csak az 1702-es rendelethez, és csak a Habsburgokhoz kötni. Tény, hogy a rendeletben kiszabott rombolások egy része megtörtént, azonban az a fajta "rebellis magyarok elleni Habsburg rémtett" egyszerűen forrásokkal nem igazolható, és nem adatolható. A honi várkutatás egyik jelentős alakja, Feld István számos előadásában utalt arra, hogy a várrombolás abban a formájában, ahogyan a közvélemény ismeri, nem történt meg, egy helyen egyesenen mítikus közhelynek hívja. Reméljük, hogy a hazai várkutatás azon törekvése, hogy a források, és adatok alapján tarthatatlan mítoszt a közgondolkodásban átformálja, sikerrel jár, és azt is reméljük, hogy ehhez a sikerhez jelen írásunk is hozzájárul egy kicsit.

Tovább a teljes bejegyzésre ►

Töriblog alapján PHS

Évforduló - Szeptember 10.

Erzsébet, osztrák császárné, magyar királyné merénylet áldozatául esik

(1898)

Erzsébet királynét a Genfi-tó partján tett sétája közben Luigi Luccheni, olasz anarchista megtámadja és leszúrja.

A Wittelsbach-házból származó Miksa, bajor herceg lánya 1854. április 24-én ment hozzá Ferenc József osztrák császárhoz. A fiatal császárné szépségével és kedvességével hamarosan nagy népszerűségre tett szert népei körében. Reprezentációs kötelezettségei és a családot ért tragédiák - többek között fiának, Rudolfnak az öngyilkossága (1889. I. 30.) - következtében súlyos depresszióban szenvedett; állapotán életének második felében hosszabb európai utazásokkal próbált segíteni.

A saint-germaini békeszerződés aláírása

Ez nem béke, csupán fegyverszünet húsz évre!”

Ferdinand Foch

1919. szeptember 10-én írták alá az első Osztrák Köztársaság delegáltjai a saint-germaini békeszerződést, mely – az első világháborúban elszenvedett vereséget követően – feldarabolta a dualista monarchiát, így – számos más, a veszteseket sújtó rendelkezés mellett – negyedére csökkentette az egykori Osztrák Császárság területét.

Évforduló - Július 13.

Szent II. Henrik császár

Szent II. Henrik császár bajor herceg volt, Szent István sógora. Német királlyá választották. A pápa 1014-ben római császárrá koronázta. A szent császár teste a tőle alapított bambergi székesegyházban nyugszik, feleségével, Szent Kunigundával együtt.

Egész élete összefonódott az egyház életével. Minden erejével támogatta az egyházi reformokat, a szerzetesrendeket. Igen sokat áldozott a templomok építésére. Több püspökséget alapított. Az általa épített bambergi székesegyházban van eltemetve. III. Jenő pápa 1146-ban iktatta a szentek sorába. 

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Korábbi bejegyzések:

- Plínio Corrêa de Oliveira: Szent II. Henrik császár ►

IV. László szövetséget köt Habsburg Rudolffal 
(1277)

Than Mór: Kun László és Habsburg Rudolf találkozása Morvamezőn

1277. július 13-án kötött szövetséget Bécsben IV. László magyar király (ur. 1272-1290) és I. Habsburg Rudolf német-római császár (ur. 1273-1291) II. Ottokár cseh uralkodó (ur. 1253-1278) ellenében. A két koronás fő szerződése, majd – ennek folytán – a szövetségben megvívott győztes második morvamezei csata alapozta meg a Habsburg-dinasztia felemelkedését, és későbbi világtörténelmi jelentőségét.

Rubicon

Hamis a "nemzetvesztő" Trefort-idézet

Részletek a Történelem mindenkinek (töriblog.hu) "Hamis-e a "nemzetvesztő" Trefort-idézet?" c. írásából

A Trefort Ágostonnak tulajdonított idézet, amelyet a tudós társaság (MTA) – ekkor még csak - igazgatójaként "mondott" 1877-ben: „az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finn-ugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.”

A valóság

A szóban forgó Trefort-idézet "Hary Györgyné hamisítványa, amely a Valóság című folyóirat 1976. évi évfolyamának 10. számában jelent meg. (...) Amit aztán az emigráns „szakemberek” felkaptak és népszerűsítettek, majd tőlük jött vissza Magyarországra, mindnyájunk butítására és lett „tudományos igazsággá”.  (...) Csontos Péter turkológus vette a fáradságot és végignézte a Trefort-összest (beszédeket, írásokat) és nem találta ennek a nyomát sem. (...)

Az idézet, Kiszely István antropológus által végső forrásaként megjelölt MTA 1877. évi jegyzőkönyveiben [1)”kisülési jegyzőkönyvei 1877, 1878.” (2) „Nagygyűlési és elegyes jegyzőkönyvek 1877-1881, (3) „Magyar Akadémia Évkönyve XVI. 1877-82.”] sem szerepel."

Tovább a teljes bejegyzésre ►

Töriblog alapján PHS

Habsburg Mihály főherceg is jelen volt a kettős szentté avatáson

Hol tart Mindszenty bíboros boldoggá avatási eljárása? A kérdésre stúdióbeszélgetésben válaszol Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a Mindszenty alapítvány elnöke és Kovács Gergely, Mindszenty bíboros boldoggá avatási eljárásának vice-posztulátora.

 Mindketten részt vettek Erdő Péter bíboros szentmiséjén, amelyet a szentté avatás vigíliáján mutatott be a magyar híveknek számos magyar főpásztorral, pappal és szerzetes pappal Mindszenty József bíboros, hercegprímás egykori címtemplomában. A főherceg úr beszámol a szentté avatási szertartás élményéről is, illetve a Szentté avatási Kongregációban tett látogatásáról, amelyre elkísérte Kovács Gergely, az eljárás vice-posztulátora is. Itt beszélgetést folytattak P. Vincenzo Criscuolo főrelátorral. (...)

Forrás: Vatikáni Rádió

Révkomárom - Megkoszorúzták V. László király szobrát

A Szent Korona Komáromban tartózkodásának és V. László születésének 674. évfordulójára emlékezett az Egy Jobb Komáromért Polgári Kezdeményezés (EJK) és az Endresz csoport február 20-án. A megemlékezésen koszorút helyeztek el a Komáromban született Habsburg-házi magyar király mellszobránál.

„V. László megítélése a közvélemény számára ellentmondásos, ezt a kérdést azonban hagyjuk a történészekre, ne mi ítélkezzünk több száz év távlatából" – hangsúlyozta Knirs Imre, az EJK elnöke a megemlékezésen mondott beszédében. „Akárhogy is legyen, büszkék lehetünk arra, hogy az egyetlen Habsburg-házi magyar király, aki Magyarországon született, az a mi városunk szülötte, hiszen bárhol, ahol szerepel a király neve, ott megemlítik születésének helyét is. Ezért kötelességünknek érezzük azt, hogy emlékét ápoljuk a városban. Bár később messzire került és csak kevés ideig élt itt, mi büszkék vagyunk rá, mint ahogy Komárom más neves szülöttjeire is" – fogalmazott Knirs, hozzátéve: a városnak számos jeles szülötte van, köztük azonban olyanok is, akiket méltatlanul elfeledtek az itteniek. Ilyen neves személyiség Valentianus császár is, aki Komáromban hunyt el, és holtestét innen szállították el Rómába – emlékeztetett.

Az EJK elnöke reményét fejezte ki, hogy ha a felvidéki magyarok között rendeződnek a most még mélyen meghúzódó ellentétek, akkor méltóképpen ünnepelhetünk és emlékezhetünk majd neves történelmi személyiségeinkre is. „Hiszem, hogy ezek a nézeteltérések tisztázódni fognak" – jelentette ki.

Ugyanakkor sajnálatát fejezte ki, hogy nem vettek részt a megemlékezésen a város egyetemistái és történelem szakos alapiskolai és középiskolai tanárai. „Lelkiismeret furdalásunk azonban nincs, hiszen csaknem száz meghívót küldtünk szét és személyesen is megszólítottuk az embereket. Az emlékezés fontos, hiszen a múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni" – mondta.

V. László komáromi mellszobrának megkoszorúzása után a megemlékezés a dél-komáromi Endresz csoport szervezésében a Jókai Mór Városi Könyvtárban folytatódott, ahol Ludvig Rezső aranyműves mester és koronakutató A magyar Szent Korona-kutatás a XXI. században címmel tartott előadást.

Az EJK minden évben megemlékezik a Komáromban született V. László magyar királyról. A civil szervezet ezen felül a mellszobor és talapzatának állagmegőrzését és tisztítását is rendszeresen elvégzi. A szobor egyes részeit többször tisztították már meg és csiszolták át a különböző graffity-firkák miatt – árulta el Knirs.

Forrás: Felvidék.ma

Habsburg Károly: ne minket okoljanak az I. világháborúért!

Habsburg Károly szerint a nagyhatalmak már Szarajevó előtt készen álltak a háborúra, ezért nem helyénvaló családját okolni az első világégés kirobbantásáért - mondta el a Habsburg-Lotaringiai-ház feje nemzetközi újságírók előtt.

Ferenc Ferdinánd

"Ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor mondhatjuk azt, hogy az első világháború a merénylet miatt robbant ki, de ha Szarajevó nem történik meg, három héttel később akkor is elkezdődik a háború" - utalt Habsburg Károly, Habsburg Ottó, az utolsó magyar koronaherceg fia az 1914. június 28-i szarajevói merényletre, amely során Gavrilo Princip szerb diák lelőtte Ferenc Ferdinánd főherceget és hitvesét, Chotek Zsófiát.

Károly szerint nem kellett, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörje családját a tragédia miatt, "mivel ez azt jelentette volna, hogy először is bűnösök vagyunk és jóvá kellene tennünk valamit (...) Nem lenne helyes, ha egyetlen államra mutogatnánk. Azt is figyelembe kell venni, hogy már akkor komoly feszültségek voltak, például Oroszország és Németország között, s már megkezdődött a csapatok mozgósítása a határok mentén".

Mint fogalmazott, magáénak vallja azt a nézetet, hogy a vezető európai államok már készen álltak a háborúra 1914 előtt. "Sokan már ugrásra készen álltak a két szembenálló szövetségben, várva a nagy konfliktusra. Ha egy felelőst mindenáron meg kell nevezni, akkor az elsősorban a nacionalizmus volt" - fejtette ki Habsburg Károly, aki szerint nagyapja, IV. Károly "csak megörökölte a háborút". "Semmi köze nem volt hozzá. Számos alkalommal próbálta pacifikálni a helyzetet, amiért akkor bírálták, és a családi kapcsolatait használta fel a béke megkötéséhez" - utalt IV. Károly lépéseire.

1917-re Károly (I. Károly néven osztrák császár) már hajlott a békekötésre; sógorai, a Bourbon-Pármai-család tagjai, Sixtus és Xavier hercegek antantkötelékben harcoltak, ők teremtettek kapcsolatot közte és a francia vezetők között, de a meddő tapogatózást végül Clemenceau lezárta. IV. Károly "világosan látta, hogy az alapvető probléma a Monarchia szláv népességének helyzete. Talán azt is felismerte, hogy a szerbek őt tekintik a fő ellenségnek, mivel egyensúlyozni próbált, lényegesen vissza akart venni a szerbek dominanciájából a szlávok között" - nyilatkozta Habsburg Károly.

IV. Károly kétévi uralkodás után, 1918. november 11-én mondott le Ausztria államügyeinek viteléről, november 13-án eckartsaui nyilatkozatával ugyanezt megtette Magyarországgal kapcsolatban is. Az első világháborút követően családjával együtt kényszerűen Svájcban telepedett le, ahol 1922-ig élt. Ausztriába nem volt módja visszatérni, mert az 1919. április 3-án elfogadott ún. Habsburgergesetz, amely megvonta a ház tagjainak uralkodói címeit és jogait, kitiltotta őket a Köztársaság területéről, s a visszatérést lemondó jognyilatkozat megtételéhez kötötte.

Habsburg Károly

A törvény a Habsburg-Lotharingiai-ház teljes vagyonát az állam javára elkobozta. Habsburg Ottó és családja évtizedeken keresztül emigrációban élt, a trónörökös Ausztriába is többször megpróbált visszatérni, de csak 1966-ban volt erre törvényesen lehetősége, annak ellenére, hogy öt évvel korábban lemondott trónigényéről. 2011-ig ráadásul érvényben volt az a paragrafus, amely kizárta a Habsburg-család tagjait az elnökjelöltségből; a kizárás megszüntetését Ulrich Habsburg-Lothringen osztrák politikus kezdeményezte, azzal érvelve, hogy a rendelkezés idejétmúlt és jogsértő. A tilalmat az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása és az első Osztrák Köztársaság alapítása után vezették be, hogy ezzel is védjék a köztársaság fiatal intézményét a monarchia visszaállítására irányuló esetleges törekvések ellen.

"A Habsburg-törvény abszurd volt, nem tudok róla mást mondani" - fogalmazott Károly. Amikor arról kérdezték, volt-e Volkszorn, népharag a Habsburgokkal szemben Ausztriában, a főherceg így válaszolt: "Ellenkezőleg, nagy szimpátiával viseltettek a császár iránt, főleg mivel felismerték a béke iránti elköteleződését. Családom nagy része nemcsak mint az ország, hanem mint a család történetének egy részeként tekint a háborúra" - hangsúlyozta Habsburg Károly.

Forrás: Múlt-kor

Cseh Köztársaság - Szobrot állítanak Prágában Mária Terézia emlékére

A Habsburg-monarchia felbomlása óta először kap szobrot Mária Terézia (1717-1780) Prágában.

A magyar királynőn kívül Chotek Zsófia grófnő, Ferenc Ferdinánd trónörökös felesége emlékére is szobrot állít Prága hatodik kerülete, a városháza már kiírta a pályázatot a szobrokra.

Mária Terézia szobrát - amely valószínűleg az egykori uralkodó egyetlen emlékműve a mai Cseh Köztársaság területén - a prágai vár közelében kialakítandó új parkba, egy szökőkút mellé tervezik. Erre mintegy hárommillió koronát (32,8 millió forintot) fordítana a városvezetés - közölte Adam Halmosi, a városháza szóvivője.

További kétmillió koronát (21,4 millió forintot) fordítanak a tervek szerint Chotek Zsófia grófnő plasztikájára, amelyet valószínűleg 2014 második félévében állítanak fel szintén a vár közelében. Chotek Zsófiát férjével, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökössel együtt ölték meg 1914-ben Szarajevóban.

A Habsburg-monarchia legtöbb szimbólumát megsemmisítették az akkori Csehszlovákiában 1918 után, Mária Terézia pozsonyi szobrát például 1921-ben felrobbantották.

Forrás: InfoRádió

December 18. - Királlyá választják V. Habsburg Albert herceget

1437. december 18-án Albert herceget, Zsigmond király leányának, Erzsébetnek a férjét az országnagyok Pozsonyban választják meg. Magyar királyként 1439-ig uralkodott, s eltörölte az I. Zsigmond által bevezetett újítónak számító intézkedéseket:

- mentesítette az egyházakat az adófizetéstől, 

- megszüntette az egyházi javadalmak világi kézre juttatását, 

- kikötötte, hogy a királyi jövedelmek kezelését nem bízza külföldiekre s az országnagyok nélkül nem dönt a tisztségek betöltéséről, 

- elrendelte, hogy a királyi jogokat és a korona jogait csak az országnagyok hozzájárulásával lehet elidegeníteni. 

Forrás: Múlt-kor

1687. november 10. - Elfogadták a fiúági örökösödés törvényét

326 évvel ezelőtt a magyar országgyűlés felsőtáblája is elfogadta a Habsburg-ház fiúági örökösödésének törvényét. Az 1687. évi II. törvénycikk szerint "a mostani császári és királyi szent felség fenséges finemü örököseinek elsőszülötteit Magyarország s az ahhoz csatolt részek természetes és örökös királyainak nyilvánitják".

Forrás: Múlt-kor/1000év.hu

Buda expugnata!

Bécs, 1686 tavasza. I. Lipót német-római császár, magyar király hosszan hallgatott, amikor sógora, Lotharingiai Ferenc elé tárta a Magyar Királyság felszabadításának tervét. Gondolkodott, vagy bölcsességért fohászkodott? Egy biztos, nehéz döntés előtt állt. Noha stratégiailag Fehérvár ostroma logikusabbnak tűnt, Károly herceg ragaszkodott hozzá, hogy elsőként Budát foglalják el, mely nemcsak hatalmas erkölcsi győzelem lehet a török felett, hanem főként királyi gesztus a magyarság gyámolítása.

Lipót király jóváhagyta a haditervet, hiszen tudta, hogy Károly a nagy Montecuccoli mellett tanulta a hadművészet rejtelmeit, már húsz esztendeje folyamatosan a török ellen harcolt, és ismerte az ellenséget. Ha ő kockáztat, hát bizalmat szavaz neki. A sereg a Duna két partján indult meg, Lotharingiai Károly negyvenezer fős seregét a túlsó parton Miksa Emánuel bajor választó húszezres hadereje követte. A felszabadító sereghez Buda alatt kiegészült Eszterházy Pál nádor húszezer magyarjával. A francia, bajor, szász, spanyol, portugál, itáliai önkéntesekkel együtt százhúszezer katona várakozik, hogy meginduljon a roham. Igazi, keresztény európai összefogás ez. A vállalkozás földi patrónusa a Szent liga atyja, Boldog XI. Ince pápa, aki a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta a szent ügyet.

Buda 1686 nyarán már majd’ 145 esztendeje Oszmán igában szenvedett, nem kevesebb, mint tízezer válogatott janicsár és szpáhi védte a várost. A vár parancsnoka a hetven esztendős, harcedzett, félelmet nem ismerő budai pasa, Abdurrahman volt. A három kilométer hosszú várfalakon és a bástyákon négyszáz ágyú állt tüzelésre készen. A helyőrség tudta, hogy a támadók ezúttal elképesztő lendülettel fog támadni. A janicsárok és szpáhik között még nyilván akadtak, akik a két évvel korábbi ostrom során is részt vettek a védelemben, és reménykedtek, hogy ennek a küzdelemnek sem lesz más a kimenetele.

Az előző ostromból Károly herceg azonban sokat tanult, ezúttal gondolt az utánpótlásra, ötszáz hajó, és háromezer szekér kísérte a seregét. A legkorszerűbb ostromlövegeket és mozsárágyúkat vontatták a falak alá. Június 19-én össztűz zúdult a falakra, majd roham rohamot követett. Itt került bevetésre először nagy számban a gránát, s a birodalmi utászok ostromárkokat ástak. A támadók vesztesége így is hatalmas, naponta átlag 700 halott és sebesült. Júliusban egy reggel az ágyúzás alatt fülsüketítő robbanás rázta meg a várat. A fél órás lőpor- és égett hússzagú felhőből elképesztő látvány tárul az ostromlók szeme elé. Az egyik török lőporraktár felrobbant. A várfal mintegy kétszáz méteren megrongálódott. Abdurrahmann pasát felszólítják a megadásra, de ő a gondolkodási idő egyetlen éjszakája alatt feltölteti a rést, és visszautasítja a feltételeket. Nem volt választása. Hithű muzulmánként nem tehetett mást, de egyébként sem, hiszen aki visszavonul, annak rövid időn belül megérkezik Konstantinápolyból a rettegett selyemzsinór. Sorsa megpecsételődött: győz vagy meghal.

Az ostrom még hat hétig tartott, eközben megérkezett az Oszmán felmentő sereg is, de nem mert megütközni Károly hadaival. Károly ekkor már félelmetes ellenfél volt a török szemében. Hírneve a kahlenbergi és bécsi győző, nagy Jan Sobieskiével vetekedett. A felmentő sereg végignézi, ahogy Károly serege lassan, de biztosan megveti magát Buda bástyáin. Az utolsó, egyben győztes roham 3 nappal Buda 145 éves török kézre kerülésének évfordulója után, 1686. szeptember 2-án indult meg: a hagyomány szerint magyar csapatok érték el először a falakat, és tűzték ki csapataik zászlóját. A védők visszaszorultak az utcákra. Nem volt kegyelem a kereszt ellenségeinek, sem a törököknek, sem a mellettük mindvégig kitartó és őket a kereszténység ellen uszító zsidóknak. Abdurrahman pasa és testőrsége is elesett. Amikor a császári és királyi csapatok bevonultak a városba a vezérek tiszteletüket nyilvánították a legyőzött előtt. A hír futótűzként terjedt, egész Európában felzúgtak a harangok, és minden templomban felhangzott a Te Deum. Európa védőbástyája újra keresztény kézre került. A nagyobb városokban karneválokkal és tűzijátékokkal ünnepeltek. Rómában egy teljes napon át szólt minden templom és katedrális összes harangja. 

Budát megvívták! Istennek legyen hála! 

Der schwarze Ritter

Kurucok és labancok a parlamentben?

Kuruc labanc összecsapás

Ma délután az egyik jobboldali irányultságú televízióban hallottam a „Kurucok és labancok, avagy így politizáltok ti…” mondatot, melyre felkaptam a fejem, hiszen a műsorvezető – gondolom általa frappánsnak vélt – jelmondatát a következőképp magyarázta: „reflexiók következnek a parlament 2012 őszi ülésszakának eddigi munkájára”. Kurucok és labancok a parlamentben? Gondolkozzunk ezen kicsit!

A kuruc elnevezést állítólag a Dózsa-féle keresztes seregnek toborzott gyilkos rablóbandává vált had katonáira használták először. Etimológiai töve a keresztes lenne? Érdekes módon a lázadó, opportunista Thököly Imre katonáit nevezi a történetírás kurucnak, s nem Dózsa katonáit. Sokkal valószínűbb, hogy a délszláv eredetű kurudzsi, azaz felkelő szóból ered a kurucok elnevezése. Teljesen logikus, még túl sok etimologizálás sem kell hozzá, hogy inkább ezt a feltételezést fogadjuk el. A XIX. századi romantikus történetírás azonban jelentősen megváltoztatta a név jelentését. A kuruc fogalom már nem a Thököly- vagy később (egyébként tévesen) a Rákóczi-párti felkelők történeti elnevezése lett, hanem egyfajta mentalitássá vált, kialakult a kuruc történetszemlélet, mely nemzeti-, függetlenségpárti-, (ó-)liberális nézetekkel párosult. Az 1849 utáni emigrációba menekült politikusok voltak e vonal legradikálisabb képviselői. Ma ezek az elvek jobboldalinak tűnnek, pedig a XIX. században bőven a baloldali palettán lelhettük fel őket.

A labanc fogalomnak is számos magyarázatát hallhattuk. Bizonyos, hogy a név XVII-XVIII. század fordulójáról származik, a mindvégig királyhű, Habsburg-hű magyar nemesek és csapatok elnevezése, s elsősorban nem az itt bevetett birodalmi katonáké. A roppant szellemes labanc-lobonc párhuzam talán a rizspóros parókából származhat, emellett tudjuk, hogy a Habsburg Birodalom XVII-XVIII. századi hadseregében egységesen fehér egyenruhája volt a különböző fegyvernemeknél egyaránt. Franciául a fehér pedig „Le Blanc”, amiből áthallással eredhet a labanc szó. Ha pedig már a fehéreknél tartunk, látnunk kell, hogy a labancok valóban fehérekké (ellenforradalmárokká) váltak. A XIX. századi liberális-forradalomi mentalitás ellen megfogalmazódó, a mindig is létező, de nevén nem nevezett konzervativizmust képviselő mentalitássá vált a labanc történetszemlélet. Ez katolikus, udvarhű szemléletet takar, szemben a kuruccal, amely – mint említettük – függetlenségpárti és protestáns irányultságú. Kevesen tudják, hogy a XIX. század „kuruc” írói nem pusztán liberálisok, de ismerünk közöttük történelemhamisítót is, a kuruc balladákat, verseket író, majd azokat XVII. századi népköltészeti műként bemutató Thaly Kálmánt (1839-1909). A csalás halála után nem sokkal kiderült, árnyékot vetve egész korábbi munkásságára.

Az udvarhű (labanc) történetírás legnagyobb alakja Szekfű Gyula (1883-1955), aki A száműzött Rákóczi című munkájával robbant be a köztudatba 1913-ban, új, történethű, kritikus megvilágításba helyezve, az addig – és egyébként utána is – heroizált vezérlő fejedelem alakját. A labanc mentalitás udvarhűség mellett hangsúlyozza, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető népei (magyar, osztrák és horvát) egymásra utaltak, míg a kuruc a magyarság önálló boldogulását hirdeti. Sajnos láthatjuk, hogy mennyire nem igaz, de azt is láthatjuk, hogy ezeket a nézeteket ma senki sem képviseli. Egymásra utaltságunk azonban nem a fő érv! Mindannyian egyazon dinasztia, a Habsburgok alattvalói vagyunk, Isten kegyelméből. Osztrák császár és magyar király a Pragmatica Sanctio (1723) szerint egy személy, míg Horvátország a Magyar Szent Korona Országa, s a két királyság között majd’ egy évezrede reálunió áll fenn. Nem anakronizmus ez. Jogi valóság, melyet egy illegitim rendszer jelenleg háttérbe szorít. Ma sajnos nincs labanc politika napirenden, de létezik, realitás. Arra pedig, hogy szegény műsorvezető úr kikre gondolhatott „labancok” címszó alatt, gondolni sem merek…

Hiszünk benne, hogy mindez nem tart már sokáig, és masíroznak még labancok a főváros utcáin, illetve a magyar parlamentben!

Hoch Habsburg!

der schwarze Ritter

A Habsburgok univerzalizmusa

 Írta: Brandis Kelemen gróf

A «Magyar Kultúra» egyik (szeptember 20-i) cikkében Gruber Miklós finom meglátással ismer rá a középkori németség főjellemvonásaira: katolicizmusára és egyetemességére, melyek hivatottá tették az európai hegemóniára. A katolikus univerzalizmus vonalvezetését továbbvezetve azt is észre kell azonban vennünk, hogy e két jellemvonás szembeszökő veretét a németség grandiózus uralkodócsaládja, a Habsburgok készítették el. Hiszen a népeket, helyesebben az államokat akkor már kizáróan az uralkodóházak képviselték. Ők csinálták a történelmet a katolikus erkölcstan árnyékában, mely a keresztény lovagban minden idők szinte utolérhetetlen férfieszményét teremtette meg élő valóságként. 

A lovagi eszmény alakja megvolt már az ősgermán becsületfogalomban, mint azt Tacitustól tudjuk: «Principes pro victoria pugnant, comites pro principibus.» A frank és (I. Konrád óta) a német királyok képviselik ezt a központi germán erőt, melyet 800 karácsonya óta az Egyház bővített ki a Római Szent Birodalommal. A májordomuszból dinasztiaalapítóvá lett Nagy Károlynak római császárrá való nyilvánítása az első reneszánszteljesítmény. Ezt a szellemi áramlatot is az Egyház kezdeményezte és így 500 évvel előzte meg a humanizmust. III. Leó pápa t.i. csakugyan a nyugatrómai birodalom felélesztését célozta germán alapon az Egyház védelmére. És az új imperátorok is elsősorban ezt látták benne, mert Nagy Károly óta szerfölött fontosnak tartják a keletrómai császároktól való elismertetésüket.

Az új nemzeti szimbólum is onnan van. A birodalmi sas tulajdonképpen nem más, mint Jupiter madara. A szász dinasztia uralkodóit kezdték Caesar nevével Kaisernek nevezni. Anyja, Theophanu keletrómai hercegnő után III. Ottó jogot formált már a keletrómai császárságra is. Így kapta meg a birodalmi sas a második fejét. A kétfejű birodalmi sas tehát a teljes Imperium Romanumot jelenti. A német királyt választása után pajzsra emelték, mely trónralépést jelentett. Az ünnepélyes aktushoz aranypajzsot használtak. Annak érzékeltetésére, hogy a választott német király egyúttal római császári méltóságnak a várományosa, azért szembeszökően, tehát feketén festették rá az aranypajzsra a római birodalmi sast. Így lett fekete-sárga a római birodalmi szín, ami I. Barbarossa Frigyes (1152) óta kimutatható. Midőn végre III. Ince (1201) óta a birodalmat hűbérként adományozza az Egyház legjobb belátása szerint és így az ünnepélyes felkenés által szakrális jellege is van a Birodalomnak: ««sacrum imperium – Szent Birodalom», azóta övezi a sasfejeket dicsfény.

A római császárság restaurálása az Egyház reneszánszgondolata volt, melyet a korai középkorban a német királyok valósítottak meg központi német erőkre támaszkodva. Amíg azonban a német királyok a császári eszmekör varázsába merülve mindinkább eltávolodtak a német valóságtól s a császári főhatóság vallásos alapjától (mindkettő II. Frigyesben kulminált), azalatt megszületett az új német partikularizmus, ezúttal törzsek helyett territoriális alapon.

Az interregnum katasztrófális lezüllése végre érvényre juttatja a németségben a nagy tradíciókat. Erős nemzeti felbuzdulás előzi meg a királyválasztást, melyből Habsburg Rudolf kerül ki győzelmesen. Vele a német délnyugat legtehetősebb és legtehetségesebb dinasztiája, egyszersmind azonban az akkori német típus legragyogóbb és legigazibb képviselője került a német trónra. Családja nemsokára megszerzi a római császári koronát is és azt rövidebb megszakításoktól eltekintve hivatalosan 1806-ig, valójában pedig a világháborúig viselte. A világnak ez a leghatalmasabb és szinte legősibb uralkodóháza birodalmát kerek egy századdal élte túl, ami páratlan a világtörténelemben.

A dinasztia-alapító Rudolf király hivatásának minden téren teljesen magaslatán állott és nem rajta múlott, hogy már nem tudta a Staufok német bűnét jóvá tenni és nem sikerült az egységes Németországot örökös királyságként újra a Birodalom hatalmi forrásává tenni. A Staufok még megtehették volna, ha nem törvényesítették volna az örökös territoriális hatalmakat. Miután azonban ez megtörtént és II. Frigyes (1215) szentesítette a szuverén alattvalót, a német történelemnek ezt a végzetes csodabogarát, a Birodalom széthullását már csak feltartóztatni lehetett. Ezt tették becsülettel a Habsburgok félévezreden keresztül, csakis önerejükre támaszkodva.

Mint német király keresni a császárságot és mint önérzetes nemzeti király lépni a keresztény nyugat élére, ez akkor már lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint a tisztán német nemzeti erőforrást mással pótolni, arra alapítani a nemzetfeletti császárság eszméjét. Az Ottók szellemében, de már III. Ince két-kard elmélete értelmében akarta Rudolf, a sacrum impériumot újból felvirágoztatni. Vörös fonálként húzódik végig ez a törekvés a Habsburgok egész történetén, mindegyikük ezt kereste példátlan kitartással és hithűséggel egészen napjainkig. Rudolf az éppen szabaddá lett babenbergi hűbérekkel növelte családja birtokállományát, mely már I. Albrecht alatt összefüggő uralmi komplexumot jelentett Elzásszal, Svájccal, a világháború előtti Ausztriával. Rudolf politikáját szerencsésen folytatták, úgy hogy már a XV. század második felétől kezdve a Habsburgok tisztán családuralmi területeik alapján, vagyis teljesen függetlenül a német királyi és római császári koronáktól, európai nagyhatalom voltak. E birtokállományuk teszi ettől kezdve a Birodalom erőforrását, ahol az alattvalók sokfélesége még inkább aláhúzta a szentbirodalom nemzetfelettiségét.

Az Egyház tehát már a kora középkorban újjáalakította a nyugatrómai birodalmat nemzetfeletti és keresztény népcsaládi értelemben és a német királyokra, mint az akkor leghivatottabbakra ruházta rá azt. A XIII. században a Habsburgok lépnek ennek az egyházszabta és teljesen középkori feladatnak birtokába. Ők is valósították meg újra és tartották fenn egészen napjainkig, sokszor leküzdhetetlen nehézségek ellenére is. Csak a minap döntötte meg a nacionalizmus ezt a középkori politikai csodadómot és ma már csak fanyaran örülnek a felszabadított népek a kétes értékű szabadságnak. Holnap pedig afelett törik majd fejüket, hogy mivel is lehetne pótolni azt a sokat ócsárolt, de nagyjában mégis csak áldásos berendezkedést, melyet egy évszázadnyi ádáz küzdelem árán tudtak csak nagy nehezen felborítani.

A német nép tragikuma köztudomásúlag a hitszakadás. E világnézeti szakadás azóta kultúrájában és szellemében is teljesen kettéválasztotta, mert meghasonlásba kergette az azelőtt lelkileg egységes német népet. Nyilvánvaló lélektani jelenség, hogy a rokonság a meglévő ellentéteket nemcsak ki nem egyenlíti, hanem még inkább kimélyíti. A dinasztia s az egész Szent Birodalom értelme és jelentősége azóta a németség nagy része előtt elvből idegen. A nemzeti történetírás a bismarcki Második Birodalom óta német múlton a Hohenzollernek protestáns porosz-centrifugális mozgalmát érti, mely kerek 300 éven keresztül ármánykodott, a birodalom minden ellenségével szövetkezett és semmiféle eszköztől sem riadt vissza, míg célját el nem érte: az Első Birodalmat, a katolikus német-római császárságot fel nem borította.

Szerte Európában nemzeti államok keletkeznek s erősödnek és a rátermett uralkodók nem mulasztják el ezt a nemzeti momentumot is eredményesen bevonni családi érdekeik szolgálatába. A Tudoroktól és Bourbonoktól kezdve a legújabb idők montenegrói királykájáig minden uralkodó azon volt, hogy a leghathatósabb s legkönnyebb pózban, a nemzeti pózban tetszelegjen és nemzeti babérokat fonva saját feje körül, sokszor minden személyi ok nélkül népszerűvé váljék. A Habsburgoknak ez nem adatott meg. A koronák sokfélesége, az alattvalók vallási, nyelvi, műveltségi tarkasága, egyszóval a történelmi és emberföldrajzi adottságok I. Miksa (1486) óta lehetetlenné tették, hogy az uralkodóház bármely tagja körülrajongottan népszerű legyen, hogy egy nemzeti eszmét képviselve tömegeket tudjon magával ragadni! Pedig nagyon sokan rátermettek lettek volna, pl. Rudolf, I. Albrecht, a Ferdinándok, vagy I. Miksa maga, az utolsó lovag, vagy V. Károly, aki egyike a világtörténelem legnagyobbjainak, a Józsefek, azután a történelem határozottan legkiválóbb uralkodónője, a példás anya és hitves Mária Terézia, Ferenc József! Ezekkel szemben alig néhány a kiskaliberű: a teljesen képtelen II. Rudolf, az erkölcsileg alantjáró II. Lipót, a lelki beteg V. Ferdinánd, a vallásilag megbízhatatlan II. Miksa. A többi puritán jellem, példás családi életet élnek, őszintén s férfiasan igyekeznek uralkodói kötelességeiknek eleget tenni. Azt akarják tenni, amit helyükben minden igaz ember tenne s amit helyükben bármely ünnepelt nemzeti uralkodó egészen biztosan szintén megtett volna, ha történetesen erre a legmagasztosabb, de éppen ezért legnehezebben betölthető trónra született volna. A Habsburgok természetesen nem ismerhettek ambíciót. Mit is ambicionálhatott volna az, aki mint uralkodó a világnak közismerten első gentlemanje? I. Napóleonig minden valamirevaló európai uralkodó titkon vagy nyíltan, de magától értetődően ambicionálta a császári diadémot. A császároknak maguknak tehát csak a szürke kötelességteljesítés maradt hátra. A legtöbb Habsburg személyéről a legszigorúbb vizsgálat is csak jó erkölcsi bizonyítványt állíthatna ki és mégis, egyikük sem népszerű, nem körülrajongott, nem ideál. Szürke kötelességteljesítésért nem jár szobor, mást viszont nem tehettek, más érvényesülési lehetőségük nem volt. Ezzel szemben állandóan oly feladatok elé voltak állítva, amelyeknek teljesen eredményes megoldása lehetetlen volt, az anyagi eszközök, vagy egyéb feltételek híján, vagy világnézeti, elvi okokból, de majdnem mindig önhibájukon kívül. Nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést sem, hogy vonzó személyiségek lehessenek, ellenfeleik pedig e téren is szinte tobzódhattak és ezt nem is mulasztották el. A «semper humanum» mindig vonzó, gyengéit szívesen nézik el. Viszont a rideg majestas lehet fenséges és hátborzongató, de sohasem szeretetreméltó, nem kelt lelkesülést, ami pedig az érvényesüléshez úgy kell, mint a kikelethez a napsugár.

Uralmuk eredményeit véve szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy az uralkodócsalád Luther idején V. Károly alatt érte el delelőjét. A világ első hatalmassága volt már akkor, amikor a mai államok legtöbbje még alig élte serdülőkorát. A feladatuk a trónon a legnehezebb: megőrzése a katolikus középkor eszmevilágának s eszményi értékeinek, másfelől pedig védekezés a humanizmus és annak torzszülöttje, a vallási-világnézeti (protestantizmus) és faji (nacionalizmus) önzés ellen. E védekező feladatnak azonban máris ott volt egy agresszív előfeltétele is: az újkori államhatalom. A kultúra fejlődése mindinkább erős, állandó irányzatú és központi kormányzatot követelt. Fejlődését csak erős céltudatosság garantálhatja eredményesen és ez a kultúrkövetelmény húzta meg Európa-szerte a halálharangot a rendi középkor felett. Voltaképpen ez a belátás lett az újkor születésnapja, nem pedig Amerika felfedezésének, vagy Konstantinápoly elestének évszámai. Hiszen Amerikát tulajdonképpen a «mayflower» fedezte fel, Konstantinápoly pedig az  egyházszakadáskor esett el. Az idők jelét tagadhatatlanul a franciák ismerték fel elsőnek és alkalmazták már régen és eredményesen. Míg azonban e kultúrkövetelmény felismerése és alkalmazása V. Károlynál Flandriában, Burgundiában és Spanyolországban majdnem egyidőben volt, addig a kettő közötti időszak az ő utódainál a birodalom többi részén nagyon változik: az örökös tartományokban és Csehországban a harmincéves háború végéig, Magyarországon pedig egészen 1848-ig tartott. A franciák adták a világnak Szép Fülöpben az első modern abszolutisztikus uralkodót (eltekintve az olaszországi reneszánsz kényuraktól), mert az abszolutizmust a fejlődő kultúra követelte. A kérdés felett természetesen lehetnek különböző vélemények. A tény azonban az, hogy földrészünk abszolutisztikus múltja nélkül mai kultúránk szinte elképzelhetetlen. Hogy a rendiség igyekezni fog uralmát megtartani, hogy megkísérli majd magát a köztudatban a nemzettel azonosítani (jóllehet a «nemzet» mai fogalma Európában anakronizmus a nagy forradalom előtt), hogy kiváltságai elismerését «alkotmány»-nak fogja minősíteni, ez mind magától érthető, valójában azonban csak nálunk és Lengyelországban sikerült.

Az uralkodás új receptje már fel volt találva, elfogadásával és alkalmazásával tehát a Habsburgok csak azt tették, amit helyükben a történelem bármelyik uralkodója szintén megtett volna. Az uralkodás új módszere azonban egyáltalán nem változtatott katolikus és természetesen továbbra is univerzális politikai vonalvezetésükön, ahogyan a cseh és magyar koronák megszerzése sem változtatott rajta. A koronák elvégre territoriális értéküknél, vagyis önsúlyuknál akkor sem nyomtak többet a latban. A magyaroké pedig akkor még a mainál is kevesebbet jelentett. Hiszen a dinasztia két ágának európai birtokállománya akkor a mai értelemben magában foglalta Hollandiát, Belgiumot, Spanyolországot, Olaszország háromnegyedrészét, Németországot, a régi Monarchiát Galícia és Bukovina kivételével. De ezektől eltekintve annyira meg voltak győződve házuknak a keresztény nyugat felett való küldetésszerű impériumáról, hogy tragikus determináltsággal el sem tudtak képzelni kötelesség-konfliktust! Uralmi hatáskörüket mindig patrimoniális alapon látták el. Központi gondolat a császári ház katolikus feladata. A harmincéves háború például nekik és csakis nekik még vallásháború is. A császári ház, Casa d’Austria, mindig magában egyesítette mindkét ágat. Az Ausztria szó itt nem territoriális, tehát semmi köze a földrajzi Ausztriához, hanem csakis imperiális értelmű, a dinasztiát mint ilyent értették ezen már az első Habsburgok óta. XIII. és XIV. Lajos francia királyok feleségei például spanyol infánsnők voltak, mégis Anne d’Autriche és Marie Therese d’Autriche néven szerepelnek a francia történelemben. Utolsó megnyilvánulása ennek a felfogásnak 1806-ban történt, midőn II. Ferenc császár a német-római trónról lemondani kényszerült, de megtartotta a diadémot és az impérium többi, birtokában lévő jelvényeit (ezeket Napóleon sohase követelte magának) és saját házát, Domus Austriae, uralmi területeitől teljesen függetlenül örökösen  császárivá nyilvánította. Tehát  mind történetileg, mind jogilag teljesen megokolatlan e ténykedésből bármilyen összbirodalmi következtetést levonni. A sacrum imperium utolsó fellobbanásának azonban Ferenc József vétóját kell tekinteni a X. Pius megválasztását megelőző konkláve alkalmából. Ekkor ugyanis még elfogadták a vétót és X. Pius csak megkoronáztatása után nyilvánította megszűntnek ezt a római császári előjogot.

A harmincéves háborút a Habsburgok a német birodalomban önhibájukon kívül elvesztették, de örökös tartományaikban megnyerték, mert sikerült azokat abszolút hatalmuk alatt egységes nagyhatalomba tömöríteni. Jogilag csak a legkisebb egység, a magyar királyság maradt külön. Az ekkor kezdődő évszázad szemtanúja lett a Habsburgok grandiózus katolikus és univerzális nagytettének, a törökök ellen való gigászi küzdelemnek és diadalnak. Ennek nagyszerűségét csak növeli az a körülmény, hogy a hosszú háborút egyszerre két fronton, nálunk a törökök és a Rajnán a franciák ellen kellett megvívni. Ezért és csakis ezért nem lehetett például a szentgotthárdi győzelmet kiaknázni, ahol tulajdonképpen nem a török, hanem rajta keresztül szövetségese, a francia király kapott ki. Lisola marquis-t, korának egyik legtehetségesebb diplomatáját ugyanis közvetve XIV. Lajos kényszerítette a vasvári béke hirtelen megkötésére, mert csak így tudta a Montecuccoli hadműveleteihez égetően szükséges szabad kezet biztosítani. Az eredmény Lisolát igazolta: csakis ily előzmények után lehetett kb. 20 év múlva a hőseposzba való győzelmes törökkiűzést megkezdeni.Ez és a jövő időszak nagyjában a dinasztia összes uralmi területein az érthetően ujjongó katolikus megújhodásnak jegyében játszódik le. E kor kultúrájának bélyege a gyermekesen pajzán és oly bensőséges barokk. Ennek a kultúrának a központja Bécs, ahol az eredeti német mellett a császári univerzalizmus is kezd mindinkább kidomborodni. Az akkori Európa csak két metropolist ismert: a francia Párist és a német Bécset. Ebben a barokk kultúrában jut utoljára és eszményi teljességben kifejezésre a dinasztia katolikus univerzalizmusa, mely akkor még harmonikusan kapcsolta lelki egységbe területeinek és sokféle alattvalóinak többségét.

MEGJELENT:

Bangha Béla SJ (főszerk.): Magyar Kultúra. XXI. évf. 2. sz. (1934. január 20.) 60-64. old.

Vissza a történelmi apologetika oldalára