A fehér ellenforradalmi eszmélés, mely később szegedi gondolat néven vált közismertté azon a történelmi konklúzión nyugodott, melyet Szekfű Gyula a Három nemzedék c. munkájában, illetve Bangha Béla SJ az A Magyarország újjáépítése és a kereszténység címen megjelent alkotásában részletesen kifejtettek. Ennek lényege az volt, hogy a keresztény gondolat, mely mint örök eszmei rendező erő a statikus létrenddel áll kapcsolatban, nem tudta kifejezni magát az elmúlt kétszáz évben megfelelően a dinamikus létrendben, a történelemben. Folyamatos defenzívában volt az ál-, ellen-, és nem-keresztény irányzatokkal szemben, melyek túlhaladottnak minősítették azt.
Két világnézet csapott össze és csap össze napjainkig, melyeket az ember végső (Isten), közvetett (haza), és közvetlen (család) eredettényezőihez való viszony alapján lehet csoportosítani, ahogy Aquinói Szent Tamás alapján helyesen megállapította ezt Horváth Sándor OP az A haza és a hazaszeretet bölcseleti alapjai c. előadásában. Az egyik oldalon áll az ember természetes eredettényezőit figyelembe vevő értékőrző (konzervatív), hagyományelvű (tradicionalista), valamint jogfolytonosságon alapuló (legitimista) világnézet tábora. E tábort a minőség prioritásán alapuló tekintélyelvűség és értékelvűség (kvalitatív autoritás és meritokrácia) vezeti. Ezt nevezhetjük a jó Isten oldalának, a jobb oldalának, a jobboldalnak. A másik oldalon áll az ember említett természetes eredettényezőit figyelmen kívül hagyó értéktagadó (relativista), szabadelvű (liberális), valamint felforgatáson alapuló (revolucionalista) világnézet tábora. E tábort a mennyiség prioritásán alapuló öntörvényűség és tömegelvűség (kvantitatív autonómia és oklokrácia) vezeti. Ez utóbbi két fő politikai formációja az elmúlt két évszázad során a közismerten »liberalizmusként« számon tartott individualista szabadosság és a közismerten »bolsevizmusként« számon kollektivista egyenlősdiség voltak. Ezt nevezhetjük a balsors oldalának, baljós oldalnak, a baloldalnak.
Szekfű és Bangha tehát megállapítja, hogy a nemzeti gondolat kétszáz éve gyakorlatilag összefonódott a keresztényellenes irányzatokkal, a természetes és a természetfeletti létrend szembeállításra került, a trón és az oltár szövetsége leromboltatott. A felmerült gyakorlati problémákra elégtelen válaszokat, részmegoldásokat adott a baloldal, míg a jobboldal defenzív helyzetében természetellenesnek tűnt fel az igazi természetellenességgel szemben. Egyenes út vezetett 1918-hoz, onnét 1919-hez és onnét 1920-hoz, Trianonhoz. Mindkét szerző megállapítja, hogy a destruáló irányzatokban az összlakossághoz viszonyított arányszámukat messze meghaladó mértékben, kulcspozíciókban és mindig katalizáló elemként vett részt a nemzetközi, gyökértelen zsidóság. Ennek csak egy orvossága van: a nemzeti eszmét újra a kereszténységgel kell szintézisbe hozni, a társadalom rendi reorganizálása révén. Mindennek előfeltétele, hogy a Prohászka-féle hungarizmus valamint a Bangha-féle aszemitizmus szellemében a destrukcióban vezérszerepet vivő gyökértelen zsidóságnak saját hazát kell adni, ahol szerves társadalmi életet élhet. A keresztény nemzeteknek – köztük a magyarnak – keresztény, nemzeti és szociális alapon kell újjászületniük, helyreállítódniuk. Magyarország esetében pedig ettől elválaszthatatlan egy legitim közjogi restauráció, az 1918/19-es provizórium ütötte közjogi seb begyógyítása, valamint a területi integritás helyreállítása.
A területi restauráció
A területi integritás helyreállítása gyakorlatilag nem sikerült. Gömbös Gyula vezérkari tiszt javaslatára a homo regius az összes magyarországi (magyar királyi honvéd és K.u.K. egység) haderő teljhatalmú megbízottja lett, azonban Wekerle taktikázó „polgári” kormánya, majd a patkányforradalom miatt nem sikerült megvédeni Magyarország területi integritását. Linder Béla részegen üvölti mint még magyar királyi (!) hadügyminiszter, valamint az Entente és a szerbek ügynöke, hogy nem akar több katonát látni. Jutalmul a kérészéletű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságban Pécs polgármestereként rombolhatott, majd halála után belgrádi díszsírhelyet kapott.
A Károlyi-korszak gyakorlatilag a folyamatos meghunyászkodásról szólt az újabb demarkációs vonalakat kijelölő diktátumok előtt, a helyi ellenállás, a pacifista kormányzat »elhatárolódása« folytán csak kevés helyen vezetett sikerre, melyek közül leghíresebb a civitas fortissima, Balassagyarmat ellenállása. A Tanácsköztársaság már egy olyan stratégiai helyzetben találta magát, amely – ha utat nem törnek katonailag Leninékhez – biztos bukást prognosztizált. Különben is a magyarországi Vörös Hadsereg zömét – köztük a vezérkari főnököt, Stromfeld Aurélt – nem a proletár internacionalizmus, hanem a hazaszeretet mozgatta. Mivel az oroszországi fehér ellenforradalmi erők miatt a szovjeteknek nem sikerült Galícián keresztül kapcsolatot létesíteni az Eperjesig előrenyomuló magyarokkal, a bukás már csak idő kérdése volt. A Felvidék feladása után – abban reménykedve, hogy majd így az Entente elismeri a Tanácsköztársaságot – Stormfeld lemondott, a Vörös Hadseregben általános lett a dezertálás, a július végén megkezdett tiszai áttörés nem sikerült. A románok 1919-ben visszavonultak a Tiszáig, a tiszántúli meghagyott területekről csak a trianoni békediktátum aláírása után vonultak ki.
Kisebb területi módosítások 1920. június 4-e után is történtek. 1920. augusztus 1-én a vas vármegyei Szomoróc községe – melynek hovatartozása kimaradt a békediktátumból – felkelt a jugoszláv megszállók ellen, melynek eredményeképp 1922. február 22-én ki kellett vonulniuk az országrablóknak a községből. Méltán érdemelte ki a communitas fortissima címet a község.
1921. októberében Prónay Pál és Ostenburg-Morawek Gyula vezetésével kikiáltásra került az Ausztria részére átadásra ítélt területeken a Lajtabánság, Felsőőr központtal. Ezt a provizórikus államot a területi integritás védelme mellett IV. Károly király restaurációs kísérletéhez szánták kiindulási bázisul. Horthy Miklós többek között emiatt is elállt a nyugat-magyarországi felkelés támogatásától, ezért a hadi sikerek ellenére a terület feladására kényszerültek. A felkelésnek volt köszönhető, hogy beleegyeztek az illetékesek Sopron és környéke hovatartozásának népszavazással történő eldöntésébe. Így 1921. december 14-e és 16-a között megtartott népszavazás eredményeként Sopron és a nyolc környékbeli helység Magyarország része maradt. Méltán jutalmazta meg a nemzetgyűlés Sopron városát a civitas fidelissima címmel. A soproni népszavazás eredményén felbuzdulva tíz vasvármegyei faluban tiltakozás kezdődött el, aminek eredményeképp 1923. tavaszán ezek a helységek is visszakerültek a Magyar Szent Korona uralma alá. A vezérszerepet vivő Szentpéterfa községet a communitas fidelissima címmel tüntették ki.
Még egy határkiigazítás történt az 1920-as években. A Népszövetség az elsősorban gazdasági érvekre építő somoskőújfalui határkiigazítást elfogadta. 1924. február 15-én a Salgótarján mellett fekvő Somoskőújfalu és a somoskői bazaltbánya visszatért, miközben stratégiai okokra hivatkozva a somoskői vár csehszlovák bitorlása megmaradt.
Elmondható, hogy az elsődlegesen erkölcsi győzelmet jelentő visszacsatolások ellenére a békediktátumot a magyar királyi kormány, a kormányzó és a nemzetgyűlés jogilag ratifikálta, így a területi restauráció egyrészt alaki jogilag kényszerű elfogadásra talált, másrészt nyitott kérdés maradt.
A közjogi restauráció
Az Entente által hallgatólagosan, és az ellenforradalmi erők által kifejezetten és egységesen elismert Friedrich-kormány a teljes közjogi restauráció álláspontján állt. Államfőnek a homo regiust ismerte el. Az Entente francia, szerb és csehszlovák szárnya, valamint Német-Ausztria az októbrista modellt kívánta, a románok egyfajta perszonáluniót a Román Királyság és a Magyar Királyság között, az angolok, amerikaiak és olaszok kivárásos álláspontra helyezkedtek. A megszálló román csapatok főparancsnoksága, valamint az Entente katonai missziója közjogi restaurációt minden erővel meg akarta akadályozni, a Friedrich-kormányt arra kényszerítette, hogy a »Magyar Köztársaság« nevében hozzon rendeleteket, különben nem ismerik el a magyar állam törvényes képviselőjének. Ennek betetőzése volt az, hogy József Ágost főherceget a királyhelyettesítő hivataláról lemondatták augusztus 23-án. Mindeközben svájci száműzetésben élt a közügyek gyakorlásától visszavonult király, akivel már ekkor kapcsolatot tartottak a teljes közjogi restaurációt képviselő ellenforradalmi vezetők.
Mindeközben – jórészt Entente fegyverzettel – Siófokra tette át székhelyét Horthy Miklós fővezérsége alatt a Nemzeti Hadsereg, ahol egyesült a báró Lehár vezette dunántúliakkal. Jórészt angol iniciatívára történt mindez. Az angol birodalmi stratégia mint mindig, most is arra törekedett, hogy Franciaország ne erősödjön meg túlságosan, mivel egy erős kontinentális – akár francia, akár német, akár orosz – hatalom a Brit Birodalommal szükségszerűen érdekellentétbe kerül. Horthy közvetített IV. Károlynak a britek felé a háború alatt, nagy valószínűséggel a torpedó tervrajzának (K.u.K. találmány) kicsempészésében is részt vett. Horthy brit kapcsolatai ekkor már – tekintve tengerészeti múltját – évtizedekre nyúltak vissza. Ez az angolbarátság később is megmaradt, s az egyébként középszerű politikus külpolitikai orientációját végig meghatározta. Személye tehát egyrészt a külpolitikai nyitás lehetőségeként, másrészt katonai tekintélye folytán, harmadrészt azért került előtérbe, mert konszenzust képzett az ellenforradalomban érdekelt csoportok között. Kapcsolatainak köszönhető részben kormányzóvá választása 1920. március 1-én, részben az, hogy a törvényes király restaurációs kísérleteit megakadályozta, először nyájasságot színlelve, majd végül fegyveresen is. Ez utóbbi előtörténetéhez hozzátartozik az, hogy király által Budapestre küldött Hegedűs Pál altábornagyot előbb Horthy, majd Bethlen is fogadta, ám utóbbinál Thomas Hohler brit követ közölte, hogy az Egyesült Királyság és a Brit Birodalom nem ismeri el IV. Károlyt törvényes királynak. Azaz az igazi függetlenség nem a függetlenségi szabadkirályválasztók, hanem a karlista-legitimisták oldalán volt! Ez a megaláztatás csak a rákosista és kádársita szovjet tanácsadók előtti lakájkodáshoz hasonlítható, vagy ahhoz, ahogy ma más, infernális erők előtt hajlonganak politikai percemberkék Magyarország lepecsételt sírja előtt. Az Entente előtti meghunyászkodásnak volt köszönhető 1921. november 6-án a dethronizációs törvény. A dolog pikantériáját az adta, hogy a szabadkirályválasztók az összállamgondolat (Gesamtstaatsidee) alapján tekintették megszűntnek IV. Károly királyi tisztjét és az Ausztriai-ház (Habsburg-Lotharingiai-ház) trónöröklési jogát, holott a reálunión alapuló összállamgondolatot a perszonálunionista legitimisták sem ismerték el soha. Ráadásul ez alapján a Monarchia jogutód nélkül szűnt meg, így gyakorlatilag új államalapítás történt meg Magyarország esetén is, mégha egy imaginárius volt állam joggyakorlatára (a szentkorona-tanra) is alapozta saját közjogi berendezkedését.
Hozzá kell tenni, hogy itt tiszteletteljes kritikával kell illetni I./IV. Károly császár és király politikáját, amely egyéni életszentségéből, alanyi jó szándékából, és alaki jogilag törvényes apostoli királyi mivoltából semmit sem érvénytelenít. Melyek lehetnek e konstruktív kritika főbb pontjai? Legelőször pacifizmusa és demokratizmusa. Miközben harcra buzdította katonáit, titokban az ellenséggel különbékéről tárgyalt. Mikor ez kiderült, akkor visszakozott, és bátorság nélkül nem állt át, vagy vallott volna nyílt színt, hanem a háború végéig félvállról háborúzott. Sajnos a háború végének válságos napjaiban is a még leverhető felforgató erőknek adta át a hatalmat. A homo regiusnak megparancsolta, nevezze ki Károlyi Mihályt, holott az egész felforgató klikk fölszámolható lett volna, a több éves ideológiai aknamunka ellenére. A visszatérési kísérletek során is a legkisebb pressziótól visszakozott, ezzel híveit demoralizálta. Fia, aki halála után mint örökös király élt, szintén hasonló magatartást tanúsított. A háború során országai ellenségeinek dolgozott, a hazai legitimista mozgalmat is egy anglomán, liberálkonzervatív irányba vitte el. Ha egy olyan „kamarilla” állt volna I./IV. Károly, majd pedig I./II. Ottó rendelkezésére, mint I./V. Ferdinándnak, talán elkerülhető lett volna a katasztrófa. Sajnos I./II. Ottó – egyéni jóhiszeműsége, életszentsége és alaki jogi legitimitása ellenére – nemcsak eszmei téren, hanem közjogi téren is egyfajta schizoid magatartást tanúsított, főleg a II. világháború után. Lemondott az osztrák trónigényéről csak azért, hogy Ausztriába léphessen, miközben elfogadta, hogy magánlevelezésében »Őfelsége« megszólítással illessék. Sajnos elfelejtette, hogy az infernális felforgató erők felé nyújtott baráti jobb, a megfeleléskényszer sehová sem vezet: teljesen mindegy, hogy 1%-ban, vagy 100%-ban különbözik az ember tőlük, ugyanúgy a megsemmisítésünkre törnek, ők nem alkusznak. Ráadásul még úgy mutogathatnak ők (például Gerő András), mint egy kihalásra ítélt állatra a ketrecben: itt egy fogatlan oroszlán, egy kedves, mosolygós öregúr, egy igazi européer, egy igazi polgártárs. Nem elégszenek meg a trón és az oltár megdöntésével: gúnyruhába öltöztetik, tövissel koronázzák, és úgy hódolnak előtte, mint a Megfeszítendő előtt. Nem elég a gyilkosság a szabadkőműveseknek – ők feketemise gyanánt szentségtörő hullagyalázást celebrálnak a királyság és a dinasztia megmaradt romjain.
Az eszmei restauráció
A »szegedi gondolat« is hamvába hullt. A 1921. évi húsvéti restaurációs kísérlet után a mindenki által csak rókának becézett gróf Bethlen István került a miniszterelnöki székbe, aki a konszolidáció néven sokak szemében csak »kohnszolidációt« csinált. A különítményesek leszerelése mellett az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) mint társadalmi háttérszervezet elárvult, a zsidó nagytőkével kiegyezésre került sor, szintúgy a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal. A keresztény párt mint »konstruktív ellenzék« gyakorlatilag annyi szerepet töltött be, mint a mai KDNP, a legitimista parlamenti ellenzék is vegetálásra kényszerült úgy, hogy fokozatosan liberalizálódott ideológiai szempontból, és egyre jobban angolbaráttá vált.
***
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy felemás szívvel ünnepelhetjük 1919. november 16-át. Egyrészt a forradalmak minden »vívmányát« sikerült eltakarítani, másrészt az ellenforradalmi restauráció csak félig sikerült. Mi mindig mindent félig csinálunk. A területi restauráció kérdésében arányában kis mértékű revízió történt, miközben a trianoni békediktátum becikkelyezésre került. A közjogi restauráció elakadt a törvényes király restaurációs kísérleteinek megakadályázoása és a törvénytelen dethronizációs törvény becikkelyezése miatt, s Horthy Miklós és Bethlen István szemében egy angol liberálkonzervatív irányvonal került hatalomra. Az eszmei restauráció tekintetében az ellenforradalom elárulása történt, hisz az ellenforradalmat tevékenyen kivitelezők a hatalomból kiszoríttattak.
A probléma gyökerei nem csupán 1918/19-ig, nem is kétszáz évre, hanem Mohácsig nyúlnak vissza. A területi revízió kérdése nem merült volna fel, ha nincs a török kori népirtás, melynek következtében a magyarság elveszítette 70-80%-os arányát, s 1910-re is csak 55% körülire tudta fölhozni magát. A közjogi restauráció kérdése nem merül fel, ha az összállamgondolat és a függetlenség híveinek alkotmányellenes közjogi szemlélete megannyi belháborúba nem kényszeríti az országot, s nem osztja meg a magyarságot is. Az eszmei útkeresés fel sem merül, ha az ország egységesen katolikus keresztény maradt volna, s összhangban a magyar nemzeteszmével sikeresen tudott volna ellenállni 1517, 1717 és 1917 baloldali befolyásainak.
Adja Isten, hogy e hármas restauráció által föltámadjon végre nemzetünk! Úgy legyen!
Montázs: Czopf Áron
